Saxon: Thunderbolt

írta Bigfoot | 2018.02.11.

Megjelenés: 2018

Kiadó: Silver Lining Music

Weblap: www.saxon747.com

Stílus: heavy metal

Származás: Nagy-Britannia

Dalcímek

Értékelés

Ha végignézzük a negyven éve működő banda pályafutását, nem találunk olyan időszakot, amikor szünetet tartottak volna. Az elmúlt négy évtizedben végig jelen voltak a palettán. Igaz, a nyolcvanas évek második felében és a kilencvenes években nem születtek kiváló alkotások, az ezredforduló után újra magukra találtak, azóta egyenletes színvonalú albumokkal lepik meg rajongótáborukat.

Az új lemezen már 2016 végén elkezdtek dolgozni, igaz nem folyamatosan, mert közben azért turnéztak is, hozzánk is eljöttek tavaly nyáron, a fehérvári FEZEN Fesztiválra.

A Saxonnal mindig úgy álltam, hogy becsültem munkásságukat, számomra mindig is egy megbízható bandának tűntek a NWOBHM generációjában. Nem fogott el a katarzis a zenéjük hallgatásakor, az elmúlt közel húsz évben megelégedéssel vettem aktuális produkcióikat. Ám sosem gyakoroltak olyan hatást rám, mint a Judas Priest, az Iron Maiden, vagy a német vonalon az Accept. Azt viszont muszáj elismerni, hogy remek koncertbanda. Igaz erről elég régen, 1986-ban győződtem meg először és eddig utoljára. Az igazsághoz az is hozzátartozik, olyan nagyon sűrűn nem látogatják a magyarországi színpadokat.

Ezzel a lemezzel is így állok. Jól sikerült, semmi kétség, ám nem zengenék hozsannákat, inkább néhány dalról szólnék pár szót.  A gitárriffel és Byff Byford jellegzetes énekével a címadó tipikus Saxon-lüktetés. A Lemmy/Motörhead emlékdal, a They Played Rock and Roll nem véletlenül idézi meg a legendás kortárs zenei világát, szövege a hetvenes évek végének Nagy-Britanniáját. Maga Lemmy is hallható pár másodpercig: „We are Motörhead, we play rock and roll.” – mi más hangzana el? A Predatorban Biff énekét death metal bandákra emlékeztető hörgős ének segíti, e nélkül amúgy egész dallamos lenne a szerzemény, így viszont sokkal erőteljesebb. A hang tulajdonosa pedig nem más, mint a svéd Amon Amarth frontembere, Johan Hegg. A Sons Of Odin a skandináv mitológia háború istenéről mesél, maga a szöveg is békétlenségről árulkodik. Amúgy nem az egyetlen mitologikus töltetű dal az albumon. Ami viszont zavaró, hogy a zenét derekasan lemásolták a Black Sabbath Heaven and Hell klasszikusáról. A Sniper gitáralapja a thrash metal felé hajlik, ám lassabban játsszák, mint azt az említett műfaj megkívánja, viszont Biff éneke erőszakosan hasít az éterbe.

Erőteles, lendületes az egész anyag, és elnézve pár újabb kori koncertfelvételt, élőben is jó formát mutat a zenekar, pedig négy évtizede zúzzák a metalt. Ezzel nem minden kortársuk van így, akadnak olyanok, akik megfáradt társaságként tűnnek fel a színpadon. Az világos, hogy nem akarják újra feltalálni a spanyolviaszt, igaz ők sosem azok voltak, akik erre törekedtek. Nem hosszú a lemez, illetve annyi, mint egy normál LP még a CD korszak előtt. Egyre több zenekar ismeri fel a tényt, hogy felesleges hosszú albumokat kiadni egy rakás tölteléknótával. A színvonal egyenletes, az említett Black Sabbath-koppintáson kívül nemigen tudnék negatívumot mondani a produktumról. A szerkesztési elvnél viszont nem értem, miért kellett a Nosferatut két változatban rátenni (igaz, az LP-verzión csak egyféleképpen hallható).

Pontszám: 8