„Egy igazi zenésznek a zene és a zenélés a mindennapjai része”: Interjú Alapi Istvánnal (EDDA művek)

A ceglédi Laskafesztivál az utóbbi években már zenei meglepetéseket is tartogatott az arra ellátogató vendégeknek. Idén a meghívottak listáján találtam az EDDA műveket. Ha már helyben vagyok, akkor gondoltam, jó lenne beszélni Alapi Istvánnal, hiszen az új EDDA-lemez mellett sok érdekesség készült a műhelyében, amiről jó lenne többet tudni. Az időjárás sajnos nem volt kegyes hozzánk, mert az eső elmosta a Pataky művek fellépését és a múló felhők után Istvánék következtek rögtön, bízva abban, hogy a vihar már nem tér vissza. Így a beszélgetésünk akkor alig pár perc után megszakadt, de nagy örömömre a koncert másnapján sikerült a pótlás.

Hard Rock Magazin: Februárban jelent meg az EDDA művek 33. nagylemeze. Sok szempontból különleges ez az album szerintem. Miért döntöttetek a „két lemez – két arc” koncepció mellett?

Alapi István: Attila [Pataky Attila – a szerk.] rengeteg szöveget írt, sokkal többet egyébként, mint ami az albumon megjelent. Negyven-ötven dalszöveggel állt elő, és fogtuk is a fejünket Zsoltival [Gömöry Zsolt – a szerk.], hogyan válogassuk ki azt, amire szükség van. A szövegek egy része kifejezetten romantikus, helyenként „ezoterikus” témájúak voltak. A többi az „klasszikusabb”, rockzenei dalhoz illő volt. Ezért döntöttünk úgy, ha már úgyis két CD-s lesz az anyag, akkor nem vegyítjük a dalokat egy-egy CD-n, hanem külön választjuk teljesen. Az egyik lemezen a rockosabb dalok lesznek, a másodikon pedig a lassabbak, romantikusabbak. Sokkal többet kellett dolgozni, mint egy átlagos korábbi album megjelenésekor, mert igazából mind a kettőnknek – nótaszám tekintetében – egy önálló albumot kellett megírni. Részünkről így állt össze ez a dupla CD.

HRM: Ezúttal tíz dal neve mellett található meg a neved, mint dalszerző. Milyen szempontok alapján osztottátok el a dalokat Gömöry Zsolttal?

A.I.: Mind a ketten megkaptuk az összes szöveget! Én azt csináltam, hogy próbáltam lecsapni azokra, amelyektől beindult az agyam, amire voltak ötleteim. Demó szinten rögtön elkezdtem őket felvenni és küldözgettem mp3-akat Attilának. Ha rábólintott, akkor az a dal már megvolt. Zsolti kicsit később kezdett el foglalkozni a dologgal, mert volt neki valamilyen egyéb elfoglaltsága. Mivel később csatlakozott be, így néhány szöveg ekkora már kiesett, mert azokat én addigra megcsináltam. De egyébként is ő alapvetően más szövegekre volt vevő. Nagyon sok ütközés nem volt a dologban, talán csak egy nóta volt, amit ő is megcsinált, és én is, végül aztán az ő verziója maradt meg. Ezen egy másodpercig sem veszekedtünk, hogy ezt én szeretném, emezt meg én. Az instrumentális nóta meg eleve egy másik történet, mert Attila külön kérése volt, hogy legyen egy ilyen, hisz régen volt instrumentális dalunk, a legutóbbi – nem is tudom – talán a Kardtánc feldolgozás volt a kilencvenes években. Ez inkább az én asztalom volt, hiszen én közben készítettem több ilyen lemezt is. Sokat gondolkodtam, hogy milyen legyen ez a dal, mert nem akartam beleesni abba a hibába, hogy egy „fusion” valamit csinálok, ami nagyon kilóg az EDDA profilból. Kicsit klasszikus rock, kicsit komolyzenei elemekből álló instrumentális dalt szerettem volna. De végül jónak bizonyult az ötlet, mert nagyon szeretik az emberek. Én nagyon örülök, mert szívesen játsszuk, de azt vettük észre, hogy az emberek is elszórakoznak, miközben mi játsszuk. Ez nagy dolog, mert az instrumentális zenére egy énekes csapat közönsége kevésbé vevő általában.

HRM: Nem mondható el, hogy biztonsági játékra törekszel, sem a lemezen, de élőben sem. Mi az, ami ennyire megmozgat téged, hogy a maximumot hozd?

A.I.: Én sosem törekedtem a biztonsági játékra, az igaz, de a lemez kapcsán odafigyeltem, hogy ne essek abba a hibába, hogy stílusidegen gitárszólót írok a dalokba. Korábban nem voltak még saját albumaim, így nem volt igazán lehetőségem kiélni az ilyen hajlamaimat, ezért a határon túlmenően raktam bele bizonyos gitárszólókba olyan stílusjegyeket vagy motívumokat, amik bizony nem voltak kompatibilisek a rockzenével. Az EDDA történetében volt ilyen dal, például a Híd című nótában. De most kifejezetten törekedtem arra, hogy ne szakadjak el a rockzenei jellegzetességektől. Nem akartam „crossover”-es gitárszólókat. Arra most megvan az életemben a hely, ahol ezeket alkalmazom, és nem akarom összekeverni ezt a két dolgot. Ebből a szempontból viszont mégis biztonsági játék kerekedett.

HRM: Miért döntött úgy a zenekar, hogy ezúttal már a MOL kutakon lesz beszerezhető az újdonság? Tervezitek, hogy a régi lemezekből is elérhető legyen a kutakon?

A.I.: Én erről nem sokat tudok, ez Attila – mint zenekarvezető – és az EDDA menedzsment döntése. Ennek nyilván gazdasági oka van, nyilván úgy tudtak megállapodni a MOL-lal, hogy ebben a mai, rossz gazdasági helyzetben, amikor nehéz a CD-ket eladni – a fizikális CD vásárlás a nulla felé tart és szinte mindenki az internetről tölti lefelé a zenéket ingyen – és nem is járnak az emberek annyira a lemezboltokba. Az utóbbi években viszont több zenekartól is kaptunk visszajelzést, például a Tankcsapdától, akik már a korábbi lemezeiket is ebben a formában tették ki a közönség elé. Az volt a tapasztalat, hogy az emberek a kutakhoz bemennek és ott, hogyha frekventált helyre ki van téve a CD, akkor könnyebben megvásárolják. Ráadásul olcsóbbak is a CD-k, mert a MOL egyfajta szponzorként szerepel a történetben és ez be is igazolódott, hogy működik egyébként. Hogy tervezzük-e a régi lemezek újrakiadását? Erre nem tudok mit mondani, nem volt eddig erről szó. Ez is lehetne, de nem akarok hülyeséget mondani, mert eddig senki sem gondolkodott ezen. Véleményem szerint nagyon afelé tart a CD vásárlási tendencia, hogy előfordulhat az – amit a világban már máshol is csinálnak –, hogy nem biztos, hogy fogunk készíteni újabb albumot, hanem, ha egy-egy új dal megszületik, akkor az az interneten keresztül, akár egy videoklippel kerül ki az emberek elé. Szerintem azért is érdemes megvenni ezt a kiadványt, mert lehetséges, hogy nem lesz több EDDA-album ilyen formában. A világ sajnos nem afelé megy, hogy a fizikai példányoknak kedvezzen.

HRM: Márciusban a Papp László Arénában debütáltak az új dalok. Az ott felvett DVD-ről tudhatunk-e már valamit?

A.I.: A DVD képanyagának a vágása már zajlik, ebből TV-adás is lesz, meg DVD is. Olyan október-novemberre lesz belőle valami leghamarabb. A DVD pedig szerintem karácsonyra várható majd. A hangnak a keverése csak a turné után kezdődik, mert ugye Gyulai Zsolti barátunkkal dolgozunk a koncerteken is. Mint hangmérnök, vele dolgoztunk a lemezen, és ebben az időszakban nem tudunk azzal foglalkozni, hogy nekiálljunk a hanganyag keverésének. Tehát a turné után nyílik majd erre lehetőség. Szerintem csak szeptember táján lesz az, hogy „összetoljuk” az audiót.

HRM: Az utóbbi években sokszor jártatok Cegléden, van valami különleges emléked az itteni bulikról?

A.I.: Nekem egy elég különleges emlékem van Cegléddel kapcsolatban, mert életem első EDDA-koncertjét itt játszottam. Akkoriban már eldőlt, hogy én leszek a gitáros, de csak azután, hogy az azévi bulikat Csillag Endre még lejátssza. Január 1-től kezdtünk volna közösen dolgozni, miután az Endre elköltözik Ausztriába, de nem tervezett módon előbb be kellett ugranom, mert egy otthoni baleset folytán belevágott a bal kezének a mutatóujjába, és egy jó nagy bumszli kötést tettek rá. A turné közepén voltak és hirtelen kellett valaki, mert másfél hétig rajta volt a kötés a kezén. Attila felhívott engem telefonon, hogy nagy a baj, most hirtelen be kellene ugrani. Akkor én még nem tudtam a műsort, körülbelül csak 4-5 nótát. Egyik napról a másikra kellett gyorsan megtanulnom a másik tízet. Délután tudtam meg, hogy másnap este már Cegléden játszom az esti bulin. Nekiugrottam, egész este és éjszaka tanultam a maradék dalokat. Olyan is volt közöttük, mint a Lisztománia, ami még akkor nem jelent meg, csak egy koncerten készült rossz minőségű VHS-videót kaptam róla. Odafelé menet még az autóban egy ócska diktafonról hallgattam a dalokat és így ismételgettem át útközben. Orosz rulett volt, hogy milyen buli lesz ebből, de hát valahogy volt. Jó lenne most egy felvételt látni erről, mert valószínűleg jókat lehetne röhögni rajta!

HRM: Személyes kérdéssekkel folytatnám. Sok éve már, hogy elárultad, hogy egy igazi rockos szólóalbumot készítettél. Erről tudhatunk valamit?

A.I.: Ez az „igazi rockos” szólóalbum teljesen elkészült, keveréssel együtt. Két ember szerepel rajta: én gitározom, basszusgitározom és billentyűzöm rajta (nagyon kevés billentyű van) és Borlai Gergő dobol. A megjelenésnek a körülményeit kell csak rendbe tenni, őszre tervezem, hogy meg fog jelenni. Izgalmas az album, a korábbi szólóanyagaimtól eltérően nem fusion, vagy jazz-fusion hangulatú, hanem egy kifejezett rockgitár lemez. Borlai Gergő hihetetlen sokat tett hozzá, kreatívan és nagyon izgalmasan dobolta fel a dalokat. Valójában teljesen szabad kezet adtam neki ebben. Nekem az volt a koncepcióm, hogy azért ő doboljon, hogy azt halljam majd, amit ő gondol és ne azt, amit én. Én egyébként is mindig annak voltam a híve, hogyha másokkal játszom – és mondjuk, az én szerzeményeimet játsszuk – akkor azért játszom X-szel vagy Y-nal, mert az ő kreativitására van szükségem. Vagy épp szeretem a játékát és nem akarom hogy ő hangról-hangra játssza el, amit mondok neki, mert akkor akár én is megcsinálhatom otthon az egészet. Erre volt már számtalan példa és akkor nem kell egy másik ember. Amikor a korábbi szólólemezeimet csináltam, próbáltam odafigyelni arra, hogy az egész ne egy „one man show” legyen, hogy én gitározom és a többiek szolgai módon kísérnek. A mostani lemezen, mivel nem is játszik más – mármint Gergőn kívül –, nem nagyon vesztem össze magammal, hogy mit kell játszani. Lesz ebből remélhetőleg lemezbemutató is, nagyon remélem, valamikor októberben vagy novemberben, de erről még semmi konkrétumot nem tudok.

HRM: Jeff Leonéval is dolgoztál az utóbbi időben, a The Alapi Scott Connection lemez megjelenését idén márciusra jósoltátok. Mikorra várható végül ez a kiadvány?

A.I.: Hát, ebből már nem lesz idén március, hiszen már el is múlt. Ez a dolog megfeneklett egy kicsit, igazából Jeff érdeklődése kicsit a menedzselés felé fordult. Amikor legutóbb itt volt, akkor forszíroztam, hogy fejezzük be ennek a keverését, mondjunk rá végre áment, hogy kikerülhessen. Azt vettem észre rajta, hogy neki most más dolgok fontosabbak, én meg nem szeretném a fiókban hagyni ezt az albumot, mert nagyon igényes minden tekintetben: szövegben, zenében. Szerintem egy értékes album lett. Mindenképpen erőltetni fogom, hogy jelenjen meg mihamarabb, de ez is gyakorlatilag már bármikor megjelenhetne, a keverése olyan fázisban van, hogy apró finomítások vannak csak hátra.

HRM: Régi zenekaroddal, a Fronttal sokat zenéltek mostanság. Miért vállalod be ezeket a bulikat az Edda szoros programja mellett?

A.I.: Mindig szívesen játszottam a szabadidőmben. Nem vagyok az a fajta zenész, akit kielégít, hogy az év 365 napjából ötven-hatvan-hetven alkalommal a színpadon áll. Ha ez engem teljesen kielégítene, akkor tényleg nem foglalkoznék semmi mással. Nagyon nem szeretem az üresjáratokat, nekem a színpadon zenélés nagyon fontos dolog, és nem érezném jól magam, ha mondjuk hónapokig – vagy akár csak egy hétig – nem mehetnék fel a színpadra. Azt gondolom, hogy egy igazi zenésznek a zene és a zenélés a mindennapjai része. A gondolataim meg az egész életem a zenélés körül forog. Bárhol vagyok, bármilyen helyzetben nekem mindig a zenélés jár a fejemben. Nagyon szívesen játszom vendégként, ha valaki erre igényt tart, nagyon szívesen játszom mások albumain is, de persze nem vagyok Teréz anya. Véletlenül se kell azt gondolni, hogy engem felhívhat Szabó Géza Érsekvadkertről, hogy „Te, gitározd fel az albumomat!”, én meg erre azt mondom, hogy örülök, mert épp nincs semmi dolgom, és feljátszom neki ingyen. Vannak olyan barátaim, akiknek játszom szívesen egy fillér honorárium nélkül is barátságból, de azért nem úgy van, hogy mindenkinek. Ha valaki azt szeretné, hogy gitározzak, mindenről lehet szó, de csak a megfelelő díjazás ellenében. Ha meg tudunk egyezni, akkor nagyon szívesen megyek élő koncertre is játszani vendégként, vagy épp lemezekre. Most is volt ilyen album, amiben játszottam egy vagy két nótában. Volt olyan időszaka az életemnek, amikor ez nagyon intenzív volt, például 1994-ben huszonnégy albumon játszottam, csak abban az évben. Ebben csak egy EDDA-albumon volt, a többi egész más. Nem egy nótákat, hanem komplett lemezeket gitároztam fel akkoriban. Minden évtizednek megvoltak az aktuálisan foglalkoztatott session zenészei, akiket hívogattak az akkori zeneszerzők. Ez ugyanúgy megvolt Amerikában is minden évtizedben, például a nyolcvanas években Steve Lukather volt ilyen. Ez Magyarországon is így volt, mondom, nekem a kilencvenes években volt ilyen, amikor rengeteg külföldi és magyar albumon játszottam, és rengeteg stílusban. Mostanában is van, de már sokkal kevesebb.

HRM: Új Front-lemezt is említettél korábban, ez elkészült már?

A.I.: A Front számomra értelemszerű, hiszen a saját gyermekünk. Amikor a Front megalakult, akkor 18 éves voltam és hihetetlen energiával vetettük bele magunkat ennek a zenekarnak a „megcsinálásába”, hogy ilyen rossz szót használjak. Rettenetesen lelkesek voltunk, meg akartuk váltani a világot. Hallgattuk a legjobb zenéket, amik akkoriban hozzáférhetőek voltak. Az ELP-től a Yesen és az SBB-n át Chick Corea Return To Forever formációjáig, és persze a rockokat ugyanúgy. Mindannyian nyitottak voltunk mindenfajta stílusban az igényesen játszó zenekarokra. Én speciel tényleg minden akartam lenni: délelőtt még John McLaughlin, aztán délután meg Jimmy Page. Másnap délelőtt már Manfred Mannt szerettem a legjobban, aztán a következő nap meg Chick Coreát. Volt úgy, hogy Al Di Meola akartam lenni. Ebből aztán egy ilyen szintézis lett, amit aztán rosszindulatúan katyvasznak is lehetne nevezni, de a szó jó értelmében felelőtlenül vegyítettem azokat a stílusjegyeket, amik nekem tetszettek. Aztán meg nem nagyon érdekelt, hogy erre ki milyen véleményt mond. Erre már mondták annak idején, hogy rockgitárosnak túl jazzes vagyok, de jazzgitárosnak meg túl rockos, és hogy ez így pont szar lesz, akkor most így mi leszek? Az, ami vagyok! Valakivel nemrég nevettünk mostanság, hogy vannak olyan zenekarok, amikben olyan gitárosok vannak, akik teljesen egyformák. Sosem fogod megmondani, hogy ki kicsoda hallomásból. Ugyanakkor jónéhány olyan gitáros is van, akit már két hangból megismersz, azért mert valahogy nem áll be a sorba. Vannak ilyenek, hogy a marshallos, Les Paul-os, Wah-pedálos rockgitáros. Mondhatnék példákat, de akkor engem fognak utána lecikizni. Nem is szólóm le őket, mert mind nagyon jól játszanak, csak ezekből 12 egy tucat. Stílusjegy nélküli gitárosoknál meg mindegy, hogy a kétszáznegyvenedik, vagy hányadik gitáros épp a Whitesnake-ben. Most tényleg csak egy olyan példát mondtam egy zenekarról, ahol az elmúlt évtizedekben ha harminc gitáros nem fordult meg, akkor egy sem. Kevés volt közülük az olyan, aki úgy gitározott volna, hogy a mai napig is emlegetjük, hisz új színt hozott ebbe az egészbe. Ilyen volt John Sykes, vagy ilyen volt Steve Vai is, amikor ott volt. Bármennyire is azt mondták, hogy nem illett oda, ez nézőpont kérdése, de az biztos, hogy egyedi volt, meg Sykes is. Most már, hogy Joel Hoekstra vagy épp Doug Aldrich gitározik, az nekem teljesen mindegy. Én ebben semmilyen különbséget nem hallok, de Reb Beachet sokkal jobban megismerem, pedig őt csak a második vonalba szorítják furcsa módon. Pedig szerintem az előbb említett kettőtől sokkal jobban gitározik és invenciózusabbnak tartom. Na, mindegy.

Tehát a Fronttal azért is játszom nagyon sokat, mert 2014-ben harmincvalahány év szünet után alakultunk újjá. Ebben benne van az is, hogy anno egy furcsa befejezetlen módon ért véget a zenekar pályafutása: éppen elindult volna, már éppen sikeresnek mondhattak minket a műfajon beül, de abban az időben kezdődött a műfaj mélyrepülése, ekkor jöttek azok a stílusok, amik teljesen a háttérbe szorították az instrumentális műfajokat minimum egy évtizedre. Közben bevonultunk katonának, és az egész tönkre volt téve azok után, hogy a 'Ki mit tud' győztesei voltunk 1983-ban. Akkoriban még csak ez az egy tehetségkutató létezett, és ha feltűntél kettőször, akkor elkezdtek felfigyelni rád az emberek. Mi feltűntünk háromszor is – még a rádióban is adták néhány nótánkat –, ekkor már tényleg eljutottam odáig, hogy amikor először bevonultam katonának Gyöngyösön, akkor a városban a fagyis csaj azt mondta nekem rögtön: „Nem kell kifizetni, téged láttalak a tévében!” Aki így fel tudott tűnni, figyelmet is kapott. A lényeg az, hogy ismét elindítottuk a zenekart, felvettük azokat a dalokat, amiket a nyolcvanas évek legelején írtunk, mai technikai körülmények között. Ez az album is megjelenésre vár, de itt elmondom – és ezek után is minden fórumon el fogom mondani – azt, hogy az ilyen fajta albumok megjelentetése és gyártása csak pénz kérdése. Mindig az az akadály, hogy miből finanszírozzuk majd az egész folyamatot. Én ezért mondom azt, hogy akár a saját albumom, vagy a Front-album megjelenése kapcsán is támogatókat keresünk, financiális támogatókat, vagy egyéb támogatókat, ki mivel tud segíteni. Nagyon szívesen veszünk mindenféle segítséget. Szoros az EDDA programja, de a nyár további részében is tudunk a Fronttal arra időt szakítani, hogy havi egyszer játsszunk Budapesten a Legenda Sörfőzde Centerben. A következő július 13-án pénteken – szerencsés nap – lesz, azután pedig augusztus 3-án szintén ugyanott. De fogunk egyet játszani augusztus 2-án is – épp a születésnapomon – Balatongyörökön, egy szabadtéri fesztiválon.

HRM: Mesélnél arról, hogy milyen cuccot használsz mostanában?

A.I.: Ez egy örök folyamat! Volt már rengetegféle cuccom, és sokan megkérdezik: „Mi a fenének újít ez az ember?” Az embernek a fejében meg a lelkében megfogalmazódik egyfajta gitárhangzás, amit szeretne megjeleníteni az albumokon, vagy épp a koncerteken. Ehhez keres az ember, általában véve az élete teljes hosszában eszközöket, amikkel meg tud ez a hang jelenni a számára. Ez egy nagyon nehéz folyamat és általában véve mindig hiányérzetünk van. Most már valami majdnem teljesen olyan, mint kellene, de ezen és ezen szegmensekben még mindig nem tökéletes a dolog. Próbáljuk keresni azokat az eszközöket, amikkel azt a hangot közelítjük meg, ami a fejünkben megszólalt. Ezért van, hogy az ember változtat, kivéve a sablon gitárosokat, akikről az előbb beszéltem. Les Paul a Marshallba bedugva, de előtte még egy TS8-ssal. Mindenki más sokáig keresi a „sound”-ot és el is múlik az élete úgy, hogy nem találja meg. Nagyon sokféle cuccom van, jobbnál jobb motyók, mindegyiket valamilyen szempontból szeretem. De ha őszinte szeretnék lenni, akkor az összesből tudnék kreálni egyet, az összesnek a hangjából tudnék alkotni egyet, ami most megfelelne. Az egyik emiatt tetszik, a másik amiatt, a harmadik meg egy harmadik dolog miatt.

Amikkel az EDDA-koncerteken játszom, az jelenleg egy Hughes & Kettner TriAmp Mark 3-as fej a saját 4x12-es ládájával. Ennek a vonaljele belemegy a DV Mark Multiampbe, amivel az effektezést csinálom. Háromutas a rendszer: natúrban, középen mindenféle post effektek nélkül szól maga a hang, amit a Kettner produkál, és a bal és jobb oldalon szólnak az effektek. Tehát három láda van, három mikrofonnal, három csatornára ki a keverőbe, aztán a Gyulai Zsolt barátom – aki az EDDA hangmérnöke a koncerteken is – állapítja meg azt az arányt, ami a koncerthelyszínhez szükséges. Attól függ, hogy mennyire cseng-bong a terem, kell-e zengető, vagy épp a delay értékét kell valamerre eltolni, hogy éljen a dolog. Ebben a tekintetben már ő dönt a végeredményről.

Kis koncerteken vagy klubokban több verzió van. Az egész kicsi helyeken a Hughes & Kettner Grandmaister Deluxe 40 nevű csöves fejet szoktam elvinni a saját ládájával. Ahol nagyobb a hely és elfér két láda, ott pedig egy olyan motyóval játszom, ami úgy néz ki, hogy van egy Randall moduláris preamp. Ez úgy néz ki… ezt most gyorsan elmesélem azoknak, akik esetleg nem ismernék. A cég megépít előfokokat, amik konkrét létező erősítők lekoppintott előfokai. A Fendertől akár a Marshall JCM800-ig vagy akár a Mesa Boogie Rectifire-ig, ezekből rengetegféle van egyébként, kb. 30-40. Ezeket négy fiókban úgy kezeljük, mint a régi számítógépekben: a csúszkás érintkezővel és két csavarral jobb és bal oldalon rögzíteni. Ez ugyanilyen rendszerű, ki tudod engedni a két csavart, ki tudod venni a két fiókot, és máris be tudsz tenni egy másik pre-ampet a helyére. Négy ilyen hely van, ezek MIDI-sen kapcsolhatók. Ez olyan, mintha egy négycsatornás erősítőd lenne, ezeket széleskörűen variálhatod annak függvényében, hogy aznap este épp melyik fiókokat, modulokat teszed be a dobozba. Ebből a jel belemegy egy TC Electronic Gmajor 2-esbe – ez csinálja az effektezést – majd ez a jel tovább megy egy Randall csöves végfokba, ami meghajtja a két ládát, így sztereóban szól a motyó. Mostanában a Front-bulikon például ezt használom. De amikor stúdiózom, akkor a kis Kettnert használom a Red Box Outon, ami szerintem egy zseniális megoldás. Szoktam szórakozni azzal, hogy mutogatok felvételeket ezzel a cuccal olyanoknak, akik  nagy mikrofonozás-párti emberek. Ezek azt szokták mondani, hogy ők a halálos ágyukon is meghallják a különbséget, hogy melyik felvétel készült mikrofonozással, és melyik készült úgynevezett vonalfelvétellel. Aztán persze tízből nyolcszor mellé trafálnak. Ma már olyan a technológia, hogy szinte senki sem tudja megmondani, hogyan készült az a bizonyos felvétel, csak véletlenül lehet beletrafálni. Nagyon sokszor használom egyébként a Positive Grid nevű cég BIAS AMP nevű szoftverét, ez egy virtuális modellezős történet. De van ennek egy vasba kiszerelt verziója is nekem, amivel szintén játszhatnék élőben, de ezt is inkább stúdiózásra használom jelenleg. Ezt leginkább a Kemperhez tudnám hasonlítani, de lényegesen olcsóbb ez a kiszerelés.

HRM: Milyen koncerteken jártál eddig idén?

A.I.: Mindig megyek mindenfelé, de inkább azokról beszélnék, amik valami miatt emlékezetesek maradtak. A legutóbbi Toto-koncert Budapesten, az akkor nagyon jól szólt. Voltunk Bécsben, ha jól emlékszem 2015-ben John McLaughlin koncertjén, ami olyan hatással volt rám, hogy azóta is sokszor visszagondolok rá. Nem olyan rég voltam például a The Dead Daisies-bulin, de eljöttem róla, az az igazság. Lehet majd rám megint kiabálni! Marco Mendozáék minden pillanatát élvezem, Deen Castronovo az egyik kedvenc dobosom, de Doug Aldrich számomra már közömbös. Az ő stílusa nagyon távol áll az enyémtől. Nagyra becsülöm, mert egy kurva jó gitáros, de ő nem tartozik nálam a Top 10-be, akiket otthon hallgatok általában. Elmentem a koncertre, de mint produkció, engem hidegen hagyott. A dalok mind úgy kezdődtek, hogy azt hittem, mindig tudom, mit fognak játszani. Egyszer elkezdődött egy Def Leppard-nóta, ami aztán nem az lett, aztán jött egy Guns-nóta, ami nem az lett természetesen. Ilyen utánérzés dalokkal nekem ez a zenekar csak egy házibuli csapat. Ja, és a Barba Negra Track ennek a formációnak már túl nagy volt és szerintem nem is jött le a produkció a színpadról. Még talán azt is mondhatom, hogy szólni sem szólt jól.

HRM: Hogyan látod manapság a rockzene helyzetét?

A.I.: Hogy hogy látom? Figyi, a világon a legtöbbet eladott hangszer még mindig a gitár és ezt akkor tapasztaltam megnyugodva, amikor legutóbb Amerikában jártam. Ott mindenki a rendes rockzenét hallgatja. Nem ezt a simlis, trendi, angol popot, amit ma rockzenének neveznek, hanem rendes igazi muzikális rockzenét. Kaliforniában senki sem hallgat R&B-t, meg ilyeneket. Na mindegy, hagyjuk is ezeket, ott úgy tapasztaltam, hogy igazi rockzene szól.

HRM: Ha van szabadidőd, akkor a zenélés mellett mivel foglalkozol? Hogyan tudsz kikapcsolódni?

A.I.: Szabadidőm akad, de azért nem túl sok. Gyakorolok, az elvisz jó néhány órát, de amellett nagy mozirajongó vagyok. Ezen a téren is általában véve nekem azok a filmek tetszenek, amiket a magyar kritikusok lehúznak a sárga földig, mert az első tizenhat másodpercben nem volt benne kétszáz olyan „eksön”, amiben felrobbantották a világot, és az Alien a Predatorral karöltve leharapta a fejét a nem tudom, minek. Az ilyeneket én nem kultiválom. Olvasni is nagyon szeretek, általában véve a művészeteket nagyon kedvelem, a festményeket, festészetet is. Színházat is, de erre van sajnos a legkevesebb időm az utóbbi évtizedekben, pedig gyerekkoromban rendszeresen járkáltunk színházi előadásokra is.

készítette: karpatisz
koncertfotó: Habarics Zsolt
képek: Istvan Alapi The Guitar Player, Somfai Sándor, Front zenekar