TesseracT: Sonder

írta Wardrum | 2018.07.10.

Megjelenés: 2018

Kiadó: Kscope

Weblap: https://www.tesseractband.co.uk/

Stílus: progresszív metal

Származás: Nagy-Britannia

Dalcímek

Értékelés

A TesseracT ’One’ című bemutatkozó lemeze nemcsak azért csapott le rám annak idején elementáris erővel, mert éppen egy olyan élethelyzetben voltam, amikor nagyon nyitottnak bizonyultam a művészetükre, hanem azért is, mert objektíve egy fantasztikus, egyedi zenekar mutatkozott be azzal a koronggal.

Bár az ’Altered State’ már egy másik énekest hozott a mikrofon mögé, a zenekar a zsenialitásából mit sem vesztve tartotta be azt az ígéretét, hogy a 21. század egyik meghatározó metalhangja legyen. Ezért két és fél éve, amikor a ’Polaris’ kritikáját írtam, egy kis megtorpanást éreztem rajtuk, hiába tért vissza Daniel Tompkins a banda frontvonalába. A zene nem klappolt, egy-két dalt leszámítva nem volt meg benne az őserő, amit az első két lemezen hallottam. Akkor is és most is sokan vitatták ezt a véleményemet, de az azóta eltelt idő sem változtatott rajta: szerintem a ’Polaris’ annak ellenére is egy megtorpanás volt a diszkográfiában, hogy önmagában egy nagyszerű minőségű, nagyon erős lemez. De én ettől a zenekartól többet várok. Nem mennyiségben, hanem minőségben.

Olyan, mintha megérezték volna szívem vágyát, ugyanis a ’Sonder’ számomra semmi, de semmi kívánnivalót nem hagyott maga után, ami azért manapság ritka, ugyanis egyre zsémbesebb vagyok. Na, de mi is az, amit én mondjuk a TesseracTtól várok, és amiből nem engedek?

Nos, ezek a katartikus dallamok, mély, emberi hangvétel, és olyan zenei, technikai ötletek és megvalósítások, amik méltóak a sokszor emlegetett „matek-metal” jelzőre. Az együttes varázsa többek közt abban is rejlik, hogy progresszívebb ötleteiket, ritmikáikat is tökéletes arányérzékkel tálalják egy olyan produktumban, ami nem adja magát sem elsőre, sem másodjára, de mégis szívesen küzd érte az ember. Igen, nehéz megfogni és érzékletesen leírni zenéjüket. Szerintem nem támasztottam egyébként magas elvárásokat, ugyanis az eddigi lemezeken is mindig magabiztosan ugrották meg a saját maguk által felhelyezett lécet, úgyhogy azért nem fenyegetett a ’Sonder’ sem csalódással. Egyébként ez a zenekar történetének legrövidebb albuma, és számomra ez a legkevésbé sem zavaró. Ugyanis minden dal annyira maradandó és fényesre polírozott rajta, hogy ennél több már túl sok lett volna a jóból.

Sok minden visszatért, amit hiányoltam. A szcéna egyik legegyedibb basszusgitárosa, Amos Williams mintha megint szabadjára lett volna engedve a lemezen, ismét nyughatatlan és széles mozgásterű basszus-szólamaival fantasztikus alapot ad a zenének, elég csak meghallgatni a Juno első verzéjét. Daniel vokális képességeinek szinte teljes palettáját felvonultatja, sokszor igen bensőséges, érzelmes hangnemet megütve, de fantasztikus magaslatokat is megostromol, amikor arra van szükség. Ami nagy öröm volt számomra, hogy ismét elővette az üvöltéseket, amikből bár nagyon kevés van a lemezen, de azok annyira taktikus helyeken vannak elhelyezve, hogy nemcsak a hallgatásuktól, de a rájuk gondolástól is felállt a szőr a karomon. Ezek a pontok, mint például a King eleje vagy a Smile középrésze, olyan bombasztikus energiakitörések, amik egymagukban is 2018 éllovasai közé repítenék a ’Sonder’-t. Persze ha már felsorolom a nagy pillanatokat, akkor már nem hagyom ki a Juno refrénjét és lezárását sem, ami egyszerűen kitépi az embert a székből és a felhők közé lövi.

A „bombasztikus” kifejezést sokszor el tudnám még lőni a kritika során, ugyanis egészen jól le lehet vele írni az anyagot. Többek közt azért is, mert már megint olyan kolosszális, fémes és csillogó hangzást sikerült összehozni, ami egyszerűen agyonnyomja az embert, de mégis olyan kristálytiszta, hogy a legapróbb nüansz is kihallik belőle. Ez nagyjából az összes TesseracT-lemezt jellemzi, de itt még jobban hat.

A fentiek mellett még örömmel konstatáltam a zenekarra oly jellemző ambient részek visszatérését is. Ezek olyan kis békeszigetek, amik fantasztikus kontrasztot tudnak nyújtani például egy olyan orkán-erejű zárlat előtt, mint a King vége. De emellett egymagukban is teljes élvezetet tudnak nyújtani, elég csak meghallgatni az Orbitalt.

Jay Postones dobosról, James Monteith és Acle Kahney gitárosokról nehéz lenne újat mondani, fantasztikus precizitással adják a zene törzsét, minimális villongással. Nincsen szükség ugyanis az egyéni produkciókra, hiszen a ’Sonder’ egymagában egy nagy, kollektív villongás és ugyanakkor kerek egész.

Azt hiszem, ez az a lemez, amivel a TesseracT visszavonhatatlanul felnőtt korba lépett. És talán egy picit mégis sikerült leírnom, hogy miért nem tudtam hetekig letenni az anyagot és a fülzúgásig húzni a hangerőt. A ’Sonder’ komoly, mély és masszívan jelentőségteljes darab, itt már elfogytak a szavak, mindenki hallgassa meg és ámuljon.

Pontszám: 9