Ben Granfelt: My Soul To You

írta CsiGabiGa | 2018.06.21.

Megjelenés: 2018

Kiadó: A1 Records

Weblap: www.bengranfelt.com

Stílus: blues-rock

Származás: Finnország

Dalcímek

Értékelés

A páciens, Ben Granfelt azzal keresett fel, hogy fel akarja tárni a lelkét előttem. Ami érthető, hiszen egy többszörös személyiség lakozik benne, amit helyre kellene hozni, egységbe forrasztani. Másrészről érthetetlen, mert elkészített egy nagylemezt 'My Soul To You' címmel, amiben kitárja lelkét az egész világ előtt, és ha valaki esetleg nem értene a zene nyelvén, annak még el is magyarázza „track-by-track”, hogy mit is akart kifejezni. De ha már itt van, merüljünk bele az egy éjszakán át tartó beszélgetésbe.

A többszörös személyiség kialakulása általában egy fiatalkori traumára vezethető vissza. Bennél talán arra, amikor a Leningrad Cowboysban kellett csasztuskákat játszania. A benne élő gitáros ekkor új személyiségekbe menekült és elkezdett különböző stílusokban gitározni. Nem csoda, hogy volt olyan szólólemeze ('Melodic Relief'), mely leginkább egy Joe Satriani-féle instrumentálisra hasonlított, de olyan is akadt ('Handmade'), ahol a Wishbone Ashre jellemző ikergitár szólók bolondították meg a zenét.

Már akkor láttam, hogy valami nem stimmel Bennel, amikor a lemezt beharangozó promóciós videóban kijelentette, hogy ő 29 éves. Pedig június 16-án töltötte be az 55-öt. A többszörös személyiségek között van egy színesbőrű énje. Ő úgy hívja, hogy Jimi Hendrix. Amikor az életéről mesél, a világ súlya (Weight Of The World) olyan terhet ró a vállára, melyet csak egy Hey Joe-szerű balladában tud kifejezni. Merész kezdése ez a nagylemeznyi vallomásnak, főleg, hogy egy másik személyiség, David Gilmour is előbukkan közben, elsősorban az énekdallamoknál. Persze a „leggranfeltesebb” vallomás – valóban személyes, mély érzelmi töltésű – a címadó (My Soul To You), melyben átnyújtja a lelkét nekem. A zengetővel megbolondított Telecaster Dire Straits-jelleget ad a gitárnak (vagyis előbukkant még egy személyiség, akit Mark Knopflerként azonosítottam), miközben a dallam megint gilmouros.

Aztán kalapot ölt, és megjelenik előttem egy újabb egó, akit egyszerűen csak SRV-ként mutat be. Kérdeztem, ki az az SRV? Azt mondta, hát Stevie Ray Vaughan. Ő már egy jobb helyen van (A Better Place), de a dal igazából arról szól, hogy mi az a jobb hely, ahol Ben lenni szeret: az elmélyült gitározás. A nóta mintha két darabból lenne összerakva, az első énekes rész az SRV-stílusú futamokkal hirtelen ér véget, mintha bevillant volna valami és robotpilótára kapcsolt volna a gitáros, és egy lassú blues bontakozik ki a kezei közül, a lemez leghosszabb szólóját produkálva.

A szerelmi csalódások igen jó táptalajt adnak a zeneszerzőknek, csodálatos balladák születnek belőlük. A balszerencsés kapcsolat – vagy hívjuk egyszerűen balszerelemnek (Tough Love) – újabb személyiséget hívott elő Benből. Gary Moore-ként mutatkozott be, és sírt a hangszer a kezében, de a gitár dallamában ott a hard rock is, valami Blackmore-t emlegetve. Mintha a Still Got The Blues és a Catch The Rainbow szerelemgyereke lenne a dal. Csodaszép!

De nem mindig volt ilyen komor a hangulat. Amikor az életéről és a feleségéről mesélt (Life, Living And You), egészen partihangulat kerekedett az odasózott életigenlő bugitól (amolyan The Blues Is Alright stílusban), még ha az elején Charlie örökbecsűje ugrott is be az énekdallamról („Estefelé már szűk a szobám”). Persze nem minden pillanatban fenékig tejfel egyetlen kapcsolat sem, egy válságosabb pillanat is felbukkant az emlékek között. Ha nem is Bikini-módra „megüssem vagy ne üssem”, de a „kirúgjam vagy ne rúgjam” kérdés előkerül a leginkább „Vigyázz mit lépsz”-nek fordítható című dalban. („Should I let you stay, or should I kick you out,”) Mind Your Head And Watch Your Step. Iszonyú groove van a dalban, igazi heavy blues nóta, nem tudom eldönteni, melyikből van több. A szólónál talán a heavy felé megy el a túltorzított gitárnak és a vau (wah-wah) pedálnak köszönhetően, aztán a lezárás megint olyan bluesos, hogy marad a döntetlen.

Nem volt tökéletes a terápia, mert időnként bejött valaki, és a jelenléte megint újabb személyiségeket hozott elő Benből. Egyszer például régi barátja, Bryn Jones „csengetett be”, és Ben azt mondta, Rolling Stonesnak érzi magát. Elő is vett egy adagot a dugi készletéből, hogy átszellemültebb Keith Richards lehessen, de szerintem kidobott pénz (Money For Nothing) volt erre költenie, mert Bryn Jones énekével Mark Knopflert idézve teljesen más tájakra tévedtek. (Úgyhogy hacsak be nem bizonyítják, hogy a Money For Nothing egy Stones-paródia akart lenni, akkor itt mellékvágányra futottunk.) A dal egyébként nem a kábítószerről szól, de csak egy betű választja el a szerelmi vallomást (My Heroine) a narkósok himnuszától (My Heroin). Viszont Atte Laru rendőrsziréna-effektjei nagyon megdobják a hangulatot. Talán Wonder Woman ruhában rohangál az a hősnő?

Időnként bejött Ben felesége is, az emlegetett Jasmine, megkérdezte, kérünk-e valamit, majd leült közénk énekelni. A Canned Heat nagy slágerének, az On The Road Againnek a bluesos alapjaira hajazó gitárjátékból csináltak egy égetnivaló (Fuel To Burn) vérbeli hard rock nótát, a Wayward Childhoz hasonló fogós dallamokkal, duett énekkel és Michael Schenkert idéző, agyonvauzott gitárszólóval. És poposították PJ Harvey nagy slágerét, a This Is Love-ot. Hát kérem, ez a szerelem! Az eredeti blues, grunge és pszichedelikus elemeket keverő nótából – ahogy egy barátom mondta – igazi ZZ-pop sláger kerekedett. Itt Jasmine énekelt egyedül, Ben azzal volt elfoglalva, hogy Billy Gibbons személyiségéhez igazodó álszakállt ragasszon magának. Bizony, a texasi szakállas blues veteránok keze nyoma érződik a dalon, de főleg a '80-as évek közepe rádióbarát dalainak hangulata jön át: Gimme All Your Sleeping Bag, no és ha már buli, akkor Viva Las Vegas! Közben beköszönt még egy ismerős: Muddy Manninen, aki Ben mentora volt még a Gringos Locos időkben, vele olyan gitárpárbajt zavar le Ben, mint annak idején Gary Moore és Albert Collins a Too Tiredban.

A borítót nem bonyolították túl, az egylapos „füzet” a jól sikerült promófotók mellett csupán az elkészítésben közreműködők nevét sorolja fel, és néhány gondolatot a lemezfelvétel körülményeiről. (Bennek egyébként sem szokása a papírpocsékolás, egyedül a 'Handmade'-ben voltak dalszövegek nyomtatva.) Ebből megtudhatjuk például, hogy a felvételek során „komfortzónájából” kilépve a megszokott Gibson Les Paul és Fender Stratocaster mellett elővette párja Duesenberg Telecasterét is, illetve egy Paoletti Stratocastert és a producer Gretsch gitárját is kézbe kapta, ahol arra volt szükség. Ahogy Cicero mondta, „a változatosság gyönyörködtet”. Ha lehet, a korábbiaknál is változatosabb lett ez az album. De nem csak a gitárok miatt...

Pontszám: 8.5