Transzba ejt és nem ereszt: Nick Cave & The Bad Seeds – Papp László Budapest Sportaréna, 2018. 06. 21.

Az öltönyös prédikátor hozta a formáját, és az ujja köré csavarta a magyarokat, hogy aztán bő két órán keresztül egy pillanatra se enyhítsen a szorításán, mi pedig együtt lüktessünk végig vele viharfelhős halálballadákon, melankolikus szerelmeken, és egy szerencsétlen baleseten, ami úgy tűnt, végleg félbeszakítja a koncertet…

Fél nyolc, az Aréna kihalt, csak a büfénél terjeng sor. Büféből is csak kettő-három van nyitva, a küzdőtéren semmi, csak a korán kelők, akik már kapunyitáskor odatódultak a kordonhoz, most ugyanis nincs kiemelt állóhely. Az olcsó jegyeseket a szekuritik udvariasan előreterelik a jobb ülőhelyekre, és a küzdőteret is megnyitják mindenkinek. Ha tippelni kéne a nézőszámot, bő harmadházat mondanék, de kár az alacsony nézőszámon lamentálni. Kár, mert Nick Cave tavaly már körbeturnézta a környéket, aki akart, megnézhette Bécsben, Prágában, és hát azt se tagadjuk el, hogy valószínűleg akkor sem lenne arénányi rajongótábora Magyarországon, ha nem a Queens of the Stone Age szipkázná el ma este az érdeklődők másik felét. Nálunk nincs hagyománya ennek a történetmesélő, hangsúlyt a dallamok helyett a hangulatra helyező, a tradicionális dalszerkezetet szolidan szétfeszítő, gyökereit az amerikai folkba eresztő zenére, ami elsősorban az énekes-dalszerző karizmájára, hangjára, élettapasztalatára épít. Nálunk a bluesboom is inkább a Hey Joe-t jelentette a '90-es években, Nick Cave pedig az ínyencek kedvence maradt, akik vevők erre a repetitív alapokra helyezett, sokszor disszonáns, de azért azon a félreismerhetetlen baritonon kitörölhetetlen dallamokat csepegtető zenére, amiben ott van minden, amit egy magányos próféta meg egy örök kétkedő szerint életről és halálról, meg a szerelemről és a nőkről tudni kell.

És ez az ausztrál fenegyerek, akire pusztán karizmatikus frontemberként hivatkozni pimasz semmitmondás, megint csak elbűvölt, babonázott és borzongatott. Pedig minimalista, a szokottnál is pőrébb koncert volt, aminek a tavalyi ’Skeleton Tree’ adta meg az alaphangját, amely az énekes fiának halálakor született, és hűen tükrözi Cave megtörtségét. Daltörmelékek sorakoznak rajta, mert a nagy történetmesélő kiábrándult a történetekből, aminek alig suttogott, disszonáns hangzásoktól sem visszariadó anti-slágerekben adott hangot, amik élőben valahogy mégis szimpatikusabbnak, nyíltabbnak mutatták magukat. Négy számot játszott az új albumról, ami nem sok, de nem is kevés, és elég volt, hogy keretbe foglalja, és az irányvonalát is kijelölje az estének, amit tökéletesen építettek fel a halk lüktetésű, borongós számoktól a rockos vadulásokon keresztül a szívsajdító zongorás balladákig. Nagy amplitúdójú koncertet adott Nick Cave és zenekara, amiben mindig képes volt meglepni azzal, hogy egy csendes tűnődésre egy energiakitörés felelt, Red Right Handre Into My Arms, Girl In Amberre viszont a Tupelo, az Elvis születését megéneklő apokaliptikus blues.

A Bad Seedsé nem épp az a látvány- és bulizene, ami alapvetően az Arénába való, de Nick Cave mindent megtett, hogy családias, intim hellyé varázsolja a sportcsarnokot. Nagyjából két szám kellett neki, hogy teljesen az ujja köré csavarja a közönséget, és onnantól csinálhatott bármit, a tenyeréből evett mindenki. Ehetett, hiszen ez a csúnyán sármos világsztár egészen egyedi jelenség, aki szinte felizzadja magából az ihletet (egy dolog nélkül nem tud zenélni, és az a törölközője), és mintha csettintésre esne transzba, úgy lovallja bele magát hirtelen, bármiféle előkészítés nélkül a legszívtépőbb érzelmekbe. És képes rá, hogy másokat is transzba ejtsen, és visszahozza az életünkbe azt a kamaszkori rajongást, amikor az ember még mindent megadott volna azért, hogy a kedvence közelébe kerüljön, megérintse akár csak egy pillanatra, és utána napokig ne mosson kezet. Ilyen érzés volt, amikor a Weeping Song alatt Nick Cave méltóságteljesen átsétált a közönségen, egészen a színpad közelében helyezett kameraállványig, ahol felkapaszkodott a deszkapallókra, hogy onnan tapsoltassa, hergelje, vezényelje az embereket, hogy hullámozzanak, sírjanak együtt vele.

Igen, méltóságteljesen, mert Nick Cave ebben a Lamb of God utáni koncertkorban is tökéletesen tudja kezelni a rajongást. Nem megerősíti, hanem lebontja a korlátokat, ott lépdel közöttünk, a közönségen jár, ha szeretné, és a színpadot is megnyitja mindenkinek, mielőtt elénekli a Stagger Lee elmaradhatatlan, dühödt halálballadáját. És közben precízen irányít: amikor valaki ebben az eksztatikus pillanatban is szelfizni akar vele, határozottan, de korántsem agresszívan tolja félre, mert egyébként is afelé terelget mindenkit, hogy minél mélyebbre merüljenek a zenében. Mégis történik egy baleset: amikor az első sorok elkezdenek felkapaszkodni a színpadra, egy lány leesik a földre és eszméletét veszti. Nick Cave még elrebegi egyik legjobb albumuk, a 2013-as ’Push the Sky Away’ daccal, reménnyel, kitartással teli címadóját, de aztán véget vet a koncertnek. Fél perc helyett majdnem tízig várunk a ráadásra, de csak nem akar jönni, majd kisétál az énekes, és közli, hogy baleset történt, nem tudják, hogy van a lány, ezért nem is képesek ilyen állapotban folytatni a koncertet. Ne haragudjunk, de vége van…

Felkapcsolják a villanyokat, megindul kifelé az Aréna, jó páran haza is mennek, amikor visszajön Nick, és szól, hogy a lány szerencsére jól van, ha nem bánjuk, játszanának még egy kicsit. Lehet, hogy csak akusztikusan, lehet, csak fél csapattal, de azért megpróbálják… Végül előkerítenek mindenkit a büféből (a dobos már javában sörözik), visszadugnak pár kábelt, a villanyt lekapcsolják, és felcsattan a ráadás, a Blind Willie Johnson ősbluesából merített City of Refuge és az újlemezes Rings of Saturn, és ettől végképp felejthetetlenné válik az este. Felejthetetlenné, pedig a zenekar részéről valószínűleg ez csak menetrend szerinti koncert a sok közül. Azt hozzák, amit szoktak: Warren Ellis úgy tépi a húrokat a hegedűjén, mint egy hippiszakállas Hendrix, és a régi Bad Seeds-gitáros, Mick Harveynak is csak a személyisége hiányzik a színpadról, zeneileg maradéktalanul pótolják.

A hangzás tökéletes (tökéletesen arányos, akkor dörrent, amikor kell), a közönség pedig laza és önfeledt. Néhányan Kylie Minogue-ot hiányolják (félig viccből), mások a horvát-argentin meccset közvetítik (három-null), és persze vannak, akik régi számokért esedeznek. Csalódni senkinek se kell, megvannak azok a csúcspontok, amiktől katartikus lehet egy koncert: az esőszaggatta Tupelo, a közösségi élményként felülmúlhatatlan The Weeping Song, és a zúzásig fokozott Jubilee Street. A másik oldalon pedig a melankolikusan kopogó The Ship Song és az Isten helyébe a szerelmet állító líra, az Into My Arms. És persze minden számban a felhevülten éneklő, magából mindent odaadó Nick Cave, aki a koncert alatt végig, mint egy magából kikelt prédikátor, csalogatja magához a híveit, integet és bűvöl, hogy vesszünk el benne, hogy aztán ő is elveszhessen, feloldódhasson a közönségben, a tömeg szeretetében. Emellé pedig nem kell semmilyen látványelem, csak a fekete-fehér (mi más?) háttérvetítés, mert Nick Cave maga a minden szemet vonzó különleges effektus, aki játszhat bármit, olyan intenzitással és mélységgel ruházza fel, hogy az garantáltan életre szóló élmény marad. Pont, mint ez a koncert.

Setlist:

Jesus Alone / Magneto / Do You Love Me? / From Her to Eternity / Loverman / Red Right Hand / The Ship Song / Into My Arms / Girl in Amber / Tupelo / Jubilee Street / The Weeping Song / Stagger Lee / Push the Sky Away /// City of Refuge / Rings of Saturn

Szerző: Tomka
Fotó: Nick Cave Facebook
(A kép nem a budapesti koncerten készült.)
Köszönet a Budapest Promoternek!