Jeff Apter: High Voltage – Angus Young élete

Szerintem csalódás azoknak ez a biográfia, akik alkohol áztatta, sok szexszel fűszerezett, igazi rock and roll életutat akarnak olvasni. Azért ilyen sztorik is akadnak ebben a könyvben, ám azok Malcolm Younghoz vagy Bon Scotthoz köthetők, nem Angushoz.

Nem iszik alkoholt, soha nem is piált – talán egy történet szól berúgásról –, és nincs is túl jó véleménye azokról, akik élnek vele. Igaz, zenekara ivott/iszik, mint a kefekötő, egyikőjük pont ebbe halt bele, más tagoknak is meggyűlt a szesszel a baja. Koncertek után felszívódik, rajongóival is alig-alig fut össze, jobban érzi magát Gibson SG gitárjainak társaságában – az elmúlt negyvenpár évben a gitározáson kívül nem igazán csinált mást. Nem az a markáns arcú, izmos, sármos fazon, akiből ömlik a vad férfias szexualitás a színpadról, akiért elalélnak a nők a koncerteken. Mindössze százötvenhét centi magas, vékony, gizda kis ember, iskolás hülyegyereknek öltözve. Még most is, pedig már elmúlt hatvan.

Nos, korunk egyik legnagyobb hatású rockikonjáról van szó. Az AC/DC a szakadt ausztrál kocsmák mélyéről jutott el hatalmas stadionok színpadjaira, ahol több tízezreknek játszik manapság. És ez Angusnak (is) köszönhető. Hasonlóan az Iron Maiden-főnök Steve Harrishez, ő sem tűrte/tűri el, ha valaki nem ezer százalékosan tolja a banda szekerét, gondolkodás nélkül megvált azoktól a társaktól, akik szerinte nem voltak teljes mértékben elkötelezettek az AC/DC ügyéért. Ez alól csak a régi cimbora, Phil Rudd a kivétel: a dobost már kétszer tette ki a bandából, és lehet, hogy mostanra harmadszorra is visszajön.

Angus nem egy elbűvölő, társasági ember, sőt sokszor nehezére esik embertársaival a kommunikáció, mindenestre az AC/DC eredményei őt igazolják. Semmi más nem érdekli, csak a zenekara, mindent, mindenkit félreállít annak útjából. Még szólólemezt sem készített, csak a „diszi”-re fókuszál. Nem biztos, hogy szimpatikus mindenkinek ez az apró emberke, sosem kereste mások kegyeit, konok fejjel járja a saját útját.

Bár a könyvet az ő biográfiájaként tálalják, messze nem csak róla szól. Egyrészt a bátyó, Malcolm végig szorosan ott van mellette egészen a haláláig, másrészt a az igazi jó sztorik nem köréje épülnek, hanem a többiek, elsősorban Bon Scott köré. Zárkózott ember, önző is, nem látunk bele személyiségébe, körülbelül annyit tudunk meg róla, hogy szakadásig bagózik, folyamatosan nyúzza gitárját, legnagyobb show-műsora, az, amikor eljátssza a döglődő bogarat a színpadon játék közben. Utóda nem született, a miértre nem tér ki a szerző, sejteni talán lehet a választ.

Több helyen is leírják, ők ketten Malcolmmal inkább a húrokat pengették, mint beszéltek. Biztos vagyok benne, egy Bon Scott-életrajz sokkal-sokkal szórakoztatóbb. Angus életében nincsenek olyan anekdoták, mint Malcolm, Bon vagy Phil esetében, az életpálya tipikusnak mondható abból a szempontból is, hogy testvérével a szegénységből törtek fel a csúcsra.

Egy meglehetősen száraz, sematikus életrajzzal állunk szemben, ez nem alkotói hiba. Sokkal inkább arról van szó, hogy a könyv alanya nem egy színes egyéniség, neki ennyiről szól az élete, ebből a pályából ennyit lehet kihozni biográfia formájában. Nincsenek különös hobbijai, hülye sztárallűrjei, a bulvársajtó nem tőle hangos.  Nem is ő mesél ízesen, mint Tony Iommi, Ozzy vagy Keith Richards a róluk szóló kötetekben, csak pár interjúból idéznek tőle néhány tőmondatot, a többi narratív stílusban fogant.

Friss életrajzot tart a kezében az olvasó, tavaly jelent meg ez a könyv. A történet ott ér véget, hogy Angus egyedül maradt és dilemmázik a jövőt illetően. Itt még tartja magát az elképzelés, miszerint Axl Rose-zal megy tovább a zenekar. Azóta már tudjuk/sejtjük, hogy más irányt vettek a dolgok.

Szerző: Bigfoot