Whitesnake: The Purple Tour

írta CsiGabiGa | 2018.03.19.

Megjelenés: 2018

Kiadó: Rhino Entertainment

Weblap: http://www.whitesnake.com

Stílus: hard rock

Származás: Anglia

Dalcímek

Értékelés

Lila köd száll a szememre (pedig nincsenek is füstgépek), kezdődik a White Purple koncertje. Vagy Deep Snake. Vagy már nem is tudom...

Elindul egy koncert egy Burnnel, ami a Deep Purple MK III egyik legjobb dala, de ez messze nem Deep Purple! Coverdale a helyén van, a hangok is nagyon a helyükön vannak, de ez valami egész más. A kígyó a tűzben elég. De ez a Fehérkígyó bekebelezi a Tüzet szőröstül-bőröstül (vagy lángnyelvestül). Iszonyú dinamikával szólal meg a dal, négyszólamú vokál segíti Covit ott, ahol annak idején csak egy Glenn Hughes volt, a gitárszólók meg... Nos, Reb Beach az eredetit meg sem idéző, teljesen új szólót nyom a dalban, majd először lejátssza Blackmore dallamszólóját úgy, ahogy az meg vagyon írva, aztán meg amolyan „én így csináltam volna” alapon bemutatja, hogy szólna ugyanez tappinggel. Aztán Hoekstra is virgázik egy nagyot, és ő is egy másfajta tappinggel – mintha zongorázna a gitárnyakon – nyomja el a dallamszólót. Még Michele Luppinak is jut hely egy Hammond-szólóra a dalon belül. Aztán sokáig kell várnunk a következőre, csak a You Fool No One-ban jut újra főszerephez. De őt nem is ezért szerződtették. A Vision Divine-ban, a Secret Sphere-ben, valamint az AOR-projektjében, a Los Angelesben is bizonyította, hogy kitűnő énekes. Nos, itt a legfőbb feladata Coverdale fölé énekelni a felső szólamot (időnként akár egy oktávval feljebb), hogy a dalok – szó szerinti – megszólalására se legyen panasz. Kicsit olyan, mint Kiss Zoli a Korál koncerteken.

A nyolcvanas évek közepén gyakorlatilag teljesen újraértelmezték a Whitesnake-et John Sykes segítségével, először újravették a teljes 'Slide It In' albumot, a korábbi blues-rockos hangzást felváltották a heavy riffek, majd 1987-ben megírták a nemes egyszerűséggel csak a megjelenés évszámával jelzett albumukat, melyet azóta is alapműnek tekintenek. Ezen a koncerten is elhangzik róla 4-5 dal (4 eredeti és a Here I Go Again újraértelmezett változata). Ez a fő csapásirány. Összesen három kihagyhatatlan sláger maradt a korai időkből, az Ain’t No Love..., a Love Ain't No Stranger és a Fool For Your Loving. A többi Purple-klassszikus.

És mégis, az áthangszerelt változatok remekül illeszkednek a repertoárba. A Burn után a Bad Boys nem egy éles váltás, ahogy az Ain’t No Love... után a Mistreated sem. Ezek óriási zenészek ám! El is gondolkodtam. A Whitesnake egyenlő David Coverdale-lel. Miatta jönnek el az emberek, töltenek meg csarnokokat. Az ő színpadi kisugárzására, sármjára, mozdulataira és a teljesen egyéni búgó hangjára kíváncsiak az emberek. Kicsit olyan, mint Barry White volt, vagy Tom Jones még most is. 67 évesen is szexszimbólum. És senkit nem érdekel, hogy ő a leggyengébb láncszem ebben a csapatban. Egy-két kivétellel, mint a Here I Go Again eleje, vagy a Soldier Of Fortune, végig minimum két-, de gyakran négyszólamú vokállal segítik ki, és abban sem vagyok biztos, hogy nincs még egy kis sampler is a dologban. Ugyanakkor ott ez a két zseniális gitáros, Doug Aldrich távozásának igazi nyertesei. Hoekstra azért, mert bekerülhetett a helyére, Reb Beach meg azért, mert egyenértékű második gitárossá lépett elő másodgitárosból. Sokkal kiegyenlítettebb a szólók elosztása, ez nekem így jobban tetszik. Michele Luppi billentyűsként sem átlagos, de hangi adottságairól már beszéltem, ez emeli őt még inkább az átlag fölé. Tommy Aldridge meg egy legenda. Egy legenda, aki visszatért, és aki úgy néz ki, mintha Coverdale apja lenne, pedig csak egy év van közöttük (meg pár plasztikai műtét). Máig kedvencem és szerintem a legjobb koncertlemeze a csapatnak a 'Live... In The Still Of The Night', ahol ő csépelte a dobokat. Keze most is jár, mint a cséphadaró, széles, teátrális mozdulatokkal dobol, látványos a produkciója, az biztos. És most is kap egy három és félpercnyi dobszólót, ahol nemcsak dobverővel, de tenyérrel, majd ököllel is ütheti a bőröket. Michael Devin basszusgitáros a legfiatalabb, a legkisebb név a csapatban, de ő is tökéletesen teljesíti a feladatát, plusz még a vokálokba is besegít, és a két gitárossal egyenértékű a futásteljesítménye. Szóval elgondolkodtam, hogy itt ez a profi csapat, ha lecserélnék Covit egy jobb énekesre – mondjuk Jorn Landéra –, még tökéletesebb produkciót rakhatnának le az asztalra, csak a kutya se lenne rájuk kíváncsi. Mert a Whitesnake egyenlő David Coverdale-lel.

A koncert közepén – a dobszóló előtt és után – kicsit belassul a tempó, Aldridge „rápihenhet” a dologra. Ain’t No Love... után Mistreated, Reb Beach elővezetésében, a You Fool No One után pedig egy Soldier Of Fortune Hoekstra akusztikus gitár kíséretével (a második versszakot gyakorlatilag üveghangokkal festi alá) és egy Is This Love, mielőtt újra beindul a verkli és egy Fool For Your Loving - Here I Go Again párossal zárják a koncertet, hogy egy  Still Of The Nighttal jöjjenek vissza a ráadásban.

A Burn a tűz vörös-sárga színeiben pompázott, ami a világítást illeti, de aztán tényleg ránk telepedett a lila minden árnyalata. Az evidens, hogy a 'The Purple Album' borítója képezi a háttér drapéria alapját, de még a billentyűt is ilyennel takarták be. És a fényekben is a lila dominál a koncert nagy részében. Néha egészen elmosódott képeket vágnak be, mintha valami 1975-ös koncertfelvételt látnánk, nem is 2015-ben készült volna a film. De ennyi művészkedés belefér. Egyébként nincs bajom a felvétellel, az 5.1-es hang is rendben van, de az említett 2004-es koncertfelvételt nem tudja letaszítani a trónjáról. De nem is olyan rossz, mint a felvezető Burn klip alapján gondoltam.

Ez a klip egyébként a bónuszok között szerepel, nem rossz önmagában, csak nem ezzel kellett volna felvezetni a koncert DVD-t, mert mindenki (én is) azt hitte, hogy ilyen lesz az egész felvétel, csak itt-ott láthatunk majd villanásnyi élő bejátszásokat. Van még egy interjú is, ahol Michael Devin basszusgitáros interjúvolja meg két gitáros kollégáját, de az igazi kuriózum – és ezért érdemes megvenni a CD + DVD vagy CD + Blu-Ray verziókat a sima CD helyett – az a közel 30 percnyi – szintén 5.1-ben kikevert – hanganyag, melyen olyan számok vannak, amik nem szerepelnek sem a CD-n, sem a koncertvideón. Először azt hittem, talán Coverdale-nek elmosódott a sminkje, hogy lehagyták a képanyagot, vagy kifogyott a szalag a digitális felvevőből. De aztán utánanéztem egy kicsit, és a birminghami Genting Arena koncertet teljes egészében rögzítették. A majd' félórányi plusz felvétel a turné közben folyamatosan változó repertoár Birminghamben kimaradt részeit tartalmazza, nevezetesen három Deep Purple-számot (You Keep On Moving, Lay Down Stay Down és Stormbringer), illetve a két gitáros önálló virgalmazásait Lotsanotes néven. Pedig azt de megnéztem volna!

Pontszám: 8