„Egyetemisták és Főiskolások Országos Tomboló Tánckavalkádja”: Volbeat – EFOTT Fesztivál, 2018. 07. 15.

Az EFOTT egy igencsak barátságos fesztivál. Összehasonlítva az általam idén meglátogatott VOLT-tal, sokkal kellemesebb, levegősebb, szerényebb, és persze jóval kisebb is. A SZIGET-tel meg aztán teljesen felesleges az összehasonlítás. Ez pláne a mai trendek tükrében számomra egy elég nagy piros pont, ugyanis ma már nem is igazi fesztivál a fesztivál, ha nincs minimum egy óriáskerék. Persze el lehet azon lamentálni, hogy mennyire nincsen már talán igazi zenére koncentráló összejövetel kb. a Rockmaratonon kívűl kishazánkban, hiszen a nagyobb események mottóiban már inkább a „szabadságot” meg a „feelinget” hangsúlyozzák, és nem azt, hogy kiket láthatsz fellépni. Ehhez képest az EFOTT strandolós-lazulós környezetben elénk tette a Volbeatet.

A kötelező Velencei-tavi csobbanás, sörözés és gyrosozás után a díszes kompániámmal a zenei színpadok felé vettem az irányt, de a kötelező és a VOLT-on számomra elég csúfosan leszereplő Tankcsapda helyett inkább a KISS Forever Band koncertjére vetődtünk, akik annak ellenére csináltak remek hangulatot, hogy negyven embernél több nem képviseltette magát a „küzdőtéren”. Mondjuk az EFOTT további dicséreteként konstatáltam hogy – ha nem is túl nagy, de – itt még van rockszínpad. Magyarország egyik legjobb tribute csapata hozta a formáját, bár a tőlük megszokott brutál látvány most elmaradt, de a rockereket rendesen bemelegítették a főfogásra közös énekeltetéssel és persze az orbitális KISS-slágerekkel.

A Volbeat viszonylag pontosan kezdett az EFOTT méreteihez képest tiszteletet parancsoló tömeg előtt. Michael Poulsen és csapata jó hangulatban lépett a színpadra, és húrokat nem kímélve döngették a Devil’s Bleeding Crownt. Minden egyes alkalommal elképedek a dán frontember orgánumán, ahogyan a lehető legtermészetesebb módon ad ki magából olyan karakteres hangot, ami másnak elképzelhetetlen lenne, ráadásul – mivel semennyire nem erőlteti meg magát e művelet közben – egyszerűen képtelen hamisan énekelni. Persze ez az a hang, ami megadja a zenéjük hangulatát, és teljesen egyedivé teszi a Volbeatet. A hatalmas buli pedig ezúttal is garantált volt. A közönség valósággal együtt élt az együttessel, ugrálva, pogózva, őrjöngve partiztak, óriási elánnal. A Volbeat pedig adta alánk a lovat. Keményen döngették a riffeket, és sodró lendülettel tolták el a dalokat.

Én bevallom, kissé féltem az olyan popos daloktól, mint a 16 Dollars, a Fallen vagy a Lola Montez, de a Volbeat ezeket is tökéletesen illesztette be a szetlistába. Leginkább az újabb tételek dominálták a felhozatalt, azonban a csapat annyira egységesen, koncepciózusan adta elő az összes darabot, hogy teljes egységet alkotott az egész előadás. A legújabb sorlemezük szerintem amúgy is kenterbe verte a két előzőt, úgyhogy annak kifejezetten örültem, hogy a legtöbb nótat innen tolták el a dánok, de az egyveleg közben a Warriors Callra azért jó volt a közönséggel ordítani, hogy „Fight! Fight! Fight!”, viszont éppen ekkorát lehetett zúzni a Seal the Dealre is, úgyhogy kijelenthető, hogy a Volbeat konzisztensen hozza a minőséget élőben és stúdióban egyaránt.

A koncert végére maradtak a slágerek, és az, hogy a Danko Jonesszal közös Black Rose már a ráadásban foglalt helyet, azt jelenti, hogy a nóta már végigkíséri a Volbeat koncertjeit, dacára annak, hogy a Danko által énekelt részeket Michael nem igazán adja elő tökéletesen.

Persze a zárónóta nem lehetett más, mint a Still Counting, amire még egyszer utoljára felpörgött a közönség, hogy izzadtan, porosan hagyja el a küzdőteret, hatalmas hálával az ajkukon a Volbeatnek, hogy ekkora bulit pakoltak elénk. Kettő negatívumot tudok csak említeni. Az egyik, hogy a gitárok kissé túlvezéreltek voltak, és a torz néhol nagyon csúnyán „morgott”. A másik pedig az én örök fájdalmam a csapattal kapcsolatban – amit minden fórumon el fogok ismételni, hogyha róluk írok –, hogy méltánytalanul hanyagolják az első két zseniális lemezüket. Ez nekem annak dacára csalódás, hogy amúgy tényleg istenes bulikat csapnak. De akkora slágereket kihagyni, mint a Soulweeper, a Danny and Lucy, a The Garden’s Tale, a Radio Girl vagy a A Moment Forever szerintem vétek.

Ettől függetlenül a Volbeat – akárhonnan is nézzük – a jelenkor talán egyik legnagyobb koncertbandája, és méltán headlinerei mára a hatalmas fesztiváloknak is.

Setlist: The Devil's Bleeding Crown / Medley (Heaven nor Hell / A Warrior's Call / I Only Want to Be with You) / Lola Montez / The Lonesome Rider / Sad Man's Tongue / Slaytan / Dead but Rising / For Evigt / 16 Dollars / Seal the Deal / Let It Burn / Black Rose / Fallen / Still Counting

Szerző: Adamwarlock
Fotók: EFOTT Facebook oldal
Köszönet az EFOTT-nak!