W.E.T.: Earthrage

írta TAZ | 2018.06.25.

Megjelenés: 2018

Kiadó: Frontiers Music

Weblap: https://www.facebook.com/wetofficialpage/

Stílus: AOR

Származás: Svédország

Dalcímek

Értékelés

Azt hiszem, nem túlzok, hogyha azt mondom, a W.E.T. új anyaga az év legjobban várt lemeze volt számomra. Ennek megfelelően magasak voltak az elvárások Sotóékkal szemben, akiknek volt mit elfeledtetni. No, persze nem Erik Martenssonnak, ő ugyanis az utóbbi időben nagyon kiegyensúlyozottan szállítja  a minőséget, legyen szó az Eclipse-ről, az Ammunitionről, vagy éppen bármilyen produceri, stúdiós munkájáról. Jeff Scott Soto viszont jó pár halovány albumot tett le az asztalra, elég csak legutóbbi szólólemezére, a ’Retribution’-re gondolni. Persze a Sons Of Apollóval a mérleg serpenyőit közel egyensúlyba hozta, ennek ellenére még mindig inkább a negatív oldal van túlsúlyban. Nem kevesebb, mint négy év telt el a legutóbbi ’Rise Up’ óta, szóval volt felgyülemlett ötletkupac – gondolom én – a srácok háza táján, de amint Erik legutóbb nekünk is elmondta, ő akkor is ír, amikor nem jön az ihlet. Mielőtt továbbmennék, annak, aki nem ismeri a csapatot, jöjjön pár link (debütlemez, ’Rise Up’, ’One Live - In Stockholm’ koncertalbum), hogy teljesen világos legyen, mi fán terem a W.E.T.

Szóval igen kemény fába vágta fejszéjét a dallamrocker szupercsapat, mivel az első két lemezen szinte mindent bemutattak tudásukból, úgyhogy ezúttal leginkább arra lehetett számítani – amit a felvezetőkben is hallhattunk –, hogy mindezt négyzetre emelve, még tökéletesebb formában fogják tálalni nekünk. „Produkciós szempontból mindenképpen ez az eddigi legjobban megdörrenő W.E.T.-album. Számomra ez egy hatalmas fejlődés, mindent, amit az elmúlt tíz év alatt tanultam a különböző produkciókból, azt most beletettem ebbe a projektbe.” – mondta Erik. Az albumot nyitó, és az első kislemezes dalnak kiválasztott Watch The Fire máris megcsillantja mindazt, amiről fentebb szó volt, a hangzás kétség kívül az eddigi legjobb, ráadásul a dalban Eriket sem tüntették el a háttérben, és bizony egész kellemes duettet énekel Jeff-fel a dalban. (Minderre CsiGabiGa hívta fel a figyelmem, érdekes, hogy korábban annyira elmerültem a dallamokban, hogy egyáltalán nem hiányzott Martensson hangja a produkcióból.)

Mindez azonban hamar elillan a folytatásban, hiszen az ezt követő Burntől ismét Soto veszi át a gyeplőt mikrofont. Viszont aki hiányolta a tavalyi Eclipse-lemezről a szólókat, az most örömmámorban úszhat, mivel Magnus Henriksson beillesztette ide a tökélyre polírozott ’Monumentum’-ról lemaradt virgákat. (A dal végén milyen pazar futamot kanyarít már Magnus?) A Kings On Thunder Road viszont már Martensson gitártudását helyezi előtérbe, aki inkább dallamszólóval színezi az album egyik legkiemelkedőbb dalát. Hihetetlen vibrálás, Soto szinte szárnyal, az pedig igen tetszetős, hogy epikusságának ellenére pozitív kicsengésű, vérbeli AOR-refrénnel csapták nyakon a nótát.

Szeretem az olyan lemezeket, ahol nincsenek ész nélkül egymás mellé hányva a dalok. Nos, szerencsére itt is egy ilyen koronggal van dolgunk, hiszen a magas tempó után az Elegantly Wasted pont a legjobbkor húzza hátra a gyeplőt, mindezt úgy, hogy nem ül le a hangulat, ráadásul a dal sincs agyonnyújtva, mindössze szűk három percben lamentál. Ezen a ponton ismét elmondható, hogy remek produkciós munkát végzett északi barátunk, ráadásul a lemez tényleg baromi dögösen szól, amit az Urgent is bizonyít. Kétség kívül az album legjobb dala a maga riffcentrikusságával, zakatoló lüktetésével, Soto kiabálása pedig iszonyat fellinges és stílusos a refrén után. „Egyszerűen imádom!” – mondtam úgy fanboyosan már az első hallgatásnál is.

Hasonlóan sodró lendületű a Dangerous, ami olykor-olykor már szabályosan pop-rockba hajlik. Ilyet biztos, hogy nem hallottunk még a W.E.T.-től, úgyhogy a meglepetésfaktor mellé is tehetünk egy pipát. Elhagyva a lemez felét azért egyből kitűnik, hogy Martensson mekkora hangsúllyal bír a bandában, így nem csoda, hogy szinte kizárólag Soto énekel a dalokban, az viszont szomorú, hogy az aranytorkú és az Eclipse-mag mellett Robert Sällnek, mintha csak a neve került volna a borítóra, nem igazán hallható szerves közreműködése a dalokban. Lehet, hogy nem véletlenül volt ideje Steve Overlanddel egy új projektre...

A Calling Out Your Name-nél elérkezünk a lemez kritikus pontjához, hiszen annak ellenére, hogy egész jól beleillik a koncepcióba, innen indul egy kis minőségi mélyrepülés. Kellemes középtempója még jól esik, azonban a Heart Is On The Line akusztikus gitárja és zongorája már kicsit altat, hogy aztán a nagy ívű refrénnel megtámogatott I Don't Wanna Play That Game-be torkolljunk. Kellemes ez is, talán az átlag zenehallgató még be is dőlne neki, de valljuk be, ez egy átverés. Erik itt csak azt bizonyítja, hogy megtanulta, hogyan kell minőségi töltelékdalokat írni. Az utolsóként érkező The Burning Pain Of Love - The Never-Ending Retraceable Dream páros valahogy már nem talál meg, úgy érzem, hogy a lírai hangvétel kicsit túl lett tolva az album végére, és igazából ez az ’Earthrage’ egyetlen gyenge pontja. Ezt leszámítva azonban ez egy remek dobás az északi dallamrockerektől, ami büszkén feszíthet az előző két album mellett a polcon.

Pontszám: 8