Kayak: Seventeen

írta Dzsó | 2018.02.21.

Megjelenés: 2018

Kiadó: InsideOut Music

Weblap: https://www.kayakonline.info

Stílus: progresszív rock

Származás: Hollandia

Dalcímek

Értékelés

Hollandia legnépszerűbb progresszív rock zenekara a '70-es években aratta legnagyobb sikereit, ebben az időszakban született életművük fele is. 1982-ben visszavonultak és 15 év kellett ahhoz, hogy egy TV-show meghívás beindítsa a rakétákat, 2000 óta pedig újra készítsenek lemezeket. Az eredeti tagok közül már csak Ton Scherpenzeel billentyűs van a csapatban, az új album valamennyi dalát ő szerezte és hangszerelte, valamint ő az album producere is. Teljesen új felállást szervezett a lemezhez – a tagok közül az ismertebbek: Kristoffer Gildenlöw basszer (Pain Of Salvation, Neal Morse) és Collin Leijenaar dobos (Neal Morse). Saját bevallása szerint tiszta lappal akart indulni, de ez szerencsére csak a közreműködőkre vonatkozik, mert az új zenésztársakkal együttműködve a stílszerűen ’Seventeen’ címűre keresztelt 17. stúdióalbumon is sikerült a progresszív rockzene klasszikus hagyományait folytatni.

A dalcímeket végigolvasva, majd a lemezt végighallgatva az volt a megérzésem, hogy egy konceptalbumról van szó, de mégsem! Hiába épül fel a lemez úgy, mint egy rockopera, a témák csak úgy kapcsolódnak egymáshoz, mint egy álom részletei, valójában önálló dalok születtek szerelem, belső vívódás, tündöklés, bukás, középkort idéző misztikus témák mentén. Tiszta, mégis progosan komplikált hangszerelés jellemzi az albumot, de nincs a produkció agyonvágva állandóan megtörő ritmusokkal és váltás-agymenésekkel, öncélúságnak nyoma sincs, teljes mértékben befogadható a mű az első hangtól az utolsóig.

Már a nyitó Somebody mosolyt csalt az arcomra a foreigneres – de legalábbis west-coastos – hangulatával, és ez csak felvezetés volt a La Peregrina című opuszhoz, ami önálló darabként is megállná a helyét mélyebb kidolgozással, de nyilván nem ez volt a cél. Így „csak” egy 12 perces rapszódia született – részemről egy mestermű –, amiben benne van mindaz, amiért a '70-es évek progresszív rockzenéjét szeretni lehet.

Nemcsak ebben a tételben, hanem az egész anyagban ott van egy kis Kansas, egy kis Boston, némi Styx, Gentle Giant, Supertramp, de néhol még a Pink Floyd ’The Wall’-ja is bekönyököl az ablakon. Mindez úgy, hogy sehol nem érhető tetten a nyúlás, a lemez önálló karakterrel rendelkezik, sőt követendő példa lehet a jövő proggerei számára.

Bizonyos helyeken szimfonikus progként sorolják be a Kayak zenéjét, nos, ebben van valami, mert (nem csak) nyomokban teátrális elemeket tartalmaz az album, előkerülnek nagyzenekart idéző megoldások, különleges hangulatfestő hangszerek, mint pl. bendzsó, ukulele, vagy kasztanyett. A teatralitást pedig helyenként „blekmorznájtosan” fűszerezik reneszánsz elemekkel, ami nem véletlen, mert – mint említettem – középkori misztikus témák is előkerülnek a dalokban. Ebben a műfajban a magas színvonalú hangszeres teljesítmény minimum elvárás, nem is emelek ki senkit a közreműködők közül, mert kiváló zenészekről van szó, a hangszerelés viszont kap egy piros pontot a tripla gitárfutamokért, az arpeggiokért, a klasszikus zongorajátékért, a hangulatfestésért, a változatosságért és az arányokért. Hasonlóan elismerés jár Bart Schwertmann énekesnek, akit Scherpenzeel főnök így jellemzett: „nagy hangterjedelemmel rendelkezik, átéléssel énekel, érződik a színpadi tapasztalata” és vitán felül így van (nem mellesleg remek kórustámogatást kapott több irányból is).

Egyenletesen erős anyag született üresjárat nélkül, mégis ki kell emelni a Falling, a Walk Through Fire, az instrumentális Ripples On The Water és a Cracks nagyívű dallamait, a nem említett dalok szimplán „csak” jók számomra. Remekül felépített album, kiváló dalszerzői véna, ragyogó hangszeres játék, nagyszerű ének- és kórusteljesítmény. Több szuperlatívusz hirtelen nem jut eszembe, de ezek nélkül is ez a hónap lemeze nálam!

Pontszám: 9.5