Letarolt, mint egy gyorsvonat: Exodus, Savage Messiah – Dürer Kert, 2018. 07. 04.

Szerencsénkre úgy tűnik, hogy Budapest végérvényesen felkerült a legtöbb zenekar koncerttérképére, és nincs hiányunk semmiben, mivel a rendszeresen turnézó zenekarokból általában megkapjuk a magunkét. Mostanában az Exodus is bevette kishazánkat ebbe a körbe, és két évvel az – azóta is felejthetetlen – Obituaryval letolt kör után újra láthattuk őket.

Fanatikus barátaimmal korán érkeztünk, remélve, hogy belefutunk a klasszikus arcokba, sikerül aláírtani ereklyéinket és esetleg egy közös fotó is elcsattanhat. Szerencsére bejött a számításunk és a Dürer Kert udvarán sikerült kattintani egy közöset a Bay Area legendákkal. Szándékunkat mindenki barátsággal fogadta, és illedelmesen meg is köszönték a támogatásunkat. Gyermeki lelkesedéssel törtünk hát be a koncertterembe, amikor kinyíltak a kapuk.

A brit Savage Messiah neve ismerősen csengett számomra, de nem merném kijelenteni, hogy ismerem a zenekar munkásságát. A szemtelenül fiatal horda óriási lendülettel nyomta a klasszikus heavy / power / thrash metalt, valahol a korai Megadeth és a hasonszőrű elődök nyomán. Az a bizonyos plusz viszont nekem hiányzott, a koncert elején nem tudtak magukkal ragadni igazán. Az énekes-gitáros Dave Silver kifejezetten jól énekelt és fiatal kora ellenére a közönséggel is jól bánt. Néhány dal után sikerült ugyan ráhangolódnom a muzsikájukra, de összességében nem tudtak levenni a lábamról. Sok újdonságot vagy feltűnő zenei megoldást nem hallottunk, de hozták a műfaj alapkövetelményeinek számító váltott szólókat, riffeket és remek dallamokat teljesen élvezhető minőségben. A hangzás nem állt az ő oldalukon, elég kásás és brutál hangos volt, de néhány dal után hozzászokott a fülem (vagy elfáradt…) és már tudtam a zenére figyelni.

Néhányszor volt szerencsém látni az Exodust élőben. Fesztiválon és klubban egyaránt. De mindig meg kell állapítanom, hogy kevesen tudják úgy ledarálni az embert, mint ők. Leginkább egy gyorsvonathoz tudnám hasonlítani őket, ami elől nincs menekvés, simán kilapít, ha az útjában állsz. Valami ilyesmi élmény egy Exodus-koncert. Még mindig friss az emléke a két évvel ezelőtti bulinak – így a meglepetés faktort nem tudták kiütni –, ezért éreztem kötelezőnek újra átélni a katarzist. Sokaknak nem szimpatikus, hogy Gary Holt nem tart a zenekarral Slayer-béli elfoglaltsága miatt. Ezt valahol meg tudom érteni, a jelenléte nekem is hiányzott, de egyrészt a többi zenésznek is élnie kell valamiből, másrészt Kragen Lum személyében egy olyan gitáros pótolja őt, aki hitelesen tudja prezentálni a témáit, fazonra és korosztályra is illik a csapatba. Tehát itt szó sincs hakniról.

A zenekar a Funeral Hymn dallal robbant a színpadra, melynek középtempós bevezetője után a nézőtéren elszabadult a pokol. Erre rátetőzött még a Blood In Blood Out kíméletlen darálása, melynek refrénjébe a közönség besegített egy erőteljes csordával. Steve Souza színpadra termett, ez kétségtelen. Grimaszaival, artikulációjával végig tűzben tudja tartani a népet. Egy igazán pozitív kisugárzású jó kedélyű ürgének tűnik, aki korábbi kalandozásai után reméljük végleg megtalálta a helyét a zenekarban. Sok kollégájával ellentétben nem csinál ego kérdést abból sem, hogy csak olyan dalokat hajlandó énekelni, amelyek vele jelentek meg. Így a Rob Dukes-korszakból is kaptunk néhány dalt, a nyitó mellett jött a Deathamphetamine is. Szerintem a Robbal készült lemezek is kiemelkedően jók, kár lenne hanyagolni ezeket a dalokat.

Az egyetlen jelenleg színpadon lévő alapító tag, Tom Hunting is igazi showmanként viselkedett, többször a dobtestekre felállva bíztatta közönségét. Kifejezetten jól esett meghallgatni a ’Pleasure of the Flash’ album Parasite dalát is, ami a ritkán játszott dalok táborát erősíti. Persze a lemez nélküli turnénak köszönhetően kaptunk egy jó adagot a legnagyobb slágerekből a ’Bonded By Blood’ köré épülve, amelyről egy kivételével minden dalt lenyomtak köszönhetően a közönség soraiban izzó forró hangulatnak. A koncert első percétől az utolsóig ment a darálás a küzdőtéren. Volt itt circle pit és wall of death minden mennyiségben, ahogy egy thrash metal koncerten illik. Zetro többször megdicsérte a közönséget, a hangulat a régi klasszikus Bay Area-időkre emlékeztette, nem győzött hálálkodni a fogadtatásért. A Bonded by Blood - The Toxic Waltz - Strike of the Beast hármasa után egy rövid időre elhagyták a színpadot. Mindenki meglepetésére azonban hamarosan visszatértek, hogy bebizonyítsák: Zetro nemcsak a levegőbe beszélt, hanem valóban jól érezték magukat. A turné más állomásaihoz képest kaptunk egy extra ráadást, melyet a Metallica Motorbreath klasszikusának egy részletével indítottak és két ’Bonded’ nótával zártak (Metal Command / Piranha). Ahol én álltam, ott a hangzás is nagyjából rendben volt. A hangerő szétzúzta a dobhártyám és leszakította a fejem, a riffek pedig darabokra törték azt.

Az Exodus jelenleg az egyik leggyilkosabb banda a thrash metal szintéren. A Tom Hunting és Jack Gibson betonbiztos alapjaira épülő Lee Altus - Kragen Lum gitárduó hiba nélkül hozza a legendás H-Team nyakatekert riffjeit és szólóit. Mint írtam, nekem Gary Holt jelenléte egy picit hiányzott, de nem azért, mert így zeneileg kevesebb volt a produkció, hanem azért, mert mégiscsak ikonikus alakja és nagyon fontos része a gépezetnek. Ezt a kis apróságot félretéve egy igazán forró hangulatú nyári este volt, amelyet bármikor szívesen átélnék újra!

Funeral Hymn / Blood In, Blood Out / Deliver Us To Evil / Deathamphetamine / Exodus / Body Harvest / And Then There Were None / Parasite / A Lesson In Violence / Blacklist / Bonded By Blood / The Toxic Waltz / Strike Of The Beast /// Motorbreath / Metal Command / Piranha

Szerző: Losonczi Péter
Fotók: Bands Through The Lens (Dürer Kert)
Köszönet a New Beatnek!