Haken: L-1VE

írta rune | 2018.07.25.

Megjelenés: 2018

Kiadó: InsideOut Music

Weblap: https://www.hakenmusic.com/

Stílus: progresszív rock/metal

Származás: Nagy-Britannia

Dalcímek

Értékelés

Bár a brit csapatot már a 2010-es debütálásakor sok helyen a progresszív metal új messiásaként tartották számon, akkoriban már erősen hanyatlóban volt a stílus iránti rajongásom – valahogy jobban esett a fülemnek az északi folk metal –, így számomra a Haken jó ideig radar alatt repült. Mígnem 2015 környékén egy ma már nem létező, de akkoriban általam gyakran látogatott hazai fórumon bele nem botlottam a ’The Mountain' című lemezbe. Először a borítója volt az, ami megragadott, aztán a zene könnyed természetessége és az azt belengő atmoszféra. A dalok egy pillanatra sem keltették bennem azt az érzést, hogy egy kémcsőben legyártott termékkel van dolgom. Épp ellenkezőleg, sokkal inkább a szárnyaló gyermeki fantáziát láttam benne. A bevezető tétel és az Atlas Stone szinte azonnal a kedvencemmé vált, a Cockroach King hallgatása közben pedig minden alkalommal feldereng előttem az a kép, amikor az iskolai kiránduláson az osztálytársaim körében a Cotton Eye Joe volt sláger, én viszont a másolt Queen-kazettát bömböltettem a walkmanemben. Bár a 'The Mountain' nagyon megtalált, valahogy mégsem ismerkedtem meg behatóbban a zenekar korábbi műveivel. A legutóbbi sorlemez, az ’Affinity’ viszont néhány próbakör után eléggé bejött, így amikor felmerült, hogy írjak az ’L-1VE’-ról, kicsit ugyan tartottam a hiányos ismereteimből fakadó „hátránytól”. Azonban láttam, hogy a kiadvány főleg az általam ismert 'Affinity' és a 'The Moutain' lemezekre koncentrál, így máris volt elég kapcsolódási pont. Egyúttal jó alkalomnak tűnt bepótolni lemaradásomat is. Akkor még nem sejtettem, hogy mennyire meg fog lepni az album.

No, de ne rohanjunk ennyire előre! Miért is olyan érdekes ez a Haken-koncertlemez? A brit csapat éppen tavaly ünnepelte a tízéves fennállását, ennek örömére egy nagyszabású európai és észak-amerikai turnéba vágtak, egy alkalommal pedig még hazánkba is ellátogattak. A turné utolsó állomása 2017. április 13-án volt Amszterdamban, a Melkweg komplexum koncerttermében. A bulit rögzítették, és a felvett anyagból elkészült a banda történetének első koncertlemeze. A keverési munkálatokat ezúttal is az a Jerry Guidroz végezte, akit még 2014-ben mutatott be a srácoknak Mike Portnoy, és azóta már három amerikai turnét is lenyomott a Hakennel. Guidroz rajongóként maga is követelte a zenekaron az élő lemezt, így adta magát, hogy nemcsak a koncertek, de a kiadvány keverését is rábízzák. A Haken-bulikról az a hír járja, hogy hihetetlen élmény élőben látni a zenekart. Érthető, hogy a Haken rajongói már régóta vártak egy hivatalos koncertanyagra. Az ő kívánságuk most valóra vált. De mit várhatnak ettől az anyagtól azok, akik eddig nem jártak a csapat koncertjein, vagy azok, akik kevésbé jártasak a Haken világában? Ahhoz hogy ezt megtudjuk, talán érdemes azzal kezdeni, hogy megvizsgáljuk a lemez elkészültének a körülményeit. Annyi bizonyos, hogy a hivatalos állásfoglalás szerint a zenekar igen régóta húzta a kiadvány készítését. Számos koncertet rögzítettek a srácok, de mivel erős önkritikával megáldott művészekről van szó, sokáig nem voltak igazán megelégedve a végeredménnyel. Ám rengeteg munkát és odafigyelést követően végül elérkezettnek látták az időt ahhoz, hogy kiadjanak egy olyan felvételt, ami mindenki számára hozza az „ott vagyok a koncerten" érzést.

Az amszterdami közel kétórás műsor első felében a legutóbbi 'Affinity' lemezé a főszerep, olyan remek dalokkal, mint a hangulatbomba 1985 vagy a merengős Red Giant. A koncertről kiadott videókon látszik, hogy a képi világot a album jegyében álmodták meg. Ennek megfelelően a fénytechnika a '80-as évek filmjeire hajaz – félhomályon átszűrődő, éles fénycsóvák világítják be a színpadot –, emiatt a látvány hihetetlenül gazdag és mozgalmas. Ross Jennings keveset kommunikál a közönséggel, viszont amikor így tesz, akkor az kellemesen teátrális. Szinte észre sem vesszük, hogy telik az idő, hamar elérünk az Aquamedley-hez. Nem nehéz kitalálni, hogy ez az 'Aquarius' albumot hivatott megidézni. A medley elnevezést látva arra gondoltam, hogy egy néhány dalt felölelő összeállítást kapok 7-8 percben, de arra nem számítottam, hogy egy 22 és fél perces elképesztően izgalmasan szerkesztett és epikus kivonatot fogok hallani, ami egy dalt kivéve az egész 'Aquarius' lemezt magába foglalja. Bár eddig is nagyon jól szórakoztam a koncert alatt, mégis sikerült annyira elmerülnöm ebben az egy tételben, hogy azon kaptam magam, hogy már harmadjára hallgatom újra. Mivel nem volt összehasonlítási alapom az eredeti anyaggal, frissen hozzáhallgattam. Remekül újragondolták, sokkalta feszesebb és direktebb az élmény. Nekem még egy kicsit jobban is tetszik így kompakt formában. De hogy ne legyen elég a jóból, végre elérkeztem ahhoz a részhez, amit eredetileg a legjobban vártam: a 'The Mountain' dalokhoz. A Haken házi Queen-himnusza, a Cockroach King mellett természetesen az Atlas Stone is elhangzott. (Ezzel a dallal ugyan volt egy kis gondom, de erről később.) Mindent összevetve nekem már teljes volt az örömöm, a régi kedvencek mellé kaptam újakat is. De mintha a 'Visions' lemez dalai kimaradtak volna? Kissé furcsa lenne egy ilyen mindenre kiterjedő felhozatal után, ha pont az az album maradt volna ki. De nem kell aggódni, ez sem merült feledésbe, a koncert végi visszatapsolást követően erről is kaptunk egy laza 22 perces tételt. Nagyon szép megkoronázása volt az albumnak és igazi jutalomjáték, ahol az összes zenész megkapja egy kis időre a főszerepet.

A 'L-1VE' nem csak a dallista terén domborít nagyot, technikailag is meggyőző. Nem kell persze csodát várni a hangzás terén, de szerintem élő felvétel létére a hangszerek tisztességesen szólalnak meg, élmény hallgatni ezeknek az elképesztően profi zenészeknek a játékát. Néha azért előfordult, hogy kissé soknak éreztem Diego szintijét, volt pár helyzet, amikor nem is tudtam, hogy éppen a gitárokat vagy őt hallom, annyira összegerjedtek. Ez leginkább az Atlas Stone refrénjében volt zavaró, ahol jól el is nyomták Ross Jennings hangját. De ezek a ritka alkalmak talán pont azért szembetűnőek, mert egyébként kiváló a hangzás. Jennings végig csodásan énekel, bár halkan hozzáteszem: az interneten fellelhető felvételeken nem szárnyal a hangja ilyen tökéletesen, úgyhogy könnyen lehet, hogy az ő esetében egy kis utólagos „mókolást” követtek el, de ez nem érdekel, jó ez így. A többi zenész egyébként nemcsak hangszeresként, de a vokálok terén is remekül gazdagítják a dalokat, ez pedig élőben rettenetesen hangulatos tud lenni.

Az amszterdami bulinak ugyan vége, de még mindig van bőven látnivaló, itt az ideje áttérni a második DVD-re. Itt amolyan bónuszként négy dalt találunk Jenningsék 2016-os ProgPower USA fellépésről, illetve az Initiate az Earthrise és a Lapse dalok hivatalos videóját. A külföldi turnék és fesztiválfellépések a színpadon egymást váltó bandák miatt általában logisztikai és technikai rémálomba torkollnak, ez volt az egyik oka annak, hogy a brit csapat ilyen sokáig várt a megfelelő helyszínre és alkalomra, hogy elkészülhessen a 'L-1VE'. Szerencsére az atlantai buli azon ritka koncertek egyike volt, ahol viszonylag kevés technikai akadályba ütköztek, így jó ötletnek tűnt innen is beválogatni négy dalt. Minőségben ez a koncert sem marad el az előző lemezen hallottakhoz képest, de ha jobban megnézzük, fel lehet fedezni különbségeket. Ami elsőre szembeötlik az a látvány, mely ugyan nem rossz, de a fénytechnika jóval kötöttebb, ezáltal szegényesebb atmoszférát teremt az amszterdami bulihoz képest. A keverés még mindig bőven átlag feletti, de az amszterdamihoz képest kevésbé gazdag, kissé steril. Sokkal inkább szétválik mind a zenészek játéka mind Ross hangja. Emiatt felerősödnek Jennings hiányosságai, igaz ezt szépen ellensúlyozzák a többiek a remekül megírt vokálokkal. Ami viszont nem változott, az a lelkesedés. Ennek itt sincsenek híján a srácok, szenvedélyesen, felszabadultan zenélnek, ez legjobban a Crystallisedben érhető tetten, amikor a dal befejezéséül hirtelen egy gong kerül a színpadra, amit nem más szólaltat meg, mint maga Mike Portnoy. Felemelő, megismételhetetlen pillanat ez nemcsak a közönségnek, de láthatóan a zenekarnak is.

Pontszám: 9