#31: The Magpie Salute, Mátyás Attila, Nomad, The Blue Poets, Bill Wyman’s Rhythm Kings

Júniusinak indult, de kicsit megcsúszott a nyári szünetben az Egypercesek következő része. Így a korábban megjelent anyagok közé becsúszott egy augusztusi promó is: a Black Crowes utódzenekar, The Magpie Salute új albuma. Mellettük két magyar előadó (Mátyás Attila és a Nomad), és egy nemrég Magyarországon járt bluesgitáros (Marcus Deml), illetve négyszemélyes power triója, a The Blue Poets került reflektorfénybe, valamint Bill Wyman és a Rhythm Kings kiadatlan stúdiófelvételeinek válogatását is meghallgattuk.

Az egykori Black Crowes tagok által létrehozott szupercsapat debütáló albumának hirdetik ezt a lemezt, ám a 2016-ban alakult banda első lemeze tavaly már napvilágot látott. Egy élő hangzóanyagot adtak ki, ezen nem hangzott el új szerzemény, csak feldolgozások. Természetesen Black Crowes-nóták is bekerültek a repertoárba, de játszottak Facest, Pink Floydot és Bob Marleyt is. Jó kis anyag azoknak, akik szeretik a hosszú hangszeres jammeléseket.

És íme, itt az igazi első LP, tizenkét vadiúj szerzeménnyel. Az előző lemez, lehet, élő mivolta miatt is, inkább magán viseli a southern rock elemeit, sok vokális résszel, ez a mostani inkább bluesos, vagy azt mondom, hippis.  Nem egy olyan dallamot vélek felfedezni, mely a Jefferson Airplane-t vagy a Grateful Deadet juttatja eszembe. Persze a gitárjáték markánsabb, keményebb megszólalású, mégis ott figyel a hatvanas évek végének savas, pszichedelikus világa. Amikor mindenki zöld denevéreket látott a stelázsin – hogy egy moldovai fordulattal éljek a ’Ferencvárosi koktél’-ból.

Ami számomra erőssé teszi az anyagot, hogy sokszor nyúlnak az akusztikus hangszerekért: teljesen unplugged dalok is elhangzanak, vagy az akusztikus hangszereket vegyítik az elektromos gitárral. Már a második dal, a címadó is ilyen, ebbe belevittek egy jó adag Led Zeppelin ízt is.

Az anyag természetesen magán viseli Rich Robinson, Marc Ford és Sven Pipien egykori – talán most már ki lehet mondani – legendás bandájának vonásait. A Black Crowest is annak idején a hippi korszak egykori bandáinak reinkarnációjaként tartották számon. Hasonló ez az album is, talán a sok akusztikus rész miatt én úgy hallom, egy tradicionálisabb anyag született.

A címből következik, hogy egy dalcsokor első részét kapjuk meg most augusztusban, a kiadó jövőre ígéri a lemez második részét. Reméljük, hasonló színvonalú lesz a folytatás!

Mátyás Attila több mint 30 éve aktív szereplője a hazai rock szcénának, olyan zenekaroknak (volt) a tagja, mint a kultikus Fuck Off System, az Agnus Dei és a (Sex) Action. Sokoldalú művészként természetfilmekhez is ír zenéket, a 14-szeres fesztiváldíjas Budapesti vadon (Budapest Wild) zenéje például megnyerte a „Legjobb Hang” díját az Envirofilmen. 2002 óta szólóban (is) dolgozik, kiadott eddig három albumot a saját neve alatt, ezek zenei világa inkább az F. O. System sötét elszállásaihoz és az Agnus Dei merengős hangulatához áll közelebb.

A most megjelent lemez a legjobb MTV Unplugged hagyományokat eleveníti fel hangulatfestéseivel, ihletett dallamaival, izgalmas hangszerelésével – ez különösen igaz a gitárra –, személyes indíttatásúnak tűnő, intelligens szövegeivel.

Nem tudom szó nélkül hagyni azonban, hogy első meghallgatás után inkább a „fellélegzet” ugrott be, ahogy a CD borítójára néztem és sokszor visszatért a későbbi meghallgatások után az az érzés, hogy idegesítőek a helyenként kakofóniába hajló kórustémák, aztán végre rájöttem, hogy csak „befogadó” állapotban szabad nekem ezt a lemezt elindítani és az élmény nem marad el: életre kelnek a „live studio” stílusjegyek.

Nem is tudom, hogy melyik új lemezt hallgattam meg ilyen sokszor, de megérte, mert a Minden pillanatban gitártémája Joe Walsht és Kerry Livgrent idézi. Kicsit lerombolva érzem persze a dal második felét az öncélú dorombolós begyorsítással, meg zavar az anyag egészében a több helyen pÓstásan hosszúra képzett bÓldog-hÓrdÓm-fakÚlnak-vÓlt-gyÓrsan, ahogy zavar az alapvetően akusztikus anyagban a dobgép jelenléte is. Tetszik viszont a Megtalállakban az Álomarcú lány kórustémájának felbukkanása, én ezt tisztelgésnek érzem.

A bónusz számmal együtt 11 dal mindössze 32 perc játékidőt ad ki, ami kevésnek tűnhet meghallgatás előtt, de nagyon tömény anyag ez akkor is, ha igazából egy zenei csemegéről van szó.

A Petőfi Zenei Díj- és Fonogram Magyar Zenei Díj-jelölt, anno Bedlam-Necksprain alapokon szerveződött zenekar 2007-ben adta ki első lemezét ’Végál.om..’ címmel, amelyet a ’Hotel Polimer’ követett 2014-ben, majd a ’Márványmenyasszony’ 2016-ban. Az első lemez kiadásának tízéves évfordulója alkalmából jubileumi koncertet adtak a budakalászi Rockházban, amelyet rögzítettek és most dupla CD formátumban kiadtak, majd az egészet fellőtték mindenestől a YouTube-csatornájukra is.

A műsor szépen lefedi a hivatalos repertoárjukat, mivel elhangzik az első két lemez fele, a harmadik pedig majdnem teljes egészében, a 21 szám egy sodró lendületű, élettel teli anyaggá formálódott bizonyságul arra, hogy az – élőben egyébként nagyon aktív – banda igazi terepe a színpad. Sajnos nem lehettem ott Budakalászon tavaly június 3-án, de nem is nagyon érdekel, ott hogy szóltak, mert a lemez hangzása vitán felüli úgy, hogy megmaradt az élő zene varázsa.

Sokszor okoz gondot, mikor egy zenekart be kell szorítani egy stílus keretei közé, ők magukat “rock, alternative, metal” jelzővel definiálják, ami mind igaz a grunge és modern metal hatások mellett, nyomokban Rage Against The Machine-t, Audislave-et és Type O Negative-et egyaránt tartalmaz a zenéjük, a dalok jelentős része remek dalszerzői vénát igazol. A felállás érdekessége, hogy az alapító Jánosi “Cicó” Szabolcs és a később csatlakozó Nagy Levente basszer mellett a ’Csillag születik’-ben felfedezett Juhász Marci az énekes, a doboknál pedig az a Mihalik Ábel ül újra, akivel az első albumot felvették. Miután tavalyelőtt – és 8 év után – távozott a Kiscsillagból, tartós beugróként ő szerepel a felvételen és a lemezborítón is, majd jó néhány további koncertet is lenyomtak ebben a felállásban.

Érdekesség, hogy a lemezbemutató koncerten eljátszották az összes olyan dalt a három stúdiólemezről, ami nem fért fel a dupla anyagra és ezt is rögzítették egy későbbi megjelenéshez, kis túlzással már alig várom, hogy annak a bemutatóján mivel tudnak majd előrukkolni. Túlzás nélkül állítom viszont, hogy alig várom az őszre tervezett új albumot a ’Vissza a végál.om..ra’ alapján.

Marcus Demlt az idei Gary Moore Emlékesten ismertem meg. A mindig vigyorgó gitáros mély benyomást tett mindenkire, aki ott volt aznap este. Még említettem is, hogy már kapható volt a merch pultnál a hivatalosan egy héttel később megjelenő új koncertlemeze, mely tartalmazza az itt eljátszott Song for Gary / Oh Pretty Woman párost. Akkor én lecsúsztam róla, de azóta már eljutott hozzám.

A lemezt szorongatva először az jutott eszembe, hogy lehet Szomorú Poéták a zenekar neve egy Joker-arcú gitárossal. Aztán az, hogy mennyire elegáns ez a szigorúan fekete-fehér megjelenés: a fotók, a szövegek, még a CD nyomott felülete is.

Tipikus power trió felállás... lenne, ha Marcus tudna énekelni. Viszont talált egy remek hangú énekest, akit bevett negyedikként a csapatba. A zene egész rockosan indul, a Won't You Sufferben bemutatkozó Gordon Grey hangja egész Kelly Keeling-szerű. A Sad, Sad, Sad már egy tipikus gyors blues, ének-gitár együtt, mint Gillan és Blackmore a régi szép időkben. Később aztán bejön egy rekedtesebb tónus, és egyre bluesosabb témák felé megyünk. A The Truth egy igazi Texas blues, de amikor a közepén elcsendesedik a zene, az megint olyan, mint amikor Blackmore annak idején csodákat művelt a 30 percesre duzzasztott Wring That Neckben.

For a God címmel szól egy lassú blues, majd közvetlenül utána az a bizonyos Song for Gary. Nos, igen. Isten után a második, akiről meg kell emlékezni. A With Your Eyes egy másik nagy kedvencem, három percen keresztül csak az énekes villant finoman odatett gitárkísérettel, mielőtt beszállnak a többiek és lesz egy hétperces dal belőle, de a második rész már szigorúan instrumentális. (Kár, hogy a videót lekeverték.) Phil Steen basszusgitáron, Felix Dehmel dobokon teszi a dolgát precízen, pontosan, de ebben a csapatban elsősorban a gitáros, másodsorban az énekes, akire érdemes odafigyelni. A Could Have Lived című dalban például (az egyetlen, melyben Grey társsszerző is) időnként sikerül egészen Paul Rodgers feelinget teremtenie, miközben Deml meg Jimi Hendrixet idézi meg.

Két feldolgozás van a saját számok mellett, az egyik az 1966-os Albert King-dal, az Oh, Pretty Woman, melyet Gary Moore-tól is hallottunk már, a másik az 1965-ös Curtis Mayfield nóta, a People Get Ready. Ennek érdekesebb a metamorfózisa, mert a gospel hatású énekegyüttes dalából varázsolt bluest. Bár a lemezen nem látni a gitárjátékát kísérő frenetikus mimikáját, így is óriási élmény ez a 63 percnyi Élő Erő.

Bár Bill Wyman 2015-ben ’Back To Basics’ címmel kiadott egy szólóalbumot, a Rhythm Kingsszel  2004 óta nem készített felvételeket. Igazából most sem, hiszen tizenöt olyan felvételt hallunk, melyek nem most készültek, ám albumra sosem kerültek.  Tizenöt-húsz évvel ezelőtti dalokról van szó, ám akad kettő olyan, melyet 1987-ben rögzítettek, tehát Bill ekkor még a Stones tagja volt. Ám ő mindig is szeretett kalandozni a Kövek mellett, szólóalbumokat csinált, erre-arra koncertezett.

Érdekes a szelekció, mondanám eklektikus, mert hallunk ősi bluesokat például Slim Harpótól vagy Willie Dixontól, itt van a Canned Heat is a Goin’Up To  The Countryval, ám a nyolcvanas évek ausztrál sikercsapata, a Midnight Oil Beds Are Burning slágere indítja az albumot. Nagyrészt olyan dalokról van szó, melyek nagy hatással voltak Billre pályafutása kezdeti szakaszában. Néhány nagy név is közreműködik a felvételeken, hiszen Nicky Hopkins zongorázik, Gary Brooker, a Procol Harum alapítója orgonán játszik, és akad olyan dal, ahol a legendás brit bluesgitáros, Albert Lee játéka hallható. Ez egy laza formáció, más ismert muzsikusok is beszálltak a zenébe, így Peter Frampton vagy Tommy Emmanuel is játszott a bandában.

Bár a zene teljesen nosztalgikus, a megszólalás friss, a hangszeres részek tele vannak leheletfinom megoldásokkal, hallatszik, hogy veterán, tapasztalt zenészek dolgoztak a stúdióban.

A hangzás annak ellenére is egységes, hogy különböző években készültek a felvételek, még a modernebb dalok sem szólnak különbözően a régi klasszikus bluesoktól. Színvonalas, igényesen hangszerelt összeállítás, jól szólnának a koncerteken, ám, nem tudom, Bill bevállalna-e egy hosszabb turnét nyolcvankét évesen.