Barren Earth: A Complex of Cages

írta Hard Rock Magazin | 2018.05.14.

Megjelenés: 2018

Kiadó: Century Media Records

Weblap: http://www.barrenearth.com

Stílus: progresszív death metal

Származás: Finnország

Dalcímek

Értékelés

A Barren Earth története Helsinki környékén kezdődött 2007 őszén, amikor Olli-Pekka Laine (Amorphis) és Marko Tarvonen (Moonsorrow) néhány jó baráttal létrehozták a zenekar alapjait. A bemutatkozó lemezt 2010-re sikerült összehozni, amivel a zenekar 2011-ben odahaza, a Metal of Storm Awards 2010 rendezvényén első helyezést ért el „az év újonca” és „a legjobb debütáló album” kategóriákban. Zeneileg a korai Amorphis doom-death metalos vonalán haladtak, de belecsempészve a '70-es évek progresszív rockjának hangulatát. Ezekben az időkben még nem igazán tudtak eltávolodni a finnek világától, de ahogy érkeztek az új anyagok, mindig egy picit távolabb kerültek a death metaltól és közelebb a progresszív metalhoz. Persze ez nem azt jelenti, hogy kikopott volna a halálfém a dalokból, csak a zene egy természetes fejlődési íven ment keresztül, ahogy egymásra hangolódtak a zenészek. A 2015-ben megjelent ’On Lonely Towers’ első hallásra csalódás volt. Ezt utólag az énekesváltásnak tudom be, mert nálam nem hatott elsőre a Clouds – ajánlom mindenkinek, aki szereti a lélekszaggató ultra súlyos funeral doomot – éléről elcsábított Jón Aldará tiszta énekhangja. A dallamaival elég nehezen barátkoztam meg, de néhány hallgatás után sikerült ráhangolódnom. Így visszatekintve viszont azt gondolom, hogy nagyon jó választás volt, elődjénél jóval összetettebb, elszállós és éteri dallamaival sokat hozzá tud tenni a Barren Earth zenéjéhez.

Az új dalcsokor kilenc dala egységesen méregerős. Nincs üresjárat a valamivel több mint egy óra alatt. Fifikás riffek, monumentális dallamok, fülbemászó refrének jellemzik a dalokat. A rövid, zajokból építkező bevezető után az első három dal nem hagy levegőhöz jutni. A ’Still Life’ korszakos Opeth-et idéző riffel induló The Living Fortress már mutatja, hogy itt bizony nem fogunk unatkozni. A klipes The Ruby már jóval lényegretörőbb dalszerkezettel operál, a dal fő riffje szintén Mikael Akerfeldt mester tanításait hordja magán. A Further Down folytatja a sort. Melankolikus dallamaival, kíméletlen riffjével – melyet a hetvenes éveket idéző szinti szőnyeg tesz még érdekesebbé – kiemelkedik a többi dal közül.

Ilyen még számomra a Scatterprey, mely induló melódiájával és szigorú ős-doom hangulatú riffjével maximálisan felidézi bennem az Amorphis legkoraiabb korszakát, melyet Jón lélegzetelállító dallamai tesznek még hátborzongatóbbá. Vagy a Solitude Pith, mely keleties hangulatával teszi még változatosabbá a korongot. Muszáj még kitérnem az imént említett Jón Aldarára. Amit ezen a lemezen művel, az egészen elképesztő. Összetett, de mégis megjegyezhető dallamaival nem lehet betelni, és erre még rátesz egy lapáttal az irgalmatlanul kegyetlen és brutális hörgése. Nem is értem, hogy hogyan jöhet ki emberi torokból ilyen. A lemez az utolsó harmadára sem laposodik el, a zene folyamatosan építkezik. A gitárosok olyan mennyiségű dallamot és melódiát fonnak egymásra egy-egy dalban, melyből néhány zenekar egy egész lemezt képes lenne megírni.

Pontszám: 9.5