#27: Phil Campbell And The Bastard Sons, Sterling Ball, Long Distance Calling, Steve Hackett, Toto

Ez az első olyan kiscsoportos foglalkozás, ahol kizárólag 2018-as lemezekkel foglalkozunk. Phil Campbell a fiaival viszi tovább Lemmy apánk örökségét, míg Sterling Ball, a Musicman gitárok atyja kedvenc gitárosaival zenél együtt kedvenc hangszerein. Olvashatsz egy gyengécske progresszív rock próbálkozásról, melyet a Long Distance Calling követett el, és e műfaj nagyjának, Steve Hackettnek múltidéző koncertjéről is beszámolunk. A Toto válogatáslemezéről pedig megtudhatod, hogy szó szerint vették a „Greatest Hits - Legnagyobb slágerek” elnevezést.

A két egykori Motörhead-zenész, Phil Campbell és Mikkey Dee közül az előbbi az, aki továbbviszi egykori zenekara örökségét, noha az utóbbi Scorpions-koncerteken rendszeresen felcsendült az Overkill Lemmy emlékére.

Phil Campbell három fia apjuk nyomdokába lépett: Todd gitározik, Dane dobol és Tyla basszusgitározik, így az egyébként családcentrikus Phil élt a lehetőséggel és a három sráccal hozta össze saját formációját.  Két EP után a csapat elkészítette bemutatkozó albumát is. Talán nem meglepő, az album erősen magán viseli a Motörhead zenei világát.  Mindjárt a kezdeti kalapálásnál, a Ringleadernél el tudom képzelni Lemmy énekét is. Ilyen típusú dalok még hallhatók a lemezen, nem is egy: a Gypsy Kiss vagy a Dropping The Needle e csapásirány mentén született, de a többi kevésbé zaklatott tempójú szerzemény is magán viseli az egykori zenekar zenei örökségét. Nagyon jó a Dark Days – ez egy slow blues, jó karcos. Nem hagyományos tizenkettes, a gitártéma és az ének is odavág. Na, ilyet a Motörheadtől nem hallottunk, noha ők is írtak bluesos nótákat!

Viszont ami javításra szorul, az ének. Senki sem várja Lemmy szétivott rekedt hangját, de az említett blues nótát leszámítva Neil Starr nem nyújt kiemelkedőt az albumon. Néha megfog egy témát és azt nem bírja elengedni. Nem találom érdekesnek a hangját. A gitár riffek viszont jók, harapósak és ez az album (is) bizonyítja, Phil Campbell tevékeny részt vállalt a dalszerzésben a Motörheadben.

Kellemes meglepetés a gitáros önálló bemutatkozása, ugyanakkor bátor húzás is. Sokakat agyonnyomna egy olyan kultikus banda öröksége, mint a Motörhead, ám Phil a jelek szerint jól kezeli ezt a nehéz súlyt.

2017 év végén értesültem arról, hogy Steve Vai kiadója együttműködést írt alá a holland bázisú Mascot Label Grouppal. Ennek több szempontból is örültem, hiszen a Favored Nations gondozásában több olyan különleges gitárközpontú kiadvány található meg, amelyre bizony ráfér egy kis felfrissítés, hogy ismét a köztudatban legyenek. De ami ettől jobban megmozgatta a fantáziámat, az inkább egy újdonság volt, amivel elindult ez az együttműködés.

Sterling Ball neve a gitározás világában közismert, hiszen egy hatalmas cég, az Ernie Ball Musicman vezetője. Rögtön felmerült bennem a kérdés: Mi az oka annak, hogy egy ilyen pozícióban levő ember lemezt adjon ki? A válasz nem más, mint a hangszer iránt érzett szeretet és elhivatottság. A hozzá kapcsolódó történet pedig röviden annyi, hogy Sterling két régi barátjával – akikkel már 30 éve is együtt zenéltek – szeretett volna készíteni valamit, úgymond a saját szórakoztatásukra. Az alapok elkészítésénél viszont bekerült a képbe Steve Morse, aki a zenei keresztapja lett az albumnak. A vendégek viszont nem a megszokott módon, a szerzői hármas felkérésének következtében érkeztek, hanem fordított helyzet állt elő: Steve Vai, John Petrucci és még páran úgy kérdeztek rá, részt vehetnek-e ebben a produkcióban. Amitől mégis szenzációs lett az egész, az a lemezen hallható dalok tudatos szerkesztése, melynek következtében Albert Lee mellé az őrült virtuóz Vai, vagy épp Lukather játéka is tökéletesen beilleszkedett.

Jim Cox (billentyűs hangszerek), John Ferraro (dob és egyben producer is) és Sterling Ball (gitár, basszusgitár és pengetős hangszerek, valamint szintén producer) egy igazán egyedi alkotás tett le az asztalra. A lemez szinte végig jazz, blues, country stílusú dalokból áll, így mondhatom: sokszínű. A gitáros vendégek egyéni ízű játéka persze változtat ezen a finom zenén, de többségében nem olyan mértékben, hogy az kilógna a sorból. Steve Lukather bluesos, Steve Vai „beszédes-éneklő” vagy Steve Morse coutry és blues hatású játéka a tudatos komponálásnak köszönhetően teljesen illik az összképbe. Egy dal esetében éreztem mégis azt, hogy egy picit kilóg a többi közül, ez pedig a Disney Medley, amiben a Dream Theater gitárosa szólózik. Ez olyan lett, mintha Petrucci szólólemezére készült volna, mintha egy rockos szólólemez egyik dala lenne, ami éles ellentétben áll a fent megjelölt általános iránnyal. Ezzel szemben mondjuk az Albert Lee-nek írt dalok egyszerűen tökéletesek és még a fülnek is kedvesek.

Akik igazán egyéni és intelligens zenét szeretnének hallgatni, ne hagyják ki ezt a korongot! Európában sajnos nagy a csönd, ami a kiadvány utóéletét illeti, ezzel szemben Amerikában az iTunes és az Amazon legkeresettebb blues lemeze lett a megjelenéskor. Azt kell mondjam, okkal! Az élmény egyszerűen pazar.

A csapat már 2006 óta létezik, nem holmi kezdőkről van szó, turnéztak a Katatoniával, felléptek a Rock am Ringen, az első próbálkozásaiknak egészen jó volt a visszhangja a sajtóban, szóval a pedigré rendben lévőnek látszik elsőre. 2013-as albumuk énekes produkció volt, de az ötletet a jelek szerint végleg félretették, maradt az eredetileg elképzelt instrumentális poszt-rock, aminek a keretei között viszont nem sikerült emlékezeteset alkotni.

Hiába kapják el a Harz-hegység csúcsainak atmoszférikus hangulatát, hiába a rengeteg kiváló ötlet, egyszerűen semmit sem sikerült úgy kidolgozni, hogy egyben maradjon az anyag. Számomra ez csak egy ötletgyűjtemény, amivel bőven lenne még tennivaló, hogy albumnak lehessen hívni. A lemez némelyik pontja a ’When Dream And Day Unite’-ot idézi a monumentális hangszerelési megoldásaival, de sikerül sárba tiporni az egészet közepes metalklisékkel. Kár, hogy sajnálták a stúdióidőt a kidolgozásra, mert a koncepcióval nem lenne baj, a „hív a természet” lebegős hangulatból is sikerült valamit visszaadni, de a végén unalomba fullad az egész, mintha nem lett volna producere a lemeznek.

Díjazom, hogy szinte semmilyen kortárs trükköt nem alkalmaztak, de az elsőlemezes hangzást már nem annyira, az meg nonszensz, hogy miért kerül slide-gitár ebbe a katyvaszba, meg Morricone zenéje a Like A Riverbe.

Nem túl hálás feladat progresszív rockzenét instrumentálisan tolni, csak keveseknek szokott sikerülni a boldogulás ezen a vonalon. Nos, a Long Distance Calling legénysége nem tudott megbirkózni a feladattal, nehéz eldönteni, hogy egy egészen jó demót vagy egy középszerű stúdiólemezt tettek le az asztalra. Pontosabban nem nehéz eldönteni, mert ez már a nyolcadik hivatalos kiadványuk, részemről nincs bocsánat.

Ülj le Mónika, ötös! Egy tizes skálán…

A cím nagyon hasonlít Emily Bronté klasszikus regényének címéhez, a ’Wuthering Heights’-hez. (magyarul: Üvöltő szelek) Ez a történet nem erről szól, hanem a ’Wind And Wuthering’ albumra utal: ez volt az utolsó Genesis-lemez, melyen Steve Hackett játszott. Az sem véletlen, hogy a korong dalainak döntő részét előadja, ugyanis idén negyven esztendeje, hogy a mű napvilágot látott. Nem csak ezt az LP-t idézi fel hősünk, hallunk tételeket a ’Nursery Crime’-ról, (az első Genesis lemez Hackett játékával) és a ’Selling England By The Pound’-ról is.

Csak részben nosztalgikus az anyag, hiszen jó pár nóta elhangzik a tavaly megjelent ’Night Siren’ albumról, és hallunk pár dalt a hetvenes évek végén készült Steve Hackett-produktumokból is.  A zenei teljesítményre nem lehet panasz, akár a szólóban íródott szerzeményeket játsszák, akár Genesis-darabokat, csodásan szólal meg minden. Vájtfülűeknek érdemes összehasonlítani az eredeti darabokat a kortárs verziókkal. Személy szerint azt mondom, most rockosabban adják elő – igazodva a jelenkor elvárásaihoz.  A Genesis-darabok a második diszken vannak többségben.

Egyvalami mellett azonban nem tudok elmenni szó nélkül, ez pedig az énekes, Nad Sylvan személye. Miért kell úgy énekelni, mint egy Peter Gabriel-kópia? Hogy még egy lapáttal dobjon az epigon-effektusra, ki is festette magát, mint ahogy Gabriel is szokta. Különben is a ’Wind And Wuthering’-en már csak négyen voltak! Igaz, a zene folytatta a klasszikus Genesis zenei irányvonalát. Tudom, Phil Collinsról is mondták, hogy néha elég Gabrielesre tudta venni a figurát, azért ő más hangi adottságokkal rendelkezik.

Steve Hackettől megszokhattuk, hogy minden hangot rendkívüli műgonddal játszik szalagra. Most sincs ez másképp ezen a birminghami fellépésen sem. Valószínű, ebben nagy segítségére volt Nick Beggs basszusgitáros is, akit napjaink egyik legképzettebb stúdiómuzsikusaként tartanak számon. 

40 éves a Toto, és pár éve újra együtt a 3 alapító tag: Steve Lukather, David Paich és Steve Porcaro. A negyedik az a Joseph Williams, akivel 1986 és 1988 között már csináltak két remek albumot, a 2010-es újjáalakulás után meg még egyet. Mindig is ő volt a kedvencem. Azon lehet vitatkozni, hogy jobban tetszik-e valakinek az eredeti énekes, Bobby Kimball hangja a korai lemezeken, de az vitathatatlan, hogy ma már nem képes azt a színvonalat hozni, amit Williams még mindig lazán kisujjból kiráz. Rövid időre csatlakozott hozzájuk még egy alapító, David Hungate, de láthatóan megterhelte őt a világkörüli turné, többször állványon álló basszusgitáron játszott a koncerteken. Jeff Porcaro pedig, a hatodik alapító tag 1992-ben meghalt. Így tehát négyen vágtak neki az összeállítás elkészítésének.

2018. február 9-én jelent meg a lemez, a bemutatkozó albumnak ha nem is hónapra-napra, de 40. évfordulóját ünnepelve. Minden válogatás szubjektív. Ez azonban egy szó szerint vett „Greatest Hits - Legnagyobb slágerek”-gyűjtemény. Konkrétan a legsikeresebb kislemezeket válogatták össze a hosszú pályafutás első 15 évéből, vagyis a közönségkedvenceket. Ezért is lett annyira populáris, inkább a zenekar rádióbarát oldalát kidomborító ez az anyag. Plusz a saját kedvtelésükre rátették a jazz-rockos Jake To The Bone-t, ami inkább Luke szólólemezeinek világához áll közel. Én kicsit sajnálom, hogy a későbbi időkből nem merítettek, ha már 40 éves jubileumi lemezről van szó, hiszen ott a Don't Chain My Heart, az I Will Remember, a Goin' Home, a Melanie vagy a Bottom Of Your Soul, hogy csak a későbbi korszak kislemezslágereit említsem és akkor a 'Toto XIV' remek darabjairól még nem is beszéltünk. Az egylemezes koncepció 79 perces játékidejébe inkább 3 „új” dalt préseltek bele. 

A legkülönlegesebb a három közül mindenképpen a Spanish Sea, melyet még 1984-ben írtak az 'Isolation' lemezre, és az előző nagy siker, a Rosanna stílusjegyeit hordozza magán. Az alapokat, a ritmusszekció felvételeit megtartották és arra játszott rá a négy zenész. Igazán lenyűgöző lett a végeredmény, és ahogy Luke mesélte, az sem volt utolsó élmény, hogy „újra együtt játszhatott” a Porcaro tesókkal. (A BBC Radio 2-n a „Hét felvétele” lett a nyilvánosságra hozásakor.) A másik két dal a Toto keményebb oldalát mutatja meg (a rádióbarát válogatásnak köszönhetően jószerivel kizárólagosan), a Rush-stílusú akkordokkal operáló Alone és a fent hallható Struck By Lightning, melynek húzós riffjei állítólag a billentyűs fejéből pattantak ki (ez sem újdonság, hiszen az első négy lemez oroszlánrészét ő írta, bár megesküdtem volna rá, hogy ez meg a 'Kingdom Of Desire' idejéből maradt ránk).

Igazából azoknak lesz különleges élmény, akik a rádióból ismerik a zenekart, mert egy lemezbe sűrítve hallhatják szinte összes kedvencüket. A hozzám hasonló hardcore rajongók meg a három új dal miatt fogják begyűjteni.