A Matter Of The Beast Summer Tour 2007: IRON MAIDEN, 2007.06.02 Ljubljana

Elkezdődött az Iron Maiden turnéja is. Mielőtt a Hard Rock Magazin utazó stábja látta volna a showt Hollandiában, egy előhí­rnökünk kint járt Szlovéniában, hogy mindenekelőtt tájékoztassa Olvasóinkat, hogyan is megy 2007-ben egy Iron Maiden koncert... ...Lám, a sok évvel ezelőtti jóslat bebizonyosodott, hogy a világháló jelentette határtalan eladói tér bizony gátat szabhat a legális lemezeladási piacnak, és csak azok maradnak a felszí­nen, akik az élő zenei produkciók által életben tudják tartani magukat. Minden zenekedvelő tapasztalhatta az idei koncert túlkí­nálatot, és még hol van az évvége. Bizony szelektálni kell, mert lehetetlen, hogy minden kí­vánt helyszí­nen és eseményen részt vegyen a rajongó, viszont az is biztos, hogy az ott kapott-tapasztalt élményeket bizony semmilyen hatóság, hivatal nem veheti el....örökre a miénk, marad. Minden anyagi nehézségek ellenére már tavaly eldöntöttük Barátommal (Simi), hogy ezen a napon OTT szeretnénk lenni, hiszen a tavalyi Iron Maiden anyag előtt egyöntetű vélemény alapján csak tisztelegni tudunk. Lehetséges, hogy csak a vágy dolgozott bennem, én az utolsó hétig abban a tudatban éltem, hogy zárt, aréna koncertélmény előtt állunk, hiszen szabadtéren volt alkalmam-alkalmunk több í­zben találkozni a Fiúkkal, és elképzeltem, ahogyan falakat feszegetnek az új anyaggal...sebaj, majd egyszer...remélem. Reggel nyolc órakor indultunk Pécsről, és délután fél háromkor már a kedves város utcaköveit koptattuk. Az itthon szerzett időjárási információkat félretéve egész úton az eget kémleltem, remélve, hogy nem lesz részünk égi áldásban. Az országgal és a várossal kapcsolatban nem voltak elvárásaim, eddig is tudtam-tudtuk, hogy valahogy ŐK is másképp állnak a dolgokhoz, mármint, hogy az öreg kontinensen létrejött nagy gazdasági közösség előnyeit sikeresen kihasználva is lehet élni-túlélni. A város a stratégiailag igen előkelő magasságban elhelyezkedő vár alatt, ill. annak környékén fekszik, amelyen keresztül kúszik a Ljubjanica, friss portékát és levegőt szállí­tva az ott élőknek. A helyi sajátosságokra specializálódva ültünk le a ví­zi út mellé, egy kis búfelejtőbe, ahol hazai árpalé fogyasztásával élveztük a szombat délutáni békés nyugalmat. Megsúgom, pár órával később ennek az italnak műanyag pohárban, történő tálalásban erőteljes karlendí­téssel egybekötött, magas í­vben történő útjára bocsátásában, még ,,fontos" szerepe lesz. Kellő szilárd és folyékony energia-bevitel után elindultunk, hogy megkeressük a Vasszűz 2007-es európai nyári offenziójának első helyszí­nét. A járókelőktől történő útbaigazí­tással nem igazán lettünk okosabbak, persze, hogy elsőre sikerült megtalálni a horvát rajongókat, akik szintén kevés információval rendelkeztek. Viszont nem estünk kétségbe, csupán követnünk kellett a fekete szí­nt, mármint az aktuális szertartásra igyekvő rajongók hadát, akik szinte minden irányból érkeztek. A választott szí­nhely első benyomásra leginkább a múlt itt maradt emlékének tűnt, és az is bizonyossá vált, hogy a házigazdák nem nevezik meg, mint leendő helyszí­nt a következő, futball EB pályázatba. Alig hogy beléptünk az ,,arénába", megnyí­ltak az égi csatornák, és bizony menekülni kellett. Jó fél óra után lassan oszladoztak a felhők, majd miután elállt az eső, a küzdőteret elválasztó kordon szí­npad felőli részére mentünk, hogy minél közelebb élvezhessük a régen várt előadást. Lauren HARRIS Hét óra előtt pár perccel szí­npadra lépett egy bizonyos Lauren HARRIS, és zenekara. Az énekesnő és három zenésztársa kb. harminc percet töltött a szí­npadon, a közönség hí­mnemű tagjainak legnagyobb örömére, de erről a Hard Rock Magazin oldalain már olvashattunk. Valóban inkább az Édesapa iránti tisztelet munkálkodott a nézőkben, hiszen -szerintem- nem sikerült maradandót nyújtaniuk. A nyolcvanas-kilencvenes évek hairmetal korszakában tucatjával (f)eltűnő zenekarok tettvágyával munkálkodó társulatról ugyancsak megállapí­tható, hogy bizony nagyon is számí­t, hogy hová is dobott le az a bizonyos gólya.......mármint a lehetőségre gondolva. TIDE Az ezután következő (számomra eddig ismeretlen) TIDE nevű formáció viszont kiválóan élt a lehetőséggel, és bizony a közönség fej ill. lábmozgásából kiindulva nem voltam egyedül ezzel a véleményemmel. Kellő türelemmel és tapssal nyugtáztuk a teljesí­tményt, viszont épp eddig és nem tovább, mert már mindenki az est főszereplőire volt kí­váncsi. Később esett le, hogy egy bizonyos mosószer ugyanilyen névvel már piacon van, sebaj fiúk, ezek szerint még biztos, hogy találkozunk. IRON MAIDEN Kilenc előtt tí­z perccel, megszólalt az UFO-tól a Doctor, Doctor c. szerzemény, erőteljes hangerővel hergelve és tapsra bí­ztatva a közönséget, majd a kiváló darab után egy fekete lepel leomlásával szí­npadon termett: az IRON MAIDEN!!! A hirtelen rámszakadt ingerözönből próbáltam egységes képet kovácsolni, miközben a Different World dallamai zúgtak felém. Még az indiai műsorból csemegéztem, vajon milyen programra számí­thatunk ma este? Legnagyobb örömünkre az első blokk az valóban az új lemezre épült, kiváló hangzással, és persze az elmaradhatatlan látványelemekkel fűszerezve. A szí­npad mögötti elhúzható-cserélhető leplen persze az új lemez borí­tója, ill. egy háborús csatatér vöröslő fényei, valamint a már elszenesedett épületmaradványok ábrázolása volt látható. A szí­npad fölött három sorban, álcahálóval és szaggatott katonai lepellel borí­tott, reflektor ,,gerenda" hirtelen süllyedni kezdett, majd í­vet alkotott a porond felett, ahol kí­méletlenül megindult a támadás!!!! Harris Tábornok és Bajtársi Alakulata kétséget kizáróan gondoskodott, hogy az estére tervezett hadművelet, teljesmértékű és eredményes lesz. A csodálkozók tekintetében balszárnyról Dave Murray és Adrian Smith alkotta kettős ostorozta a kiváló dallamokat, a nehéztüzérséget pedig Nico McBrian egyedül is bőven ellátta. A jobbszárny már mozgalmasabbnak tűnt, Steve Harris és Janick Gers személyiségéből fakadóan. Még fel sem ébredtünk, hogy már lepörgött az első három darab az új lemezről, amikor a szí­npad mögötti látvány újra változott, és egy eltökélt arccal és mozdulattal menetelő, lovaskatonával találtuk magunkat szemben. A szí­npadot homokzsákokkal, és lövészárok ácsolatokkal keresztül szőtt elemeinek tetején megjelent Bruce (Air) Kapitány, aki heves és egyértelmű mozdulatokkal vezényelte a rohamot, immár piros, korhű katonai zubbonyban, kézben a nagy Brit lobogóval. Mindig is tiszteltem sportolói elhivatottságát, és most sem láttam rajta a fáradtság jeleit, csupán az első felkonferálásnál köhögött, viszont ez az éneken semmit sem változtatott:tisztán szóltak belőle azok a hangok, sőt volt, hogy egyes kiéneklésnél fölénk nőtt a füleknek szánt üzenet, és a zöld fűbe taposott (You Tube: Bruce Dickinson: Delilah!!!!!). Kiváló frontemberi tevékenységet mutatott be, de erről eddig se voltak kétségeink. Persze, hogy remek volt a kapcsolat a közönséggel, érkeztek is a szokásos feleselgető, együttélő-éneklő kórusművek számtalan mennyiségben. Meglepetésként ért mindenkit egy korai alkotás: Children of The Damned, viszont az új anyag reinkarnációt megörökí­tő darabja már végképp eltépte a tűrőképesség húrjait a közönség körében. Dickinson Mester, a nagy mesélő teátrális mozdulatokkal tarkí­tott bevezetője után érkező döngölő ütemeket bizony George Lucas is megirigyelné egy Csillagközi hangjáték készí­tésekor. A mellettem álldogáló ősz hajszálakkal bőven rendelkező édesapa, és nagyranőtt csemetéje bizony szakí­tottak a hagyományokkal és együtt ugráltak, igaz, mindenki a saját ritmusában. Az eltökélt ifjúság heves, hadonászó, répaszedő mozdulatokkal teret követelt magának, a szervezetbe pumpált alkohol hatása pedig megmutatkozott a közönség közé dobott-lőtt égő cigaretták ill. a félig teli söröspoharak légi bemutatójában. Én szégyelltem ill. húztam magam össze, amikor Dave Murray már nem tudott kitérni egy hazai lövés elöl, és a fején landolt a plasztik keretben érkező, 1825-ös születésű szlovén árpalé.......tudom, hogy egyik főszponzor volt, de azért........ Úgy látszik a közönség, vevő volt a háborús-katonás játékra, és a felfokozott hangulat bizony továbbra sem csillapodott, számomra eddig szokatlan mértékben történtek a személyes ütközések a nézőtéren, tudom, hogy a ketrecen belül voltunk, de erről majd egy másik fórum keretében.........én sem vagyok Hegylakó, öregszem. De maradva a zenénél, újra a már bevált látványelemekkel tarkí­tott szí­npad bal hátsó szélén a mélyből érkezett lassan, ködbe burkolva, vöröslő szemekkel, maga a patás, hogy felhörögje a fenevad számát. Volt még az együttes nevének kiéneklése, és persze, hogy én is rohantam arra a bizonyos hegyre, de üvöltve!!!! Újra a narrátoré volt a főszerep, ahogy a szí­npad két oldalán elhelyezkedő tekintélyes méretű, égi csapást kémlelő kettős reflektorral a közönséget pásztázta, miközben lassú, kimért léptekkel kí­sért éneke átjárta minden zsigerünket, és valóban elöntött bennünket ez az önként vállalt a félelem a sötétségtől.....de milyen édes is volt...... Gyorsan elszállt az idő, bő hetven-nyolcvan perc alatt lehengerlő győzelmet aratott a partraszállt legénység, mind szárazföldi, mind légi úton egyaránt. Eddy jó három emberi magasságban, még megjelent a szí­npadon, hogy az automata fegyverével a véletlenül állva maradtakat is lekaszabolja, és miután levonult, hogy újra töltsön, hatalmas robajjal egybekötött, velőt rázó, recsegő nyikorgással egy tank emelkedett ki a háttérben, a torony lassan felénk fordult, a tető felbillent, és távcsővel körültekintett a védjegy, semmi kéltséget sem hagyva arról, hogy elvégezte a rábí­zott feladatot. Itt azért belém hasí­tott a tudat, és görcsbe rándult a gyomrom. Vajon milyen is lehetett a pár éve végigsöpört földi pokol, a délvidéken, lehet, hogy nem voltam egyedül gondolataimmal, viszont nekem (szerencsére) nincsenek hasonló emlékeim....nyugodjanak békében. Miután elvonultak a zenészek, a közönség rögtön követelte a ráadást, amelyben újabb számolgatás következett, és dacolva a valósággal, meghazudtolva az időt előreugrottunk és már csak kettő perc volt éjfélig. Az ezt követő kedvenc gitárhangoktól viszont bevallom férfiasan, könny szökött a szemeimbe, amikor felcsendült egyik nagy favoritom: The Evil That Men Do.......táncoltam a penge élén...........kész voltam!!!!!!! Zárásként még a Halloweed Be Thy Name, és ennyi. Precí­zen, pontosan, mindent megtervezve PROFI módon. Dacolva a korral, reméljük még sokáig szí­npadon lesznek a fiúk, jó egészséget Nekik. Kissé zaklatottan megindulunk kifelé, körülöttünk a társadalom szí­ne-java, a fanatikus, a hétvégi motoros, a súlyproblémákkal küzdő kalóriagombóc tinédzser, a hazafi, a programot átalvó, aki felett győzedelmeskedett az alkohol (Fiú, Te mire emlékszel???), Apa és Anya, Gyermek, megannyi személyi szám, adózó,...de ma este kiszakadtunk a gépezetből, ha csak egy rövid időre is. Egy biztos, az öltözékekből í­télve,a horgász-vadász boltok jelentős bevételre tettek szert ezen a hétvégén (Military Style), hiába ez a darab ezt kí­vánta. Véget ért a szerepjáték, mindenki leteszi a fegyvert........köszönjük. Nagyon kedves volt, ahogy felcsendült a hangszórókból az Always Look Of The Bright Side Of Life (Monty Python), és megannyi fejbillegető, éneklő-fütyörésző halandó dudorászott, aranyos kép. Gázolva a műanyagpoharakban, a letaposott füvön botorkálva (szegény Poldi Bácsi, ha ezt látná) vonul a nép, keresztül a városon, hogy a huszonnégy órában üzemelő csatárokkal (Döner-Kebab-Burek-Gyros) még egy utolsót érintkezzen, levezetésként. Elment a hangom, kiordí­tottam magamból mindent.......egy darabig....marad az í­rás, és négyszáznegyven kilométer, és az emlék, amelyet senki sem vehet el tőlem-tőlünk. Mi ott voltunk, és egy kicsit Te is Tisztelt Olvasó, köszönöm a türelmet. Varga Róbert