Dream Theater: Systematic Chaos

írta Hard Rock Magazin | 2007.06.03.

Megjelenés: 2007. június 4.

Kiadó: Roadrunner

Weblap: www.dreamtheater.net

Stílus: progresszí­v rock/metal

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

"Szisztematikus Káosz"! Találóbb lemezcí­met nem is adhatott volna a Dream Theater legújabb művének. A Train Of Thought egységes keménysége, és az Octavarium finom, érzelemgazdag világa után most egy érdekes "mixet" tettek le az asztalra Portnoy-ék. Akad itt olyan dal, amely bátran elfért volna a Train Of Thought albumon (The Dark Eternal Night), és akad olyan is, amely totálisan az Octavarium pillanatait idézi. (The Ministry Of Lost Souls, Prophets Of War) Ez a mixelés nem tűnik rossz ötletnek, a muzsikusok továbbra is hangszereik mesterei, í­gy minden együtt áll ahhoz, hogy egy ismét egy felejthetetlen Dream Theater alkotás szülessen, melyről ódákat zenghetek... Számomra - és ilyet tőlem DT lemezzel kapcsolatban még ember nem hallott - ez az anyag sajnos nem fog a felejthetetlen mesterművek táborába tartozni. Hogy miért? Halvány lila gőzöm sincs! Egész egyszerűen nem értem ezt a korongot. Számomra a Dream Theater nem egyszerűen egy zenekar. A Hard Rock Magazin törzsolvasói tudhatják, -sőt, gondolom néha unják is-, hogy minden megnyilvánulásukat követem és szeretem. Lemezeik hallgatásakor megjelenik karomon a libabőr, mely jelzi, hogy már megint nagyot, számomra felejthetetlent alkottak. Most azonban nem győztek meg! Nagyon jó albumot készí­tettek ismét, ezt nem vonom kétségbe. De azt gondolom, hogy azon a szinten, ahol ez az öt ember jelenleg tartózkodik, ez nem is lehet kérdéses!...valami belülről, a lélek oldaláról hiányzik! ...de menjünk sorjában! A lemez az In The Presence Of Enemies cí­mű két tételes mű első részével kezdődik, nagyon í­géretesen. Öt perces instrumentalitás az elején, mely felvonultat mindent, amiért ezt a csapatot szeretni lehet. Belép LaBrie, és rögtön észrevehető, hogy énekstí­lusa az Octavarium albumon megszokott vonalat követi. Nincs üvöltözés, amikor énekelni kezd a zene is finomodik. A kilenc perces tétel nagyon pozití­v benyomásokat tesz rám, de a szokásos libabőr ezúttal elmarad. Jó albumot váró reményeim csak fokozódnak, amikor elkezdődik a Forsaken. Rudess egy "Mike Oldfield-szerű" dallamot játszik, majd keményen belép Petrucci. Szép az énektéma is, igazán jó a dal, de libabőr sehol. A lemezről elsőként megismert dal, a Constant Motion kemény hangvételű szerzemény. Nagyon is. Petrucci szaggat, majd érkezik LaBrie és azonnal cáfolnom kell néhány sorral előbb tett kijelentésemet. Itt bizony van kemény ének. Méghozzá olyan, mintha Metallicát hallgatnék. Sőt, az "olyan, mintha" rossz kifejezés. Ez maga a Metallica! (Vajon miért kell ez?) Jó a dal felépí­tése, különösen az instrumentális részt bevezető billentyű-gitár fejezet izgalmas. Ez a dal is megállja a helyét a DT pályafutásában, de értékmérő libabőr nincs. És a keményí­tés fokozódik. Jön a The Dark Eternal Night és vele a hurrikán. A Train... lemezt idéző Petrucci futam után irgalmatlan bólogatós téma csúszik alánk, majd Portnoy kapcsol egy olyan magas,- szinte speed metal-t idéző - fokozatba, amely bevallom nekem már összeilleszthetetlen a "DT érzéssel". Aztán belép LaBrie és Portnoy "torzí­tott", "brutál" kettőse, mely olyan mintha egy szétvert, már alig működő hangosbeszélőn keresztül szólalna meg. A refrén itt is szépen kidolgozott, bár DT szinten mérve, elég "klisés". És itt jön a nóta azon része, amely számomra kissé már nehezen befogadható. A szólók. Bravúrok sorozatát hallhatjuk néhány percben, de kicsit olyan érzésem van, mintha a témákat csak egymás után dobálták volna, hadd szóljon. Érkezik Jordan menetrendszerű "bárzenéje", majd egy kis Petrucci "pilinszka", és után elszabadul a pokol. Portnoy ismét bekapcsolja a rakétákat, és csak úgy özönlenek felénk a kőkemény ritmusok és hangok. Nagyon profi, nagyon technikás, de nekem egy kicsit sok...(vagy kicsit kevés?) Libabőr még távolról sem jelentkezik! Nem baj, érkezik a folytatásos "Portnoy regény" következő fejezete, melynek cí­me Repentance. A Six Degrees album óta az alkoholizmusról és a drogokról szóló sorozat következő darabja monoton, kissé korai Pink Floyd-os hatású igazi "ó-prog". darab. Nagyon finom dallamvezetés, szépen, ráérősen felépí­tett dal, gyönyörű Petrucci szólóval. Számomra az album egyik fénypontja, (pici libabőr) mely után ismét egy kis Octavarium érzés következik a Prophets Of War képében. Az első bevezető taktusok után mosoly költözött arcomra, mert egy komplett kis diszkóhangulat alakul ki a dalban, a la Village People. Természetesen később megérkezik az igazik DT is. A dalban egyébként szerepel néhány rajongó, akik a stúdiólátogatás idején "kiabálhatták fel" a refrén egyes részeit.(Libabőr no). A The Ministry Of Lost Souls, Jordan módra, egy klasszikus hatású bevezetővel indul, majd akusztikus gitár következik, mely által játszott dallam annyira szép, hogy Petrucci úgy gondolja, határozza meg ez a dallam az egész nóta hangulatát. Jó ötlet! Az amúgy nagyon hangulatos, lassú tempójú 15 perces tétel közepén van egy gyorsabb rész, -amit nem is nagyon értek miért kellett- majd visszatér a kezdő varázslatos dallam, hogy hosszú percekig gyönyörködhessünk benne....(a vége résznél azért megjön a libabőr is.) A záró darab az "In The Presence Of Enemies második része", mely 16 percig tart. A lemez egészére jellemző jó dallamok innen sem hiányoznak, de sajnos a középrészen fellelhető kicsit értelmetlen tekerés sokat ront a nóta érdemeiből. (Ja, és persze nincs libabőr.) ...és vége! A Dream Theater kilencedik albuma valószí­nűleg (remélem) útkereső. Kiváló szerzemények találhatóak rajta, nagyon fogós pillanatokkal, de az a véleményem, ha ez a korong egy évvel később jött volna ki, ha egy kicsit még érlelték volna ötleteiket, sokkal jobb lehetett volna. Nagyon hiányzik az az egység, amely az előző albumoknál mindig meg volt. Kicsit úgy érzem, hogy a zenekar belekerült a "lemez-turné-lemez" ördögi körbe és ez most az anyag hátrányára válik. Persze ettől még zsenikről van szó, akik ismét készí­tettek egy olyan lemezt, melyért sok-sok zenekar a fél karját adná. De hallgatása közben számomra hiányzik a borzongás, ami DT album esetében most fordult velem elő először.

Pontszám: 9