„Ha Paganini ma élne, pont ilyen metalt játszana”: Ne Obliviscaris, Allegaeon – Dürer Kert, 2018. 04. 19.

Ez a simán Kihagyhatatlan Koncert kategóriája volt. Egyszerűen azért, mert – noha jártak már minálunk korábban – az ausztrálok és én még sosem szívtuk be együtt ugyanazt a balzsamos levegőt, sosem tapostuk ugyanazt a földet sárverte lábainkkal. Tudniillik a rövid, ámde ragyogó életművük csakhamar kedvenccé tette a Ne Obliviscarist, épp ezért nagy öröm, hogy a koncertrepertoárból most bizony kipipálhattam őket feszülő mellkassal. Katarzis volt, mit kerteljek?

Az Allegaeon szintén szimpatikus brigád, ők Colorado helytartói, amit pedig lemezre préselve és a deszkákra kiállva művelnek immár 2008 óta, az maga a technikás death metal-iskola Harvardja. A klipjeik ugyan afféle bájos amatőrizmussal sufni-tuningolt, szarkasztikus gegparádék, a színpadon azonban nem viccelnek: simán lenyúzzák a bőrt az arcról, miközben fantasztikus dolgokat művelnek a hangszereken. Az Allegaeon mellett még másik három csapatot erősítő szemüveges-baseballsapkás Riley McShane pedig vérbeli frontember, egy arénaszínpadot is könnyűszerrel belakna, miközben egészen sokszínűen üvölt és hörög és károg, jóllehet ez a dallamokban gazdag muzsika szerintem még több tiszta éneket is elbírna. (Az is igaz, hogy egykoron Chuck Schuldinertől sem várta el senki, hogy „felhígítsa” egyre melodikusabb zenéjét Kiske-féle áriákkal, ám azóta a közeg sokkal nyitottabbá vált az újdonságokra.) Némi túlzással azt is mondhatnám, hogyha a Dream Theater tenne egy kis death metalos kitérőt, az nagyjából olyan lenne, mint az Allegaeon talpalávalója: virtuóz, komplex és rohadt súlyos. Soha rosszabb koncertet, bármikor újra megnézném ezeket az amerikai csibészeket!

Dalok: Proponent for Sentience III – The Extermination / Gray Matter Mechanics / Extremophiles / From Nothing / 1.618 / Accelerated Evolution

Azt nem tudhatom, hogy a Ne Obliviscaris hol lesz tíz meg húsz év múlva, de az jó érzés, amikor az ember ott van a kezdetekkor, egy kivételes társulat szinte első lélegzetvételénél, s kicsit részesévé válik annak, ahogyan szárba szökken a zsenialitás, majd megfigyeli, miként fejlődik, hova tart ez a csodás kreativitás. Mert ugyan már minden hangot lejátszottak, minden témát elsütöttek a rockzenében, valahogy aztán mégis újra és újra felbukkan egy egyedi tónus a palettán, ami kicsit más, mint a korábbiak. Noha a melbourne-i urak nem találták fel a spanyolviaszt, hiszen azt a babért már az Opeth learatta előttük sok évvel ezelőtt, az kétségtelen, hogy a Ne Obliviscaris azon kevés csapatok egyike, akik számos műfajt ötvöznek ily módon, hogy aztán a hangzásviláguk egy koherens egésszé álljon össze.

Meg hát a hegedű. Egynémelyek már használták e nemes zeneszerszámot a metal berkeiben, ám egyikük sem oly hangsúlyosan, mint ők; Tim Charles kezében ugyanis éppolyan főszereplővé avanzsál, mint a gitárok, amelyekkel gyakorta párbajt vív a hegedű. Tulajdonképpen a Libera rövidke második epizódját leszámítva a tavalyi, teljes ’Urn’ albumot eljátszották, ami csakúgy roskadozik a jobbnál jobb témáktól. Bár ugyanez a megállapítás igaz az azt megelőző két lemezre is… Mindössze nyolc dalt kaptunk, és hiába a korrekt hosszúságú műsoridő az átlagosan tíz perc fölötti szerzeményeknek köszönhetően, nekem mégis úgy tűnt, mintha egy szempillantás alatt elröppen az este, én bizony még tovább lubickoltam volna az élményben. Pedig hát igencsak tömény a Ne Obliviscaris-muzsika, a sűrű szövésű dalmonstrumokban minden minutumban történik valami: hol egy klasszikus ihletésű gitárjáték, hol egy fifikásan csavarodó szólóbetét, amely bármikor bazaltoszlopszerű riff-zuhatagokba torkollhat bele.

Nehéz lenne kiemelni az egyéni teljesítményeket, merthogy természetesen mindenki mestere hangszerének, engem azonban legfőképpen Daniel Presland eszement komplex és mégis feszes, tűpontos dobjátéka nyűgözött le. A basszeros posztját nemrégiben az olasz Ancient Bards-os Martino Garattoni vette át, és mondanom sem kell, a remek hangosítás csak még inkább kidomborította jazzesen aprólékos, finom bűvészkedését. Tartottam attól, hogy ez a rétegzett zene esetleg kibogozhatatlan zajmasszává áll majd össze, amennyiben a hangmérnök nincs a helyzet magaslatán, ám szerencsére a füle és szakértelme is rendben találtatott, mert a koncert tisztán, erőteljesen szólt, minden egyes hangszer szépen kihallatszott, egyik sem a másik kárára.

Az ízes gitártémák roppant fontos alappillérei az ausztrálok világának, manna volt a fülnek a két húrmester ténykedése. Ami például – egyik személyes kedvencemben – a légiesen gyönyörű líraiságból fokozatosan keménykötésű progresszív death metalba váltó Eyrie-ben történt abban a röpke 12 percben, az maga volt a prémiumkategóriás zeneiség és előadás magasiskolája! Egyedül a meglehetősen szófukar Xenoyr nem éppen változatos bömbölése áll távol tőlem, így e téren élőben sem győzött meg, a ’94-es A holló film gótikáját és egy kétes nemű, szado-mazo fétislényt vegyítő megjelenése viszont érdekes kontrasztot teremtett az ugrabugra, csupa-mosoly Timmel, akinek simogatón tiszta éneke élőben éppoly nagyszerű, mint a lemezeken. A hegedűjátéka pedig ugyancsak pazar, és ezt egy nálam sokkal avatottabb személy is megerősítette nemegyszer az este folyamán.

A csúcspontoktól hemzsegő hangverseny számomra talán legnagyobb pillanatai a szintén kétakkordos Ramones-slágerhez köthetők, jelesül az And Plague Flowers The Kaleidoscope-hoz, s most azt mondom, ez lenne az, amit elsőként megmutatnék egy NeO-szűznek. Tessék, emésztgesd. Miután a 16 és fél perces Painters Of The Tempest (Part II): Triptych Lux már tényleg g.ciség lenne tőlem… Summa summarum, amit aznap a Ne Obliviscaris művelt, az felháborítóan epikus volt. Felejthetetlen élmény. Év koncertje. Blabla. De tényleg.

Dalok: Libera (Part I): Saturnine Spheres / And Plague Flowers The Kaleidoscope / Intra Venus / Painters Of The Tempest (Part II): Triptych Lux / Eyrie / Urn (Part I): And Within The Void We Are Breathless / Urn (Part II): As Embers Dance In Our Eyes /// Devour Me, Colossus (Part I): Blackholes

szerző: Mike
képek: Révész Patrik
Köszönet a Cudi Purci Bookingnak, a képekért pedig Révész Patriknak és a NuSkullnak!
További fotók ITT