Pogó és szeszelés Dunaújvárosban: Maratoni Rocknapló Vol.1 – 2018. 07. 09-11.

Első fejezet, melyben szerepel egy vonatnyi rocker, pár megharapott lány, elég sok pálinka, ebéd egy helyen (melytől páran ki fognak akadni), és az Élet Értelme. Szó lesz pogóról (simán és bevásárlókocsiban), zenéről és koncertekről, és hogy kell-e telefon fesztiválra. Akad továbbá lány a sátorban, jó arcok betonon és réten, és kiderül, elég ideig marad-e nyitva a vonatajtó, ha hosszú a sor a WC előtt.

Előszó:
Ezt Rátok fogom fogni! Na jó, nem, de részetek van benne!  A múltkori rendhagyó cikket olyan jól fogadtátok, hogy hogy megint sört… izé, formát bontunk! (Egyébként egészségetekre!)

Előttem egy füzet, benne  50 oldalon át koncert- és bulileírások, agymenések, konzervkaja-foltok és három  agyonnyomott hangyatetem. Ebből lett e cikk. A szokott nyelvi játékok, szófacsarások hátrébb szorultak, átadva a helyüket egy spontánabb nyelvezetű naplónak, élménybeszámolónak, teljesen szubjektív nézőpontnak, és adott esetben mérsékelt számú lóf@sz is előfordulhat.

Mivel a terjedelem nem kicsi, a bejegyzéseket elválasztottuk, megszámoztuk. Ennek még előnye, hogy Savafan kolléga remek, sokkal objektívebb koncertbeszámolóit is közzétehetjük, ami sokat emel a cikken. (Utólag jutott eszembe, számozhattam volna bibliai módon: Savafan 2.13. De majd legközelebb.)

A cikk két részletben jelenik meg, a dramaturgiai ponton elválasztva. (Hat napból a harmadik végén, oszt’ jó’van.) Oka ennek a művészi vénám, a Nagyok alázatos másolata… és az, ha átküldök a főszerknek 90K+ karaktert egy cikként, holnapra felnégyel. (Vagy elolvastatja velem egy Tarr Béla film bővített forgatókönyvét… az még rosszabb.) Szóval ciccentsetek valami lőrét! 2018, Rockmaraton: én így láttam!

HÉTFŐ

1.

Öt perccel a vonat indulása előtt érkeztem… kár, hogy egy másik pályaudvarra. Oké, ‘szdki, ki van ébren reggel kilenckor? Metró, pót-ló, végre a helyes koordinátán próbálom visszatuszkolni a három lityó páleszt a zsákba, ahonnan kiesett. Tanár úr, készültem! A rakományt létezés határán vergődő ismerősöknél hagyva keresek nyitót a rozénak, és ha már, le is telepedek az új csoporthoz.

Igen, egyedül mentem a fesztiválra. Másképp a cikk X haverról szólna, ugyanazon koncertekkel tarkítva, mint a feszt 17 éve óta kb. mindig. Egyébként is: Kíváncsi vagyok. 2011 óta nem voltam Maratonon. Új helyszín, új felépítés, régi arcok… pro vagy kontra?

Hamar megy az ismerkedés. Nemsokára pálinkák járnak körbe, előttem egy 14 éves srác seggrészegen, mellettem egy lány kínálgat, oldalt négy arc csatlakozik, söröket nyújtogatva felénk. Nem is bánom, hogy lekéstem a dedikált járatot. Rocker az, ki felkel reggel nyolckor? (Ez részemről öngól, de add hozzá, hogy nem is aludtam.) A társaság alakul, a vonat jön, én meg hamarosan a vagont járom fel és alá. Milyen dolog ez a klikkesedés, kérem? (Sose értettem ezt a műfajunkban.) Mégis csak együtt fogunk létezni a decibelek lágy ölén egy ideig. Kezembe nyomnak egy üveg közepesen rossz pálinkát, tüntessem el, akié volt, már odavan. Mire másodjára végigmegyek a szerelvényen, elfogyott, de némileg összekovácsolta a társaságot. Bemutatkozunk, dumálunk, megharapok egy csajt, ő visszaharap... utólag esik le, épp fűzte egy arc… izé, bocs meg ilyenek. Kár tagadni: össznépi spicc van! Még nem fogtunk talajt, de már oldódnak az embereket elválasztó falak, mi lenne jobb útban egy fesztiválra? Volt, hogy eltúloztuk (leírás a végén, ne most menjen el a kedved), de van fílingje az egésznek.

2.

A sátramat harminc-sok hetijegy rutinjával verem fel úgy, hogy 11-ig nem süti nap. (Pécsett reggel fél nyolckor grillsütő lett minden sátor.) Köröttem néhány arc a vonatról. Valaki nagyon „fájik” valamelyik színpadon, nem vonz, viszont kezd ütni a szesz, kerítek hát boltot, konzervet, vizet, általános létfenntartáshoz kellő dolgokat.

A fesztiváljáratokat úgy alakították ki, hogy a taxiknak bőven legyen munkájuk (pitiáner húzás, annyira ungarische), de szerencsére elkapok egy buszt visszafelé. Sofőr bácsi jó arc, útbaigazít, dumálunk, majd a jókedv mellé egy furcsa, de emberi pillanat társul.

Jön egy lány. Szeme kisírt, hátán táska, jegyet kér az állomásra. Kezében szorongatja a tízezresét, és látszik rajta, egészen másként szerette volna elkölteni. Tiszta képlet: a pasi, jó eséllyel a közösre tervezett fesztivál nulladik napján sikerült szétmenni... Sofőr bácsi ránéz: tedd el a pénzed, menj hátra… ennyit tudtam most segíteni. Lány ránéz, látszik, ez az apró emberi gesztus mennyit jelent… Majd újból magába fordul és hátramegy, hogy egyedül lehessen a fájdalmával. Én beszélgetek tovább a bácsival, közben elgondolkodom Eric Drawen igazán: Nincsenek „apró” dolgok. Semmi sem jelentéktelen.

3.

A hátamat nyomja valami: felettem plexi: Eszerint csak sikerült elaludnom az összetolt bevásárlókocsik tetején! Kényelmetlen, de a szemerkélő esőtől megvédett. Elnézem magamnak: 24 órája nem aludtam, amúgy is punk nap van. Harapok egy konzervet, elindulok, majd – mivel még mindig csepeg – egy kínai bolt hátsó bejáratánál egy fél órát még ráalszom a történetre.

4.

Első maratonos koncertem idén: UZIPOV. A banda idézi a Csörge-tavi fesztiválok (pre-Rockmaraton), hangulatát. A gitár borzalmasan szarul szól, az énekhang olyan rossz, hogy már jó, de az egész összeáll valami fasza fílingű kis dologgá. A srácok bulit tolnak, valahogy adja. Utólag belehallgatva nem lesznek kedvenceim, de ott, akkor jó volt.

5.

Rózsaszín Pitbull…  Atyaég, mikor láttalak én titeket utoljára! B.szd meg, de öregek lettetek! Persze csak ti, naná! Szarni bele, menjünk pogózni!

A Pitbull sokakban úgy maradt meg, mint sík tagok eszelős hangulatú bulijai (legenda szerint WC-deszkából készült basszerral), pedig a helyzet az, a „mikrofonhoz hajolj közelebb csendben, adok neked egy kis rudam-cseppet” mélységű szövegek mellett néha elég komoly társdalomkritika szól, esetenként meglehetősen intelligensen fogalmazva.

Régen kommunistának, manapság nácinak vannak titulálva, miközben kb. végig ugyanazt tolják. Nos igen, a pitbull harap.  Saját bevallásuk szerint: kívülállók. Munkamódszerük, hogy minden érzékeny témába tökig könyökölnek, groteszkségig kimaxolva. A menekültekről szóló daluk az egyik oldal hülyeségeit szajkózza, közben a másik szélsőség elé is görbe tükröt tart, mindezt lágy reggae alapra. Esküszöm, tetszett! A nézők reakciója már kevéssé, úgyhogy majdnem léptem p.csába, de szerencsére jött a Halál az összes politikusra, azzal könnyű volt azonosulni.  A Pedofíling is buli (csak 9 helyett legyen legalább 17), a Ne Szívjál nem érint, egyébiránt meg: jó dolog egy Pitbull-koncert!

6.

Ülök egy ezeréves Merci csomagtartóján, valami vodkát öntenek a számba, és cimborám régi maratonos sztoriját hallgatom.  A történet, hogy egy kissé túlbuzgó polgárőrhölgy néhány csörte után azt a módját választotta a szintlépésnek, hogy folyamatos sípszóval próbálja rávenni hőseinket, oltsák el a grillsütőt. Jóbarátom alkalmazkodóképes, így hamarost egy síppal a szájában követte kitartóan a polgárok őrizőjét, aki úgy érezte, a lőcs rossz végén tartózkodik. Bekapcsolta tehát a CB-jét, és megszólalt: „A 39-es segítséget kér.” Cimbora úgy érezte, a vonal másik oldalán az illetékesek még nem kapták meg az összes kellő információt, így ő is benyomta a gombot, majd odahajolva közölte a kiegészítését: „A 39-esnek lóf@sz a seggébe!” Ezek után békésen ment vissza kocsija mellé, de nem tudta nem hallani az egetverő röhögést a hangszóróból.   

7.

Szól a Jolly Jackers, én pedig ülök a fűben, és próbálom kalóznak képzelni magam. Nem megy könnyen. Egy alapmű sincs meg, nem láttam/olvastam kalózsztorikat. Legközelebb még Arthur Ransome könyvei jártak hozzá, de kalózosdit játszó tizenévesek sztorija azért mégse ugyanaz. Pedig a banda jó, csak épp nem nekem.  A közönség imádja: ugrálnak, buliznak, amúgy utólag tudtam meg, a banda egy üveg whiskyt (mé’ nem rumot?) oszt le a színpadról. Még pár számnyi esélyt adok a dolognak, de rájöttem, inkább lennék a Mérges Rája fedélzetén az ifjú Lauren Hollyval (nyamm). Ezen azért el lehet ábrándozni egy kicsit... (’Down Periscope – Tűz a víz alá’)

8.

Koncertek között karaoke, utána pedig rockbuli van. Nos, hát ez nem változott. A Rockmaraton vagy tíz éve képtelen jó rock DJ-t találni az esti bulikra. Anno reggel kilenckor (!!!) még roptuk a jobbnál jobb zenékre (NoDisco-bulik), aztán jött egy érthetetlen ragaszkodás a világ legrosszabb selectorainak egyikéhez, és… hát a ma esti válogatómókus se a leghangosabb kés a hangfalakban. Szemlátomást nem tud mit kezdeni a helyzettel. Táncolhatatlan dalokat rak be (megvan az érzés, mikor a házibuliban kínos mozdulatlansággal hallgatjátok XY kedvenc számát?), a közönség pedig áll, bulizna, és jobb híján a lábával döngeti az ütemet. Mikor már nagyon kínos, berak egy ismert Csapdát, amit végigüvölt mindenki, majd kezdődik elölről a dolog. Eredmény: négydalonként Csapda, közte dobogva áll a közönség, néhányan próbálnak a zene ellenére bulizni, időnként punk-blokk, hátha bejön alapon. Nem bírom sokáig, lépek haverolni-piálni.

KEDD

1.

Ébredek, dunsztom se, mikor. A nap nem süt a sátramra, időjelző meg nincs nálam. Sokan kérdezik: nem hoztál telefont? Nos, nem. Pogóban összetörik, esőben elázik, sátorból lenyúlják, és félrészegen a Toi-Toi-ból se lehet nagy móka kihalászni... Néha jól jönne, nem kéne papírra jegyzetelni, pár fénykép a cikkbe, dalszövegek, kották letöltése, de alapvetően semmit nem tud, amire egy fesztiválon feltétlen szükségem lenne. (A megismert emberek meg bejelölnek, otthonról majd írok nekik.) Egyébként kétlem, feltalálták-e már azt a telefont, ami kibír velem egy fesztivált. (Ha akad egy, szívesen betesztelem.)

2.

Zuhany, a 3 cm hideg (igen, ez mértékegység) víz szinte felébreszt. A fejem fáj, mint negyvenes háziasszonynak a havi szex előtt, próbálok nem figyelni rá. Gitárral kószálok a sátrak között, míg találok pár húros arcot és nekiállunk jammelni. Mennem kell, de megegyezünk, hogy ez jó volt, toljuk majd még. (Sajna a fesztiválon többet nem találkozunk.)  Kint a parkolóban cimborák épp húst grilleznek, piát kevernek. Hívnak, hogy csatlakozzak. Oké, de tisztázzuk, nem alapanyagnak kellek. Leülök körükbe. Mellettük pár tag – jó ég tudja, honnan hozott – FOTEL(!!!)ban heverészik, asztal, vízipipa, olyan szinten nappalit csináltak a rétből, hogy én már a fákra szögezett függönyöket, a száz centis lapost, és bokorba bevezetett angol WC-t várom.  Élni tudni kell! Folytatódik a chill a fák között, majd két üveg rozé múlva a fejsajgás csak emlék, én meg megint nem tudok a seggemen maradni.

3.

Táboromtól nem messze nyit egy sátor, valaki hörög vagy haldoklik  a színpadon, megint nem tud érdekelni. Egy havercsaj a strandot ajánlja, nosza, még úgysem próbáltuk! (Mármnt a vizet. Illetve a csajt se… na jó, ebből nem jövök ki jól. Tovább!) Csobb, bluggy, próbálom kivett kontaktlencsével azonosítani az impresszionista pacákat, akik labdáznak/söröznek a vízben. Évtizedes rutinommal a találati arány kielégítő. Míg félvakon jártam bulizni, kicsit másképp láttam az embereket. A kontúrokat fantázia töltötte ki, az emberek szépek voltak és érdekesek. Aztán látni kezdtem, kicsit csalódtam, míg rá nem jöttem: ha jobban figyelek, az emberek tényleg érdekesek. Megállapítás: a világ csak akkor szar, ha félig figyelünk. Bölcselet megvolt, menjünk bulizni!

Prosecturáról lekéstem, de a végéből még annyit látok: pont olyan hülyék, mint voltak. Ez jó! Vannak dolgok, amiknek nem muszáj változni. Mint kiderülhetett már, a hörgős metal aligha az én asztalom, szóval az Ektomorfot kihagyom, szerencsére Savafan épp arra járt, hallgassátok őt!

4.

Farkas Zotya tavaly lecserélte maga körül a teljes brigádot. Kíváncsi voltam, sikerült-e kellően pörgős embereket maga köré gyűjteni, mert bár nem vagyok Ektomorf fan, de anno mikor láttam őket a MOR-on, akkor nemcsak engem győztek meg, hanem a délutáni közönséget is.

Lehengerlő, kellően agresszív és intenzív előadásmódjuk akkor meglepett, és bevallom, tetszett is az a fajta mentalitás. A válaszom az általam feltett kérdésre: igen. Nem éreztem minőségbeli változást a zenekar intenzitását illetően, a friss tagok ugyanolyan elvetemült arcok – jó értelemben persze –, mint Zotya, és a nagy elánnal tolt buli sem szenvedett csorbát a tagcseréknek köszönhetően. Kellően pörgős bulival indult számomra a Rockmaraton 2018-as éve. (Savafan)

5.

GBH. A múltkori sérülés (ami a Black Stone Cherry-koncerten akadályozott), még nem múlt el teljesen, tehát  tudom: ha egy rúgás is éri a térdem, itt ér véget a Maraton. De hol a f@szba pogózzak, ha nem egy ős-punk banda koncertjén? Az őrangyalom formában van, adjunk neki! Ahogy a dühöngőbe lépek, a tegnapi zúzódások minden érintésre fellángolnak. Aztán három perc múlva a szervezetem rájön, egy hétig ez lesz, és abbahagyja a lázadást.

GBH... talán nem is tudnék róluk, ha nem láttam volna százszor a Jack Jacket, ahol Ganxta mutogatta a tetkóit. Érdekel: mit tudnak a srácok? Semmi extrát, azt viszont jól. Ugyan esélyesen már a gyerekük is gyerektartást fizet, ők még itt vannak, tolják lendülettel.  Hiteles angol punkok, ehhez a műfajhoz pedig nem igazán kell több. Más a kép, ha értem a szöveget, de egy punk koncertet nem erre találtak ki.  Naná, pogó!

Pogó kapcsán sokan kérdezik: Mi a jó ebben? Ütjük/vágjuk egymást, harmadnapra kék-zöld-sárga az egész bagázs, a régi fajta karszalag meg úgy vágott anno, hogy olyan lett a hátad, mint egy Kassák-grafika (és mivel hetven ember izzadtsága borított a koncert végére, másnapra minden vágás be is gyulladt). Szóval mi ez az egész?

Nos – bármily fura –, a pogó összetartozást fejezi ki. Odabent jól elvagyunk, még vigyázunk is egymásra. (Aki már látott ilyet, tudja, ha valaki elesik, a többi a saját testével védi.) Ismeretlenként is tiszteljük a másikat, megvan a respektje, ha valakiről hetedjére is lepattannak az emberek. Ott vagyunk együtt, érezzük a tömeget, egymást, közösen mozgunk. Ez tulajdonképpen egy sokszereplős, társas kontakt-tánc. Oké, full kontakt. Vannak alműfajai: a normál pogó (jellemzően lökdösődés, alkarral tolva a többieket), a punk-pogó (ütés-rúgás megjelenik), HC (bespeedezett tasmán ördög keresztezve egy hétkarú cséphadaróval). Másként pogózunk Csapdán, RATM-tribute-on, vagy Black Outon, más itthon és más külföldön. Még filozófiája is lehet: A pogóban a tökéletes jelent éled át. Nem gondolsz a múltheti csajra vagy hogy mennyi léd maradt jövő hónapra, miután meghívtad piára a tizenkettedik kozákezredet, egyszerűen csak az adott pillanatra koncentrálsz. És valahogy sokkal élőbb leszel.

Szóval a koncert… ehm… punk, jófajta, végigpogóztam. Ezt tették a többiek is, kivétel, mikor a bevásárlókocsiban ülő punkot löktük fel-alá a tömegben… (Ezt legközelebb ki kell próbálnom!) Savafan itt is megjelent, ám ő objektív távolságról figyelte az eseményeket.  

6.

G.B.H.: Nem vagyok oda a punkmuzsikáért, és elsősorban annak brit verziójáért, volt alkalmam látni már pár ilyen koncertet. Valszeg bennem van a hiba, mert a közönségnek, illetve az ismerősöknek nagyon bejött a G.B.H. koncertje. Pőre, színtiszta nyers angol punk muzsika a korai időkből. A banda idén ünnepli 40 éves fennállását, az énekes-alapító Colin Abrahallon ez nem látszott. A másik két alapító tagon azért jobban tetten érhető volt a kor, minimális mozgással hozták le a koncertet, olyan igazán öregesen, amivel nincs is baj, de nekem furcsa volt ezt látni egy veterán punk bandától. (Savafan)

7.

Kotrok el a sátram felé – hm, tényleg jó lenne egy ütésálló telefon vagy egy vízálló jegyzetfüzet –, kis kitérővel a csap felé, mikor elvágódom egy sátorzsinórban. Ez nem lehet igaz! Egy lábon túlélek egy punk koncertet, erre gallyra vág egy teliberakott gatyamadzag! Anyád pi…, mi a tököm az ott???? Egy srác áll egy koncerttel szemben és IPARI FÜLTOK van rajta!!! Ehm… miért? Rendszeressé vált (és nem is hülyeség, a hallás nagy kincs) a speciális füldugók használata koncertlátogatók közt, ami a hangerőt leveszi és – elvileg – az élményt meghagyja. Koncertfotósok, technikusok sima füldugóval tolják, de a srác szemmel láthatólag nem staff. Eljött egy koncertre, hogy MEGNÉZZE!!! (És halljon egy csomó mélyet, az a cucc mást nem enged át.) Na mindegy, mindenki úgy él és bulizik, ahogy akar.

8.

Mivel az ugrálós térdem átmenetileg leadtam, szépen hátulról megfigyelőállásban lesem az Overkillt. Hát, mit mondjon egy rocker egy metalbandáról? A srácok odatették magukat, a színpadi látvány nagyon metal, két lábdob, nyolc darab 4x12-es gitárláda mindkét oldalon (öreg, ha az be lenne kötve, a fákról pattannál vissza, a hangtechnikus meg a felmondását írná), kiváló ének, hangszeres tudás… mégse érzem a késztetést, hogy tomboljak rá, lekötni sem tud. Savafan, tiéd a szó!

9.

Overkill, akiket mindig jó látni. Tudja az ember, ha Overkill-bulira megy, akkor egy bizonyos energiabomba-szint alatt nem kap dózist a bandától. Ebben a hetven percben meg pláne megkapja a zenekar esszenciáját, szerencsére nem tolták túl egyik lemezt se, amolyan könnyed „Best of” jellege volt a dolognak. Jó pár lemezt megidéztek egy-egy szám erejéig, természetesen a kultikus „slágereket” nem kihagyva. Nekem már a második Rotten to the Core alatt fülig ért a szám, igaz ugyan, hogy az újabb lemezeik is elég erősre sikeredtek, de akkor is a régebbi „klipes” nóták a kedvenceim.

Bobby szikár, izmos karjait is erőteljesen használja a számok szövegeinek elmutogatásához, majd amikor nincs szükség a hangjára, már megy is a hangfalak mögé, hogy szippantson egyet az e-cigijéből (legalábbis a dedikáláson az volt nála az asztalon, ha jól láttam), és amikor újfent rá kerül a sor, akkor kirobban a hangfalak mögül és veszett tempóban kapja el a mikrofonállványt.

Szerencséjére jól választottak közel 15 éve, amikor bevették a bandába Derek Tailert, aki mára már simán elviszi a hátán a show-t, amikor a frontember nincs jelen. Folyamatos grimaszai, mutogatásai és poénos játéka figyelemreméltó, tökéletes ellentéte a másik gitárosnak, Dave Linsknek, aki visszafogottan, de pontosan pengeti le a bulikat, nagy ívű mozdulatok és látványos mozgások nélkül teszi a dolgát. D.D. Verni basszer valahol a kettő között helyezkedik el – már ami a vehemenciát illeti –, néha elkapja őt is a gépszíj, de inkább a nyugisabb énje volt most jelen. A koncert közben felerősödött a szél, a hátsó molinó lengett is rendesen, és ennek is köszönhetően a hangzás nem volt penge, a szél vitte mindenfelé a hangot. Most is jó volt a koncert, de nem ez volt a legjobb Overkill-buli. Jövőre újra eljönnek egy headliner show-val, akkor is ott a helyem. (Savafan)

10.

Surrogok az éjszakában, a ’Szurkolók az Állatokért’ sátorban egy Infected Rain felirat előtt eszelősen őrjöng egy komoly tömeg. Sóóhaj… Milyen kár, hogy nem szeretem a hörgős metalt. Mondjuk punkot sem igazán hallgatok, de ha már erre jár a Toy Dolls… azok alapján, amit tudok róluk, akár holnap is megmurdálhatnak végelgyengülésben, szóval addig nézzük őket, míg lehet!

Ember, ez mekkora buli! Nem érek oda az elejére (a kétszínpados rendszer elvileg azért van, hogy folyamatosan legyen buli, és mégse maradj le semmiről, kár, hogy nem mindig működik), de amit látok, talán a legszórakoztatóbb show-k egyike az évben. Ha csak azt veszed, hogy a legismertebb számaik egyike a Nelli az Elefánt…

Az öregek nagyon tudják, hogyan kell bulit csinálni. A műfajt nem az agresszív szembenállás, hanem az vidám őrület oldaláról fogják meg, és dacára koruknak – amit pont elfelejtek a második dalnál –, rohadt jól áll nekik. Valami öltönyféleségben kezdik, hamarosan ingre-mellényre vetkőznek, az énekes-gitáros meg félemeztelenül fejezi be a koncertet.

Pont nem tolják fullba a kretént, de egy pillanatig nem veszik magukat komolyan. Piálnak a színpadon, úgy adják a kaliforniai fílinget, hogy elfelejtem, hogy angolok. Rengeteg a show-elem, konfetti, anyámtyúkja, sőt, még a ZZ Top által híressé tett pörgő gitárok is megjelentek a színpadon. (Nem hittem volna, hogy én ilyet látni fogok élőben!) Néha eszembe jut: mennyi idősek lehetnek? A dobos úgy néz ki, mint akit innen visznek vissza az öregek otthonába, és itt tolják fiatalnak, idősnek, bárkinek, aki eljön megnézni őket.

Apropó közönség: Gyerekek, hogy mennyi szép punk lány van! Általában kék hajuk van (a srácoknak meg piros), fiatalok, vékonyak, és láthatóan szarul bírják a piát. Rajtuk a teljes jelmeztár (az idei év rövid-, forrónadrágos divatja kedvemre való), és néhányuk még hordani is tudja. Csemege a szemnek! Majd hátrafordulok és meglátok csápolni egy alsó hangon 60 éves, félmeztelen bácsit… mellbimbópiercinggel! Első körben: Minden tisztelet, öreg, a lázadás fődíja nem is lehet másé! Második körben: B.szd meg, kiégett a szemem! Na de lássuk, kolléga hogy látta  koncertet!

11.

Gondoltam – vagy inkább reméltem –, hogy jó koncert lesz, de azt nem, hogy számomra a fesztivál legjobb buliját adják. Fentebb említettem, hogy nem vagyok oda a brit punkért, kivéve, ha azt ilyen vicces, idióta köntösben tálalják. A Toy Dollst régóta kedvelem, anno első alkalommal még a ’95-ben megjelent ’Orcastrated’ turné budapesti állomásán láttam őket az akkori Fekete Lyukban. Aztán voltam még pár bulijukon az utóbbi időben. Mire eldöntöttem, hogy megyek a pesti koncertre, elfogyott minden jegy. Most jó előre kinéztem magamnak ezt a bulit, és nem kellett csalódnom.

Igaz ugyan, hogy Olga már nem fiatal, és a több mint 10 éve vele zenélő Tommy Goober – Mr. Duncan páros sem mai csitri, de hatalmas elánnal zenéltek, miközben a folyamatos viccelődésre is volt energiájuk. Szépen megtelt a kisszínpad előtti rész, és azt vettem észre, hogy a közönség nagy része együtt énekli a dalokat a bandával. Ezek szerint nem csak én vagyok ilyen beteg. A zenekar maga is az, teljesen idióták, de jó értelemben. Mivel Tommy is kiveszi a verzékből a részét, így Olga is be tudja járni a színpad minden pontját, és az ökörködésre is marad ideje és energiája. Amúgy hangja mit sem változott az elmúlt évtizedekben, olyan érzésem volt, mintha a 20-30 éve megjelent lemezeket tették volna be lejátszásra, és Olga csak tátog rájuk.

Amúgy baromi jól, tisztán és erőteljesen szólt a cucc, meg is lepődtem, hogy pont ők szólnak ilyen faszául. Igaz, csak három hangszert kell összerántani, de akkor is. Már ismert poénokat ebbe a rövid műsorba is tettek, a hatalmas méretű pezsgősüveg eldurrantása, vagy a Wipe Outban bemutatott forgó gitár mind előkerült. Legnagyobb kedvencem az instrumentális Toccata is tökéletesen lett előadva, még mindig bitang gyorsan járnak az ujjai Olgának. A program gerincét az első lemez adta, szó se róla, az a lemez tele van mára már klasszikusnak mondható dalokkal, olyanokkal, amiket egy Toy Dolls-koncertre járó kívülről tud. Volt ideje az eltelt 35 évben megtanulni a szövegeket. Erős lezárása volt ez a koncert az első napnak, őrült banda, tele bitang jó és ismert számmal, amire a közönség is megőrült, így hatalmas buli keveredett ki az este végére. (Savafan)

12.

Fekszem a sátor előtt, lámpa a számban és írok. Tudom, meg kéne lesni még Picsáékat (pláne, hogy Pécsett születtem), de telítődött a szervezetem a punkkal. Alternatívaként ott van még a ’Szurkolók az Állatokért’ színpad (továbbiakban Hurut-sátor, énekhangot onnan még nem hallottam), aligha nekem szól. Adná magát a kérdés: ha láttam a programot, mi a toszt keresek én itt? Ugyanazt, mint mindenki: A Közösséget.

Fura így kimondani, de a Rockmaraton régóta nem a koncertekről szól. A fellépők egy része majd húsz éve ugyanaz, ugyanakkor – nagyjából ugyanúgy – legnagyobb mozgást a 25 éve írt dalaikkal elérve (ezt később páran meg fogják cáfolni és az kurva jó lesz). A paletta leszűkült: őszinte-rock (Kalapács, Rudán, Ossian-vonal), punk, hörgés és népzenei/kalóz metal. Bevallom, nekem hiányzott egy Bill, egy Tátrai, valami hard rock tribute (Guns, Mötley, bármi), némi crossover, alter rock (mondjuk Supernem), ilyenek.  Olyan, mintha jó előre le lennének osztva a szerepek, az életigenlő zenék meg valahogy nem kaptak lapot. Továbbmegyek: mintha befagyott volna az idő. A fesztivál húzóneveinek jó részét haverom apjának a polcán láttam, másolt  TDK kazetták oldalán, kb. Noé után valamikor. Ez magában nem is baj (jók az öregek, na), de a bezárkózás hazavágja az egész szubkultúrát. Remek zenekarok tűnnek fel és el „esőre várva” (egy régi kiadvány, négy zenekartól, nagyon jók), míg mi a Rock katonáit üvöltjük ezerhetvenedjére az éjszakába részegen. Anno azért talált meg a műfaj, mert jobban hozzám szólt, megértett, vezetett, mint bármi más a világon. Majd kinyílt a világ, az öregek elmondták, nekik mi volt Hobo, a csitrik meg, hogy miért jó a Hollywood Undead. A leglázadóbb műfaj kéne, hogy legyünk (a rock maga a lázadás), ehelyett olyan gyöpösek lettünk, hogy az szénanátha. Persze! Néhány igazság örök, de nem lehet ugyanazt a húsz választ ismételgetni minden kérdésre a világon!

Kérdezhetnénk: Oké, beszűkült, metal lett, és akkor mi van? Egy fesztivál a sok közül. Nos, nem. A Maraton a rockerek körében intézmény, találkapont, de leginkább: közösség. Míg nem voltam, nem is tudtam, mennyire hiányzott ez fíling. Ülök a földön, köröttem emberek, és próbálom megfogalmazni, mi ez a varázslat. Mitől más ez az egész? Szakadt punk alszik egy sátor romjain (nem találta el a bejáratot), odébb egy 40-es fószer fűz egy 18 körüli csajt, egy tökidegen mókus kezembe nyomja a sörét és továbbmegy (ennyire szarul néznék ki?), szemben mozog a bokor, dugnak vagy hánynak, nem tudom. Szinte olyan, mint bármely más fesztivál.

És nem. Azon túl, hogy minden jó fesztnek megvan a maga utánozhatatlan íze, a Rockmaraton talán a legékesebb bizonyítéka annak, hogy a rock nem csak zene: életérzés, még inkább életstílus. És ennek az alapja a Zene, de  úgy fest, ha a kínálat nem éri utol a varázslatot, a közösség még megmarad. A pécsi Rockmaraton utolsó éveiben nem kevés ember egyszerűen nem vett jegyet, kint töltötte a hetet a báziskocsma előtt, hogy találkozhasson a többiekkel. Itt is láttam jó pár társaságot, akik simán csak bandáztak, piáltak, ki nem robbantak a sátruk/kocsijuk előtti placcról. Ha megkérdeztem embereket, milyen koncertre jöttek, a válasz általában: „csak úgy”, „majd elnézünk erre-arra”. Tudom, minden fesztivál üzlet, és ismert fogalom a „biztonsági játék” (na meg jó ez így, egyébként se lehet mindenkinek megfelelni), de ez a rendezvény egy teljes szubkultúra gócpontja, talán utolsó menedékeinek egyike lett… szerintem nem pártolunk el, ha színesebb, zeneibb a program.

13.

Hajnalodik, átvágok a kempingen (hiba volt nem oda verni a sátrat, sokkal élőbb a közeg). Egy társaság iszogat körben állva, mellettük a sátorból egy borízű női hang szól ki: „Géééézaaaaa…. Gyere vagy elkezdem nélküled!” –  összeröhögünk, van ilyen, kérem, a vágy az vágy! Pár perc múlva ugyanaz a hang megszólal: „Gééééza! Elkezdtem nélküled!” ...ehm.

SZERDA

1.

Furán ébredek. Szomszédaim politikailag elhivatott nénik trash-videóit lesik (full hangerőn, naná), én meg üveges szemmel bámulom a sátram tetejét: Tényleg egy utalványmotivált farhátmolesztátor monomániája karcolja a dobhártyám? Rányúlok a pálinkára, de – ahogy Wichita mondta Colombusnak – egyedül nem poén, így körbetolom az etilt a szomszédokon.

2.

Ami kihagyhatatlan a fesztiválon: belefutok Rockfaterba. Régóta ismerem (közös rádióműsorunk is volt), egyszerre szerethetően fanatikus és zavaróan tömény.  Szinte celebje a közösségnek, ennek minden pozitív és néhány negatív tulajdonságával együtt. Néha szertelen, értetlen, de rosszindulattal vagy önzőséggel soha nem lehetett vádolni. Mindenki ismeri, mindenki ivott már vele, társaságokat hozott össze, embereket mutatott be egymásnak,  de olyan is volt, hogy egy ismert énekest menekíteni kellett túláradó szeretete elől. Ikon lett, bár tény, furcsa egy ikon. Ő a rockzene Wagner úrja, kék szakáll helyett non-stop bőrben. Elköltünk egy sört, dumálunk (amennyire lehet vele), majd – mint mindig – megy valahova, pörög, le nem áll. Lett, ami lett, de ha belegondolsz: más ennyi idősen óbégatva tévézik valami szanatóriumban, Rockfater meg apokalipszis után két nappal is megtalálná a Moby Dick kazettáját…

3.

Indulok boltba, ezúttal gyalog. Érdekel, kik és hogyan szállták meg a környéket. Nem kell csalódnom, látok rockereket a parton sütögetni, punkokat a kerítésen inni, sőt egy játszóteret is okkupált a fesztivál (és nem rongáltak meg semmit!), a mászókák között pedig bevásárlókocsiban  töltődik (csurig) egy tag. Megnézem, ez nem a tegnapi, felmerül: maradt még kocsi a Tescóban, vagy lenyúltuk már mindet? Legfeljebb viszem kézben – gondolom – és ráfordulok a borhoz és kajához vezető útra.

Ez most komoly? Konzervek közé vágytam és százéves sírok közé kerültem? Ilyet nem eszünk! Tutti lejártak! Megdörgölöm a szemem, és konstatálom: tévedés kizárva. A hiperhez egy réges-régi temetőn át vezet az út. Gondoltam, ha már morbid, toljuk falig, visszafelé keresek sírt, ahol nem család pihen (ott nem zavarunk), mellé ülök, majd előveszem a kaját és a bort.

Beteg, gondolhatnák páran, de miért is? Nem ártok, nem rongálok (ami azt illeti, visszaállítottam a kidőlt, gondozatlan sírkövet), leülök és próbálom kitalálni, ki nyugszik a fehér márvány alatt. A – nevet nem írok – srác valamikor a harmincadik éve környékén halt meg, közel a második világégéshez, talán épp katonaként. Valószínűleg ugyanolyan ember volt, mint te vagy én, élt, álmodott, szeretett, csalódott, bízott, hibázott, meg minden, ami kell. Vajon osont be éjjel lányok ablakán pillanatnyi szerelemért? Remélem. Beszélt hülyeséget beborozva a sarki kocsmában? Volt, aki meghallgassa, és volt-e Valaki, aki mindig eszébe jutott a hatodik üveg után? Eszembe jut, hogy kinyomozom, de… nem. Inkább ülök és mesélek.

Ahogy körbenézek, eszembe jut az ’Airheads – Pancserock’ egy tanulsága. A rock műfajnak visszatérő eleme a halálfej, a csontváz.  Miért? Halálra vágynánk? Fenéket! Alapelemek: Hangos zene, szép csajok, örök élet (és ingyen sör). Mire hát e sok skull a vidéken? Nos, hogy tudjuk: a nagy Kaszás ott van a nyomunkban, bármikor lecsaphat. Nincs másunk, csak a jelen, a pillanat, ezt kell megélni, amennyire csak lehet. Véges az időnk. Körbenézek a csendes, elhanyagolt, békés sírok között, és tudom: egyszer én is ide kerülök. Megfogadom, hogy a nekem jutott időt amennyire lehet, ki fogom használni. A borom utolsó kortyát a sír mellé öntöm, legyen áldozat, vagy pecsét (jobb, mint a virágok).

Visszafelé kicsit másként nézem a világot. Ez látszhat is rajtam, mert egy társaság tulajdonképpen kérdés nélkül nyom egy sört a kezembe. Ehm... jó! Kicsit kómásak (másnapos dal lehet), de dumálunk egy sört… sort, majd egy elágazáshoz érünk. Balra nézek és mit látok? Rockerek iszogatnak egy bazi nagy híd pillérjeinek árnyékában. Nekem való hely!

4.

Az arcok nagyon jó fejek voltak (komolyan, mennyi érdekes ember van erre), később megtelik a másik part punkokkal, és 12 méterről dumálunk és poénkodunk egy húszcentis patak veszett sodrása felett. (Egyik láb egyik part, másik láb másik part). Megbontok még egy üveg bort, körbejárnak az üvegek, majd úgy döntök, a hídra mászva iszom az utolsó kortyot. (Urbexes vagyok, na.) Bakancsban nem sima ügy, de összejön, igaz visszafelé kiszakad a gatya a hátsón. Oda se neki!  Srácokkal/lányokkal megegyezünk, még találka, majd kotrás vissza a kempingbe.

5.

Fél nap szemerkélt. A sátramban a hangyák kiírthatatlanok, egyszerűbbnek tűnik megtanulni együtt élni velük. Egy darabig a látszat kedvéért még vadászok, aztán becélzok egy koncertet.

6.

Idén még nem volt,  hogy első koncerten ott vagyok, de az Alcohol buliját nem akartam kihagyni. Anno együtt zenéltem egy taggal, érdekel, mit nyom a bandája élőben. Szokás mondani, hogy az Alcohol a legjobb Tankcsapda-tribute zenekar. Nos igen, a párhuzam létezik.  Ám leginkább a Csapda korai, friss albumai jutnak eszembe a csapatról, ez pedig sose rossz ajánlólevél. Igazából egy meglepően jó fílingű muzsika ez, csípőből, szimplán, és a rocktársadalom kondicionálva van, hogy szeresse ezt a Punk&Roll vonalat…

7.

Helló, hogy vagy? Hát persze, hogy emlékszem... azazhogy… aoh, megvagy! Oké, delayel az arcmemóriám. Gitár, pálesz, majd húrokkal és malátával kiülünk a partra. Random arc csatlakozik, bólogat, énekel, majd továbbáll, aztán sörfogytával bennünk is feltámad a mehetnék, irány a népsűrű közeg!

8.

Zene kéne. Viszont Junkiest régen se hallgattam, Moby Dicktől az Egy kis anarchián kívül egy dal se az enyém. Beállhatnék pogózni, de… monoton már. Kipróbálom a Dalriadát… feleslegesen. Soha nem tudtam megszeretni a népzenét, és az, hogyan figyelem az – egyébként kiváló – zenészeket, ráébreszt, ez ma se fog megváltozni. Szerencsére Savafan kolléga jártasabb e műfajokban, így olvassátok az ő beszámolóját.

9.

Junkies: Abból is látszik, mennyire öreg vagyok, hogy már a Junkies számomra legjobb lemeze is 20 éves. A ’Nihil’ lemezt anno sokat hallgattam, valami olyan friss dolgot hozott nekem magyar részről, ami akkoriban meglepett. Jó számok voltak rajta és igaz, hogy baromi rég nem hallgattam a zenekart, de ahogy belekezdtek a lemez számaiba, egyből beugrottak a nóták. Így már én is a srácokkal énekeltem a dalokat, amik mostanra sokkal nyugodtabb előadásmódot kaptak, mint amire emlékeztem a régmúltból.

A buli különlegessége az volt, hogy Szekeres Andris édesapja is megnézte a koncertet, és Andris elmondása szerint 15 év után volt a papa újra koncerten. (Savafan)

10.

Dalriada: Nem vagyok Dalriada fanatikus, régebben nem is voltam oda a muzsikájukért. Nem is nagyon követtem őket, ami egy picit megváltozott, amióta Szög belépett billentyűsként a zenekarba. Azóta picit jobban képben vagyok, mi történik velük, de nem hallgatom továbbra sem a lemezeiket. Azt viszont örömmel tapasztaltam, hogy egyre nagyobb helyekre és fesztiválokra hívják őket, idén nyáron fellépni a cseh Masters of Rockon és Wackenben azért nem semmi. (Azóta a cseh fesztiválon már túl vannak és a délelőtti órától függetlenül nagy bulit csaptak, rendesen beindították a közel 10-12 ezer rockert.)

Ha már ott voltam a Szalki-szigeten, kíváncsi voltam, mit „szedtek fel” magukra a külföldi turnék során. Örömmel tapasztaltam, hogy végre egy magyar banda is tud nemzetközi szinten produkálni élőben. Folyamatos mozgás volt, még Szög is látványosan játszott, néha hangszerét is otthagyta. A többiek is zúztak rendesen, Binder Laura is folyamatosan pörgött, headbengelt és az egésznek volt egyfajta profi produkcióra hajazó kinézete. Ahol álltam, Laurát kevésbé hallottam, a samplerről érkező népi hangszerek hangja elég erősen jelen volt, el is nyomott pár dolgot. Mivel nem ismerem a munkásságukat, csak Ficzek András felkonfjaiból tudtam meg, melyik régebbi vagy új szám. Nekem az újabb tételek sokkal jobban tetszettek. (Savafan)

11.

Atyaég, kit látok! Egy kicseszett jóbarátom, hihetetlen vagány csaj, nagyon imádom! Egymás nyakába ugrunk, nem találkoztunk vagy 10 éve! Hamar döntés születik: Pesten gitár, bor, Deák tér, satöbbi. Bakker… tényleg megérte eljönni. Mivel egyre több gondolat üt szeget a fejembe, úgy érzem, ideje elmennem Kalapácsra.

12.

Az Angyalra értem oda. Pont. Ahogy elkezdődik a gitár, libabőrös leszek, összerándul a lelkem. Nem tudom, mit talált el, de telibe. Ahogy pedig Józsi elkezdi énekelni, elszakad valami és – szégyen, nem szégyen – potyognak a könnyeim, a dal végére pedig úgy érzem, kettéhasadok. Minden rohadt szava eltalál, felidéz. Hiába tudom, hogy a verze erősen In The Darkened Room (nem nyúlták, egyszerűen megírták ők is), hogy a chorusos, reverbes hangzás mennyire általános balladáknál, egyszerűen nem számít.

Kalapács Józsi munkássága soha nem járta be az életem, az Omen néhány dala, és a HARD-dal készített albumuk jött csak be (utóbbi mondjuk nagyon), nálam  alapvetően a Skid Row, Sing, Mex, Black Out, Meat Loaf, Leppard vonal volt a Rock, a Pokolgép és társai nem tudtak megérinteni. Mégis, ahogy körbenézek a tömegen, megértem, mekkora ereje van ennek a zenének. Néha – inkább gyakran – a dalok kiszámíthatóak, a szövegek néha briliáns, máskor borzasztó rímekkel operálnak, a megoldások fényesre kopottak, mégis, a Zenekar átadja ezt az egészet, és ott, akkor, a Rockmaratonon értelmet nyer minden. Megértem, hogy az általánosan „magyargagyi”-nak hívott hangzást/dalszerkezetet ugyanúgy lehet művészi eszközként használni, mint a grunge limitált gitár- és énektudását, a punk három akkordját vagy a korai space rock tragikusig széteffektezett hangzásait. Használják ezt páran (Road, Csapda, stb), de így, ebben a formában csak Kalapács tudja.

Aztán lelépek a fenébe. Tudom, végig kéne maradnom, hisz most értettem meg, ráadásul írok is erről meg minden... De egyszerűen nem tudok maradni. Nem tudnak megfogni a dalok, látom az értékeiket, de… nem nekem szólnak. Nem érzem a mondanivalóját az orgonáló ördögnek, nem vagyok senki „katonája”, még a Rocké sem, és nem érzem magam az „Elátkozott Nemzedék” részének.  Ha az első napon lennénk, talán maradnék, kíváncsian, de mostanáig nagyon sok dalt hallgattam meg kíváncsiságból, egyebekből, és most önző vagyok. Azt akarom, hogy nekem szóljanak. Az Angyal felkavart, átjárt, elönt ezernyi érzés, gondolat… és ezt most tisztán át kell élnem, anélkül, hogy erőltetnék bármit. A helyzet finoman szólva disszonáns. Otthagyom a Kapalács-koncertet, mert érezni és gondolkodni akarok Kalapácsról. Na jó, soha nem állítottam, hogy normális lennék.

13.

Ülök a fűben a sötétben és valami elkezd átjárni. Lehet, csak nosztalgia, de nehéz lenne ennek betudni. Varázslat. Mindenfelé emberek, sok-sok rocker, hétvégi- és teljesidős punk, elveszett lelkek, magamutogató seggfejek, gyönyörű-félénk és ronda-beképzelt lányok,  zaj, zsivaj, hangok, én meg egyszer csak úgy érzem: Otthon. Megérintem a talajt, körbenézek, és úgy érzem, valami a helyére került.

14.

Lehet, ez nem cikk lesz, ez  beutaló a Lipótra. (Bár Hofi óta tudjuk, a zártosztály rendes hely.) Még az a mentség sincs, hogy be lennék nyomva, színjózan vagyok, az elmebaj „default” állapot. Alapvetően jól elvagyok a hangokkal a fejemben. Viszont Orden Ogan kimarad. Hacsak Sava nem jár arra...

15.

Akik lassan, de biztosan lépkednek felfelé a ranglétrán. Erre a koncertre látszatra is léptek egy szintet, impozáns színpadkép, az új lemez koncepciójába beleillő westernes háttérrel és pirotechnikával készültek. Amúgy az utóbbi két lemezük egész jó lett, nem véletlen, hogy ezeknek a számait erőltették a koncerten. Sajnos nem sokkal a buli előtt Seeb Levermann keze megsérült (nem az avokádó volt a bűnös), így egy gitárral nyomult a zenekar. Megmondom, nem éreztem az egyik gitár hiányát a koncert alatt, hangzásban semmiképpen, nem volt olyan érzésem, hogy valami nagyon nem klappol az egészben. Vagy a samplerek voltak jobban előtérbe tolva és így azok kiváltották a gitárt, vagy – amitől jobban tartok, hogy – előre felvették a gitár részeket és azt nyomták a muzsika alá.

Ha így van, akkor picit megrémiszt, hogy manapság egy hangszeres tagot simán ki lehet váltani turné közben is egy előre felvett muzsikával. Lassan elég lesz egy énekes meg egy laptop. Mindig azt gondoltam, hogy ez a banda tök jó lenne, ha lenne egy minőségi énekesük, mert a muzsika bitang jó, de Seeb hangja nem túl acélos. Bár most mintha jobb lett volna, azt nem tudom, hogy ez a hangszerének elhagyása miatt volt vagy egész egyszerűen kezd megtanulni énekelni. (Savafan)

16.

Powerwolf: Tudom, nem vagyok metalos, de ezt azért hiba lenne kihagyni. Odacsorgok hát, hú, gyerekek, ez nem semmi! Hihetetlen látvány fogadott a színpadon! A megalomániás billentyűállvány rögtön a szívembe lopta magát. A fénytechnika állat, a hangzás odaver, a zenészek meg egyszerre pózerek és profik!

Az egész produkció hihetetlenül ki van dolgozva, a csuhásnak öltözött segítők, a hátterek, és az a látvány, mikor két Flying V gitár, valódi lángokkal megvilágítva ott a színpadon… ezt kár lett volna kihagyni. A zenéről aligha én lennék hiteles krónikás, lovagok és lovaginák, szörnyek, hősök, kardok, zárdák („Deamons are a Girl’s Best Friends” azért megmaradt), a hangszeres játék pont annyira barokkosan hatásvadász, mint a látványvilág, az meg, hogy a zenészek a „fegyvereik” mesterei, ezen a szinten alapelvárás. Nem tudom, milyennek kell lennie egy kardosmetal koncertnek, de szerintem ilyennek. Ha van még ilyenebb, szóljatok, megnézem!

Sajna a koncert végét nem láttam. Pedig érdekelt volna, mit dobnak a végére, meggyújtják-e az esőt (amilyen állatok, képesek rá), de még jobban érdekelt, szétáznak-e a jegyzeteim a sátorban, aminek ajtaját egy hanyag mozdulattal félig zártam csak be…

17.

Powerwolf: Újabban a bandák elsősorban a technikai újításoknak eleget téve több kivetítőt és elektromos kütyüt vetnek be, ezzel szemben a Powerwolf egy igen impozáns, többszintes épített színpadképpel jött.

A koncertkezdésre lehulló függöny is a régi nagyok kelléktára volt, és most is az. Idén nyáron az európai elithez tartozó Sabaton nagyrészt pihen, így alkalmat ad valakinek, aki a nyomukba léphet és közelíthet a ranglétrán az élmezőnyhöz. Szerintem ezt nagyon jól használja ki a zenekar, amúgy is igen erős a banda élőben, most ezzel a színpadképpel az a bizonyos léc sokkal magasabbra került. Az egész zenekar megjelenésben is követi az új lemez dizájnját, amiről az este folyamán két számot is kaptunk. Azt hiszem, hamar stabil koncertnóták lesznek ezek is, tök jól beleillettek a programba.

Amitől viszont a mai napig nem sikerült megszabadulniuk, az a sok fölösleges időhúzás. Két-három számonként egy közönségénekeltetés minek? Az idő alatt simán eltolhatnának egy-két számot még. Mert amikor játszottak, akkor bitang jó volt a buli. Szépek voltak a fények, baromi jól nézett ki az emelvényen és a dobogókon végigfutó tűz, jól is szólt a koncert és a banda is odatette magát, de ezt már megszokhattuk tőlük. A magyar közönség ráadásul szereti is őket, szívesen járnak is hozzánk, tehát velük kapcsolatban minden klappol. A most hiányolt hosszabb játékidőt majd megkapjuk az ősz folyamán, amikor az Amaranthe és a Kissin’ Dynamite társaságában a Barba Negrában fognak zúzni! (Savafan)

18.

Éjjeli buli. Tegnap karaoke ment (szét is üvöltöttem a torkom), mára zene lesz, és – végre – nem is olyan rossz! Valami nagyon fura, mintha a karaoke fájlokat játszanák le más énekkel, vagy koncertfelvétel (esetleg simán szar a hangfal), de legalább lehet tombolni, ugrálni, táncolni egy kicsit. Ahogyan egyre rázom a hajam különféle fura és érdekes alakokkal, lelkem végre megnyugszik, elsimul, és érzem, innentől még jobb lesz minden!

19.

Ha már eddig elolvastad, íme az elején elhallgatott  emlék a vonatról: Valahol Pusztaszabolcson túl – de még tajt részegségen innen – hatott ránk a sör, kiemelt sürgősséggel becéloztuk a helyét az illemnek (gy.k.: kurvára kellett hugyozni). Igen ám, de a modern szerelvényeken e helyek száma erősen redukált (szám szerint 1), így látván a kígyózó sort, valami alternatív megoldást kellett keresni. Elsőként a „leszállunk a vonatról és majd” megoldás merült fel, ám sehol nem álltunk meg elég ideig. Másodjára a kissé obszcénebb „megállónál ki…khm  az ajtón”-t láttuk befutónak, de sajna ezen periódusok sem voltak elég hosszúak. Végül, közvetlenül a „most már mindegy” fázis előtt sorfalat álltunk az egyik szemetes mellett és…. huh, azt a megkönnyebbülést! Na jó, így utólag nem lennék rá büszke, de akkor, ott valamiért jó ötletnek tűnt…

Nos, kedves Olvasó, ennyi volt e publicisztikai kísérlet első része. A következő részben lesz félrészegen összeszörpözött, majd utólag dinnyével ihatóvá tett pálinka, lányok megharapva, helyek megmászva, megtanulom a GeccPongot, és lesznek rohadt jó koncertek (véégre), gyakorlati tény:  egy fesztiválon a végére pörögnek fel a dolgok!

Szerző: ProblemChild & Savafan
Képek: Savafan, Facebook