Voodoo Circle: Raised On Rock

írta CsiGabiGa | 2018.02.09.

Megjelenés: 2018

Kiadó: AFM Records

Weblap: http://www.voodoocircle.de/

Stílus: hard rock

Származás: Németország

Dalcímek

Értékelés

Szeretem David Readman hangját. Ezért nagyon érzékenyen érintett, amikor ott hagyta a Voodoo Circle-t. Most mégis azt mondom, jobb ez így. Az ő Covi-kopi hangjával és Beyrodt Whitesnake-es riffjeivel tényleg olyan volt a banda, mint egy germán Whitesnake-klón. Persze a Primal Fearnél is bevált ez a „Legyünk német Judas Priest”, de azért ott Mat Sinner a főnök, és remek érzékkel csak a stílust nyúlta le, nem minden egyes riffet.

Alex Beyrodtnak ez sajnos nem megy olyan jól. Ő gyakorlatilag elindult egy Blackmore feelinggel töltött Deep Purple-, Rainbow-vonalat képviselve, aztán amikor beszállt Sinner is a dalszerzésbe (nem állítom, hogy neki van köze a pálforduláshoz), akkor hirtelen Readman is hangszínt váltott, és a címben szereplő mottót szem előtt tartva ('More Than One Way Home' - Nem csak egy út van) elindultak egy másik irányba. Na, nem nagyon más, mert azért Coverdale-nek valami köze csak volt a Blackmore-életműhöz, de tény, hogy inkább a John Sykes-vonal került előtérbe Beyrodt gitárjátékában. Ám az alapriffek sokszor annyira hasonlítanak egyik-másik dalra az '1987' lemezről, hogy az már a plágium határait súrolja.

Nincs ez másként a mostani albumon sem, konkrétan kihallom a Crying In The Raint (Walk On The Line), a Bad Boyst (Running Away From Love) vagy a Don't Break My Heart Againt (Just Take My Heart) egy-egy dal aláfestéséből. A Where Is The World We Love is erőteljesen használja az Is This Love harmóniáit. (Figyeled? Még kérdőmondatos szöveget is írtak, hogy jobban hasonlítson a kérdőmondatos című eredetihez.) Sőt, a Dreamchaser visszanyúl a Coverdale-es Deep Purple-ig és a Mistreated világába röpít. Jó, azt elismerte Beyrodt, hogy az a dal még az első Voodoo Circle-lemez korában született, csak nem volt vele tökéletesen elégedett, ezért lemaradt az albumról. Így már érthető a Blackmore-hatás. Most némileg átdolgozva felkerült a lemezre és egy nagyon hangulatos nóta lett belőle. Az Unknown Stranger Rainbow-hatására viszont ez nem ad magyarázatot.

Időnként Beyrodt elkalandozik Jimmy Page világa felé. Hoppá! A Coverdale / Page korszak is bekerült a szórásba, ahogy az előző lemezen is. A You Promised Me Heaven is erősen erre emlékeztet, de még jobban a záró Love Is An Ocean, melyben Page akusztikus gitáros zsenialitását idézi meg.

Ami érdekes felüdülés, a Higher Love, mely egy kellemes blues, persze ez sem mentes a nyúlásoktól, van benne egy kis Gotthard (Mountain Mama) és Scorpions (The Zoo) is. De az összhatás nagyon jó.

A Sykes-érához való közeledés jegyében ki is tették Alessandro Del Vecchio billentyűst a csapatból és az '1987'-hez hasonlóan négyfős felállásban nyomulnak, vendég billentyűssel, akinek az előző lemezhez képest valóban kevéske szerep jut.

Amiért mégis tetszik az anyag – és itt visszatérek a nyitó gondolatomhoz –, mert Herbie Langhans hangja nem annyira Coverdale-klón, mint elődjéé. Sőt, igyekszik inkább másfelé kanyarítani az énekdallamokat (bár egyszer elragadtatja magát és belefut a Coverdale-es „bbb-babe” éneklésébe az egyik sor végén), amitől az egész egy teljesen új irányt kap. Néha inkább Jorn Lande jut róla eszembe (az Ultimate Sinben főleg), aki szintén szeretett Coverdale-dalokat énekelni, sőt, egy időben játszott is Bernie Marsdennel és Micky Moodyval a The Snakesben.

Pontszám: 8.5