Kedvenc lemezeim – Guns N' Roses: Appetite For Destruction (1987)

A nyolcvanas években – amikor rengeteg új zenei irányzat ütötte fel a fejét, illetve a klasszikus értelemben vett hard rock zene is sokkal slágeresebbé és bizonyos értelemben lágyabbá is vált – felbukkant egy Los Angeles-i csapat, amely nyerseségével, illetve egyéniségével új színt hozott a rózsaszín felhőbe burkolózott stílusba. A korszak befutott előadói nyomán rengeteg könnyű pop-rock sztárcsapat jelent meg nap mint nap az MTV-n, de az úgymond nagy öregek közül sem tudtak sokan ellenállni az új zenei irányzatnak, és követni kezdték azt. Mindezek ellenére rengeteg klasszikus anyag készült akkoriban is, mint például a Def Leppard 'Hysteria' albuma vagy az Aerosmith  visszatérő anyaga, azaz a mesterhármas első darabja, a 'Permanent Vacation'. Ennek a korszaknak a kellős közepébe érkezett meg az évtized második felében W. Axl Rose, Slash, Duff McKagan, Izzy Stradlin és Steven Adler, azaz a Guns N' Roses.

A csapat nem megcsinált zenekar volt, Los Angeles klubjaiban kezdte pályafutását és a tagok útjai a GNR előtt is többször keresztezték egymást. Végül 1985 júniusára jött össze az a felállás, amely a debütáló albumot készítette. A banda híres lett kirobbanó előadásmódjáról, karizmatikusságáról valamint rosszfiús megjelenéséről. Ha jobban megvizsgáljuk a helyzetet, ezen nincs is mit csodálkozni, hiszen mind az öten külön egyéniségek voltak és alapvetően más-más stílusú zenékért rajongtak, ám mégis voltak közös pontok, mint pl. az Aerosmith, a Led Zeppelin,vagy a The Rolling Stones, de volt köztük olyan is, aki a punk zenét szerette. Az összhang viszont kezdettől fogva megvolt közöttük. Így aztán ezek egyvelegeként kapjuk azt a muzsikát, amiben benne volt minden, ami egy izgalmas hard rock zene létrejöttéhez szükséges, amilyen az 'Appetite For Destruction' is lett.

A Guns N' Roses 1985 végére már több mint 14 saját nótával rendelkezett, és annyira nagy hírük volt, hogy felkeltették a kiadók érdeklődését is, hamarosan megállapodást kötöttek a Geffennel Tom Zutaut közvetítésével, aki annyira hitt bennük, hogy meggyőzte David Geffent, a kiadó vezetőjét, hogy tegyenek egy próbát a csapattal. Aláírtak egy öt lemezre szóló szerződést és hamarosan meg is kezdődhetett volna a munka a debütáló albumon. Ám ez korántsem bizonyult zökkenőmentesnek, mivel 250 ezer dollár előleget kaptak a kiadótól, így nyugodtan hódolhattak szenvedélyüknek, az önpusztításnak.

Balhés utcakölykök voltak, így napirenden voltak az ivászatok és a kábítószerezés, valamint a különféle rendbontások. A dobos Steven Adler például egyszer valamin bepöccent a stúdió bárjában és szétverte a berendezést, a basszusgitáros Duff pedig komoly sérülést szenvedett egy lépcsőugró verseny alkalmával. A másik komoly gondot az okozta, hogy a kezelhetetlenségéről híres csapatot senki sem akarta menedzselni. Végül Alan Niven vállalta a megoldhatatlannak tűnő feladatot, de még így is hátra volt a megfelelő producer kiválasztása. A Guns N' Roses gond nélkül elküldte a zenei szakma híres producereit, ha úgy érezték, hogy nem kapnak szabad kezet a lemez elkészítésében. Egyszer Paul Stanley a Kissből is megpróbált együtt dolgozni velük, de amint kiderült, hogy át akarja íratni a srácokkal pár számukat, őt is lapátra tették.

Mielőtt azonban a tényleges munka megindult volna – hogy a készülő lemeznek legyen egy előfutára –, megjelentettek egy négyszámos EP-t, 'Live?! Like A  Suicide' címmel, amin négy felvétel kapott helyet: két saját dal és két feldolgozás. Elég hamar gazdára talált mind a 10.000 példány, ami mindenképp bizakodásra adott okot. A saját szerzemények a Reckless Life és a Move To The City, a két feldolgozás pedig a Rose Tattoo-tól a Nice Boys és az Aerosmithtől a Mama Kin lett. A felvételek alá egy hetvenes években lezajlott Texas Jam fesztivál közönséghangjait keverték, így az egész olyan, mintha koncerten vették volna fel. A dalok értékéből azonban ez semmit sem von le, ám világosan megmutatta azt a mocskos hard rock hangzást és féktelen előadásmódot, ami a bandát már ezekben az időkben is jellemezte.

A befutó a producerek közt végül Mike Clink lett, ugyanis annak idején ő dolgozott a UFO 'Strangers In The Night' koncertlemezén is, ezt pedig mind az öten egyaránt szerették. A felvételek persze még ezek után sem mentek simán, hiszen nem volt könnyű munka egyszerre mind az öt tagot beterelni a stúdióba. Amikor viszont sikerült, nagyon komolyan vették a dolgot és szívüket-lelküket beletették az anyagba, ami végül 1987. július 21-én – ma 31 éve – került a boltok polcaira. Persze ez sem ment egyszerűen, az utolsó pillanatban ugyanis le kellett cserélni a borítót, amit a képregény és sci-fi rajzoló Robert Williams készített. A képen egy robot áll egy kerítésnél, aminek tövében egy megerőszakolt nő ül lehúzott bugyival, miközben a kerítés fölött egy vörös szörny ugrik át. A lemezboltok túl erőszakosnak találták ezt a képet, így végül Axl egyik tetoválása került rá, ez volt a fekete alapon kereszt öt koponyával, ami a zenekar öt tagját ábrázolja.

Az 'Appetite For Destruction' tizenkét dalt tartalmazott, és a szokásos A és B helyett nagyon ötletesen G és R oldalak voltak rajta. A G vagyis Guns-oldal számai a pörgősebb, agresszív dalokat gyűjtötték egy csokorba, míg az R, a Roses-oldal dalai a nőkről szóltak.

Az albumot indító Welcome To The Jungle igazi klasszikus rockcsemege, amit Slash kísérteties gitárfutamai indítanak. A dalt Axlt írta arról, hogy mennyire vadnak és veszélyesnek látta a nagyvárost, mikor először jött Los Angelesbe. Egyik este bent aludt egy iskolaudvarban, amikor egyszer csak egy fekete srác ment oda hozzá és azt mondta neki: „Tudod, hol vagy? A dzsungelben. És most meg fogsz halni!” Ezt bele is vették a nótába, sőt, amikor a dalt élőben játsszák, az elején mindig elkiáltja magát: „Do you know where a fuck you are? You are in the jungle baby! You gonna die!”

A lemez sok helyen dühös, néhol agresszívebb pillanatokat mutat, mint például a következő It's So Easy. A dal érdekessége, hogy nem kevés punk stílusjegyet is hordoz magában, amit a bőgős Duff McKagannek köszönhetünk. Róla köztudott, hogy szenvedélyesen rajongott mindig is ezért a stílusért és a Sex Pistolsért, így az ő keze nyomán készült nóta eléggé bővelkedik ezekben az elemekben, de a szövege miatt se tűnhetne fel egy délutáni rádiós kívánságműsorban. Az album hangzása is keményen nyers lett, nagyon erőteljes dobolással, ami Steven Adler érdeme. Miután kikerült a csapatból, a többi albumon már máshogy szóltak az ütős hangszerek. Azt egyébként Slash is elismerte, hogy az ő játéka nagyon sokat tett hozzá ahhoz, hogy az Appetite úgy szóljon, ahogy.

A Welcome To The Jungle-höz hasonlóan több másik dalnak is története van. Itt van példának okáért a Nightrain, ami egy borról kapta a nevét. Azokban az időkben, amikor még elég szűkösen éltek a srácok, ezt vásárolták, mert alig egy dollár volt egy üveg, viszont elég hamar be lehetett állni a 18%-os piától. Egy este, mikor a Palm Avenue-n sétáltak, valamelyikük bedobta, hogy: „I'm on a Nightrain!” Mire Axl rögtönözte a köztes sorokat: „Bottoms Up! Fill My Cup!”

Hasonló a Paradise City története is. Az alapját Duff hozta magával, ugyanis tizenkilenc éves korában járt egy lánnyal, aki kábítószerfüggő volt, és ez eléggé rányomta a bélyegét a kapcsolatukra. Sokszor nem szeretett volna mást, csak elmenekülni egy barátságos nyugodt helyre, a Paradicsomi Városba. Az első turnéjukon, amikor Seattle-be tartottak, megírták hozzá a szöveget is, de Axl és Slash majdnem összebalhéztak a refrénen, mivel Slash azt szerette volna, ha a „Take me down to the Paradise City, where the girls are fat, and they have got big titties” sorokat kapja a nóta. A Paradise City igazi stadionrock-dal, a végén egy felgyorsuló tempóval és egy dögös gitárszólóval megspékelve. A kilencvenes évek eleje óta ez a szám zárja a koncerteket. A videoklipjét New Yorkban forgatták a Giants Stadiumban, amikor felléptek az Aerosmith és a Deep Purple vendégeként, de láthatóak benne felvételek az angliai Donington fesztiválról is.

Volt olyan dal is, ami a lemezfelvételek alatt íródott, mint pl. a Sweet Child O' Mine. A banda ezt a számot viccnek szánta, és elmondásuk szerint bő negyed óra alatt rakták össze. Azt nem mondhatjuk, hogy élesen kilógna a többi dal közül, de mindenképp sokkal rádióbarátabb a többinél. Szintén a nőkről szól a My Michelle és a Rocket Queen is, aminek a közepén hallható egy lány szex közben. Axl a barátnőjével szeretkezett a stúdióban egyik este, és a tudta nélkül felvették az együttlétüket, ezzel akarták feldobni a dalt. Az Anything Goest  Axl írta Chris Weberrel, amikor még  a Hollywood Rose nevű együttesben zenéltek. Ebből is látszik, hogy sok nóta alapjai még a Guns N' Roses megalakulása előtt íródtak, illetve egy-két szám már ez idő tájt  kész volt, de csak a későbbi albumokra került fel, vagy még azokra sem. Ilyen például a Don't Cry, ami az egyik első dal volt, amit együtt írtak, de a November Rain is kész volt már, sőt a legelső verziója több mint tizennyolc percet tett ki. Axl és Mike Clink nyolc órán át vitatkoztak, ugyanis az énekes mindenképp fel szerette volna tenni a debütáló albumra, de a producernek végül sikerült meggyőznie, hogy a többi számhoz nem illene és hogy majd a következő lemezen jelenjen meg. A borítón már ekkor olvashatóak voltak a következő sorok:

Ez a You Could Be Mine dalszövegének egy részlete, ami csak 1991-ben, a 'Use Your Illusion II' lemezen kapott helyet a ’Terminator 2’ betétdalaként – Arnold Schwarzenegger személyes kérésének eleget téve –, de már ekkortájt is készen volt, noha felvétel ebből az időből nem maradt fenn róla.

Az album a Billboard lista 182. helyéről startolt, és egész szépen fogyott, ami körülbelül 200.000 eladott korongot jelent. A Music TV visszautasította a Welcome To The Jungle klipjét, mivel a balhés bandát amúgy is megelőzte a híre, és a zenecsatorna is túl durvának találta a videót. Ekkoriban ismét koncertezni kezdtek, jártak Európában, valamint az Államokban is volt pár körük, többek között a The Cult és a Mötley Crüe társaságában. 1988 tavaszán a Geffen kiadó úgy vélekedett, hogy nem promótálja tovább a bemutatkozó anyagot, hiszen veszteségesnek semmiképp sem volt mondható a 200.000 körüli eladott példányszám, így azt szerették volna, ha nekiállnak a következő album előkészületeinek. Tom Zutaut azonban úgy gondolta, hogy ez a lemez sokkal többre hivatott annál, mint amilyen eladásokat most mutat, és mivel köztudott, hogy akkoriban az MTV volt az egyeduralkodó a mainstream zenei világban, meggyőzte David Geffent, hogy tegyen még egy próbát a csatornánál. A dolgot végül siker koronázta, a klip lement a zenetévén, igaz kora hajnalban volt látható, de ennek ellenére átütő sikert aratott, és rengetegen telefonáltak be az újrajátszását követelve.

Innentől kezdve pedig nem volt megállás: az eladások hirtelen elérték az egymilliós határt, és áprilisra bent volt a  Top 10-ben az album. A kiadó ekkor kiadta kislemezen a Sweet Child O' Mine-t, a Music TV pedig a hozzá készült klipet. Az együttes direkt nem ezt a dalt akarta elsőnek kiadni, mivel nem akarták, hogy balladás bandának higgyék őket, de valószínűleg arra ők sem számítottak, hogy eléri az első helyet a kislemezek listáján.

Ebben a lemezben minden olyan összetevő benne volt, ami egy hard rock stílusú zenét egyedivé tesz. Nyers gitárcentrikusság, egyedi hanggal rendelkező énekes, bivaly dob- és basszushangzás, valamint remek dalok. Nyilvánvaló, hogyha nem lettek volna olyan egyéniségek és tehetséges zenészek a Guns N' Roses soraiban, az Appetite sem lett volna olyan remekmű, mint amilyen végül lett. Évekkel később többen is úgy beszéltek az albumról, hogy ,,pont akkor örökítette meg, milyen is volt a Guns N' Roses, amikor erre a legalkalmasabb állapotban voltak.”

Tehát a lemez csak egy évvel a megjelenése után, 1988-ban robbant nagyot. Miután Axl, Slash, és Duff újra együtt zenél ebben a legendás együttesben, úgy gondolták, hogy ezután az esemény után harminc évvel egy brutális újrakiadással ünneplik meg az 'Appetite For Destruction' hihetetlen sikerét. Június végétől már kapható is a szett, méghozzá különböző formátumokban. A ’Locked N' Loaded’ nevű díszdobozos kiadás tartalmáról már írtunk, ebből egyébként 10.000 példány készült összesen.

Kapható egy dupla bakelitlemezes kiadás, amin értelemszerűen csak a debütáló album hallható újrakevert változatban. Ezen kívül elérhető a Super Deluxe kiadás 4 CD-n és 1 Blu-ray lemezen. Ez magába foglalja az albumot, valamint a 'B-Sides N’ EP’S' című bónuszlemezt, további 2 CD-n a ’1986 Sound City Session' anyaga található, a Blu-rayen pedig a lemez és a bónuszdalok 5.1-es hanggal kikeverve.

Megvásárolható még a dupla CD kiadás, melyen megtalálható az album 12 dala, illetve a 'B-Sides, EPs, N’ More' lemezen a korábban említett négyszámos EP dalai és egy válogatás a ’1986 Sound City Session' anyagaiból.

A remaszterizálás az eredeti analóg mesterszalagokról történt. A hangzása kicsit erősebb lett, de csak annyira, mint amennyire általában az ilyen újrakiadásoknál lenni szokott.  Az újdonságok főleg a '1986 Sound City Session' korszakból valók. Ezen ugyanis több szám is szerepel az 'Appetite For Destruction' dalaiból még demók formájában. Például nagyon érdekes a lemezt nyitó Welcome To The Jungle-t hallgatni egy hangyányit lassabb tempóval, és más sorrendben következő dalszöveggel. Ebben az időszakban még nem volt megírva minden dal, például nincs It's So Easy, Mr. Brownstone, illetve a köztudottan a felvételek alatt készült Sweet Child O' Mine sem.

Csörgődob tűnik fel egy-két dalban, mint pl. a Nightrainben, de a Paradise Cityben is hallhatóak ilyen színezések, ami ekkortájt még teljesen máshogy kezdődött, mint ahogy a lemezen végül megjelent.

Axl éneke sok helyen sokkal vicsorgóbb és agresszívebb, mint amilyen végleges formájában lett. Hasonlóképpen más az Anything Goes is, mind szöveg, mind zene tekintetében. Megtalálható rajta a Shadow Of Your Love, ami a korai időszakban a koncertprogram szerves részét képezte, ráadásul élő- és stúdióverzióban is elérhető. A 'Live?! Like A Suicide' négy dala is helyet kapott a kiadványon, a díszdobozos verzióban bakelitlemezen is elérhető. A 'Lies' akusztikus számai is meghallgathatóak, viszont a One In A Million lemaradt a szettről, aminek oka minden bizonnyal a dalszöveg ,,Police and niggers, that's right, Get outta my way” sora. Koncertfelvételek is színesítik az összképet, például az It's So Easy egy korai élő felvétele, valamint egy-két feldolgozás, ami akkoriban még helykitöltőnek kellett, hiszen nem rendelkeztek elég saját szerzeménnyel. Meghallgatható rajta egy-két saját dal akusztikus változata is, mint például a Move To The City.

Elsöprő lendületű a Reckless Life stúdióverziója, ami most közönségzajok nélkül is meghallgatható és szintén kirobbanó a korai Back Off Bitch is, ami ugyebár hivatalosan csak 1991-ben jelent meg a 'Use Your Illusion I'  albumon, és amit Axl akkoriban úgy konferált fel hogy: „Ezt a dal mindazoknak küldjük, akiket k.rvára fel tud b.szni a csajuk.” Felkerült a November Rain két korai verziója is a kiadványra, egy akusztikus, illetve egy zongorára épülő.

Összességében eléggé átfogó képet lehet kapni a csapat akkori időszakáról, mind zeneileg, mind az egyéb kiegészítők – például a 96 oldalas fényképalbum – tekintetében. Megjelenése után egy héttel a Deluxe kiadás bekerült az amerikai Top 10-be, tehát úgy is mondhatjuk, hogy 1989 áprilisa után újra bent van a korong a legkelendőbb tíz album között az USA-ban. Aki szerette a Guns N' Roses első lemezét, és azt, amit akkoriban képviseltek, érdemes egy próbát tennie valamelyik kiadvánnyal, mivel rengeteg érdekességhez juthat hozzá, amikhez eddig nem, vagy csak bootlegeken keresztül tudott hozzáférni. Ez a brutális mennyiségű extra is világosan megmutatja, miért pont ez az anyag lett klasszikus a bandától, és hogy rengeteg zenei szavazáson miért ez került be tőlük a listákba, még annak ellenére is, hogy az ezt követő két dupla album – amikre végül több dal is felkerült ebből az időszakból – méltó utódja lett ennek a lemeznek.

Tagok :

W. Axl Rose – ének
Slash – gitár
Duff McKagan – basszusgitár
Izzy Stradlin – gitár
Steven Adler – dob

Dallista

01. Welcome To The Jungle
02. It's So Easy
03. Nightrain
04. Out Ta Get Me
05. Mr. Brownstone
06. Paradise City
07. My Michelle
08. Think About You
09. Sweet Child O' Mine
10. You're Crazy
11. Anything Goes
12. Rocket Queen