Henrik Freischlader: Hands On The Puzzle / Ben Poole: Anytime You Need Me

írta Bigfoot | 2018.09.07.

Megjelenés: 2018

Kiadó: Cable Car Records / Manhaton Records

Weblap: https://www.henrikfreischlader.de | http://benpooleband.com

Stílus: blues

Származás: Németország / Nagy-Britannia

Dalcímek

Értékelés

Henrik Freischlader nem szereti az állandóságot, ha zenésztársakról van szó. Az utóbbi albumain mindig más muzsikusok játszottak, arra is akadt példa pályafutása során, hogy több hangszert is bevállalt egy-egy lemezfelvételen. A formációk felállása is változik. 2016-ban még trióban nyomult, Gary Moore emléklemezén jó pár cimborát kért fel a felvételekhez, a tavalyi turnéján pedig nyolcadmagával próbálta ki a big band formációt. Jelen esetben is változtatott a csapaton, bár a tavalyi hét kollégából 3 megmaradt, Roman Babik az újonnan érkezett játékos.

A német muzsikus sosem volt az a gitáros, aki vadul tépi a húrokat, aki hard rock erejével fűszerezi albumait, akinek játéka helyenként letépi hallgatósága fejét. Ő mindig is sokat adott a zenei finomságokra és a blues tradícióira. Sosem volt nála elsődleges cél, hogy a kor elvárt hangján szólaljon meg, számára sokkal fontosabbak az autentikus megoldások és a saját hang. Konok fejjel járja a saját útját.

A huszonnyolc éves brit Ben Poole egészen más történet. Játéka nem nyúl vissza az ősidőkig, távolról sem annyira tradicionális, mint Henrik Freischlader. Ő egy modernebb iskola képviselője, kikacsingat a közönségre, zenéje könnyebben befogadható, ám azt nem mondanám, hogy rádióbarát muzsika, mert ilyet a kereskedelmi zenei fekáliában nem lehet hallani – bár lehetne. Tehetségét olyan előadók ismerték el, mint John Mayall, Beth Hart, Richie Kotzen, Jeff Beck vagy a néhai Gary Moore. Ben az utóbbi kettőt tekinti idoljainak, akikkel volt szerencséje együtt játszani.

Zenéjét nem is nevezném egyértelműen bluesnak. Mert ugyan akadnak ilyen irányú dalok is, a paletta széles. Kifejezetten populáris szerzemények is hallhatók, mint például a harmadik, a You Could Say, és talán nem is annyira rockos az egész, inkább soulos. Persze harap a gitár, ha kell, pörgős szólókat is ad elő, keményen tépi a húrokat. Én egy kis funkot is hallok itt-ott, táncos a muzsika, a ritmusszekció határozottan látja el feladatát. Igazán szellemesek azok a gitártémák, amikre ráépíti énekét.

Henrik most is bevitt egy csavart a zenéjébe, szerintem nem csak az én füleimnek szól másképp a zene. Persze jó kis bluesmuzsika ez is a javából, ám ezúttal Henrik nem is kicsit kicsit a jazz felé fordult albumán. Nemcsak azért mondom ezt, mert egy szaxofonost is bevett a bandájába, hanem ő maga is jazzfutamokkal operál, nem is egy helyen, és talán az új billentyűs is ezért kellett, mert nagyon jazzes a játéka. A Love Straight hangzása erősen a Colosseum világát idézi, nem csak a szaxofon miatt. Nagyon tetszik, hogy bizonyos dalokban játékosan bánik a hangszerével vagy az énektémákkal. Mindez nagyon improvizatívnak tűnik.

Ben zenéje teljesen más. Ő sokkal populárisabb oldalról közelíti meg a blueszenét, ezáltal talán szélesebb rétegeket bírhat rá annak meghallgatására és szeretetére. A Manhaton Recordshoz szerződött, ez a King King kiadója, és ezért aztán az sem meglepő, hogy a King King dobosa, Wayne Proctor nemcsak játszik az albumon, hanem producere is a lemeznek és társszerzője a daloknak. A harmadik szerzőtárs a kevésbé ismert Steve Wright. Ez a Steve Wright egy fekete ló volt. Kicsit kutatni kellett utána, de kiderült, hogy ő is a King King-istálló tagja, hangmérnökként együtt dolgozik évek óta Wayne Proctorral, többek között a King King albumokon is. Mellesleg meg sorozatok filmzenéit írja. Szóval van érzéke a melódiákhoz. Az egyik ilyen 2012-es filmbetétdala volt a Don’t Cry For Me is, melyet Ben nagyon jó alapnak talált egy kiadósabb bluesgitározáshoz. Azt el kell ismerni, hogy ez a pszichedelikus elemeket is magán viselő lírai szerzemény igen jól sikerült. A nyolcvanas évek amerikai rockzenéinek szeretetéről árulkodik két további feldolgozásdala, a Start The Car (Jude Cole) és Don Henley klasszikusa, a Dirty Laundry.

Henrik muzsikája változatos, de ezúttal nem kimondottan gitárcentrikus zene. Pár szólótól eltekintve a billentyűknek jobbára szőnyegező szerep jut – egyes helyeken nagyon szellemesen –, viszont Marco Zügner szaxofonjával nem egyszer viszi a főszólamot, a szólót. Szerintem Henrik nagyon helyesen teszi, hogy nem vállalja el mindenhol a szólista szerepet. Jó húzás volt egy szaxofonost bevenni a csapatba. Az utolsó dalban, a Creactivityben a gitár-szaxofon-billentyű háromszög leheletfinom, ugyanakkor vibrálóan zseniális improvizációs része a lemez egyik csúcspontja.

Ha belenézünk a szövegekbe, olyat olvasunk ki, hogy hősünk átértékelte eddigi életét, megváltoztatott néhány dolgot. Nem mondanám, hogy paradigmaváltás történt, hiszen most is nyomja a bluest, mégis, valahogy más megvilágításba kerültek a dolgok nála.  Megváltoztatta a fontossági sorrendet, elhagyott bizonyos dolgokat, például az internet közösségi oldalait, bizonyos emberi dolgokra nagyobb hangsúlyt fektet. Ha mindez a zenei minőségre pozitív hatással bír – márpedig ez a lemez erről tanúskodik –, akkor Henrik helyes irányba lépett.

Ben hangszeres részei nagyon jók – én leginkább Robin Trower hatását hallom a gitárjátékban –, tetszik, hogy a háttérben a Hammond-orgonát is bevetik, ám az összképen nagyon sokat javított volna, ha valaki másra osztja a vokális részt. Mert eljutottunk a lemez leggyengébb láncszeméhez: igen, ez az ének. Nem azért mondom ezt, mert Ben nem tud énekelni. Tud, ám ennek az énekstílusnak nem sok keresnivalója van egy ilyen közegben. Blueshoz, blues-rockhoz, de még a soulhoz sem egy ilyen lágy, sokszor popcsapatokra emlékeztető vokális teljesítmény kell. Karcos, rekedt, ital áztatta, cigi rombolta hangszálak jobban állnak egy bluesgitárosnak, vagy egy jól képzett, erős énekhang, mint amivel Joe Bonamassa vagy Richie Kotzen is bír.

Kár, mert – mint mondtam – sok jó pillanat van a lemezen, mint például az utolsó, a Holding On lassú bluesos folyama. Na, itt végre sír a gitár, van ereje, dinamikája a nótának. Az viszont lehet, hogy zenéjével jobban utat talál azokhoz, akik nem kifejezetten blues- vagy rockrajongók.

Írta: Bigfoot
Szerkesztette: CsiGabiGa

Pontszám: 0