Machine Head: Catharsis

írta P.A. | 2018.02.01.

Megjelenés: 2018

Kiadó: Nuclear Blast

Weblap: https://www.machinehead1.com/

Stílus: nu / thrash / groove metal

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

Akik az utóbbi néhány hétben figyelemmel kísérték a rockzenei médiákat, azok láthatták, hogy mekkora port kavart Robb Flynn a Machine Head új lemezének promotálása során adott interjúkkal. A szokásos „eddigi legjobb albumunk”-tól a „most valami igazán különleges született”-en át az egészen elképesztő „ezzel az albummal a metal beszivároghat a mainstreambe” szövegekig magasztalta Robb az új művet, miközben az ízelítőnek kipakolt dalok finoman szólva sem ütötték meg azt a színvonalat, amit a zenekartól eddig megszokhattunk. Persze érthető a lelkesedés egy-egy friss dalcsokor megszületésekor, de hogy valaki egy 25 éves karrierrel a háta mögött nem látja, hogy a mainstream nem kíváncsi a metalra, sőt a metalnak nincs szüksége a mainstreamre, az teljesen érthetetlen számomra. Főleg annak a tükrében, hogy a Machine Head a '90-es évek végén már egyszer megpróbált felkapaszkodni egy akkor népszerű nu metal trendre a 'The Burning Red' és a 'Supercharger' korongokkal, amivel jól meg is égette magát. Mindezekkel együtt is egy zenei váltás hallhatóan ráfért már Flynnékre, hiszen a nagyszerű 'The Blackening' és 'Unto The Locust' albumokat követő 'Bloodstone & Diamonds' már a fáradtság és az ötlettelenség jeleit mutatta. A 'Catharsis' hoz egyfajta változást, de koránt sem olyat, amire a rajongók sóvárognak.

A korong egy pőre döngöléssel indul. A Volatile egy hatásos riffre és slipknotos hangulatra épül, és a maga egyszerűségében egy hibátlan nóta, amely vélhetően élőben fog a leginkább kibontakozni. A címadó dal mutatja meg először a lemez igazi arcát. Klisés nu metal riffelés és gyomorforgató melodrámától tocsogó refrén uralja ezt a több mint hatperces szerzeményt, és sajnos nagyjából ez a tendencia jellemzi a mű többi részét is, kevés kivétellel. A Beyond The Pale és a California Bleeding kettős ködös, kiforratlan útkeresése hamar unalmas szürke homályba vész. Míg a Triple Beammel visszatér az a rap-metal rémálom, ami a 'The Burning Red' albumot kísértette a korai mesterművek hangulatába belehabarodott zeneértőt. Noha Robb hip-hop rajongása és gyökerei ugyan nem számítanak újdonságnak – és nincs is semmi szégyellnivaló az ez irányú kísérletezéssel –, de az itt hallható próbálkozás a legnagyobb jóindulattal is csak középszerűnek nevezhető. Borzalmasan klisés történet erőltetett szavalása messze van a műfaj igazi krémjétől, talán jobb lett volna egy valódi rappert meginvitálni, hogy valami hitele is legyen a dolognak.

A Kaleidoscope kiszámíthatósága ellenére is az egyik legjobb dal a lemezen, és itt jelennek meg először olyan effektek, zajok, zörejek amiket az ezredfordulón a svéd melodikus death metal bandák használtak előszeretettel. A Bastards Flynn szerint egy folk dal, amit én inkább a Machine Head-életmű mélypontjaként jellemeznék. Arcpirítóan demagóg szövegével és szégyenteljes hangszerelésével ez a dal egy Tenacious D-lemez bónuszaként sem állná meg a helyét, nem mintha Jack Blackék írtak volna valaha hasonlóan gyenge dalt. Ezt a gyalázatot követően a Machine Head végre megmutatja, hogy bizony tud még jó dalokat is írni. A Hope Begets Hope és a Screaming At The Sun is remek szerzemények. Végre eltűnnek az erőltett érzelgős refrének, előtérbe kerülnek a súlyos riffek és Robb is úgy üvölt, mint régen, amikor még valós problémák okozta frusztráció fűtötte dalait. Sajnos pezsgőbontásra nincs okunk, hiszen nem tart sokáig ez a fellángolás. A Behind A Mask unalmas ballada, melyet a jól kivitelezett flamenco szóló miatt érdemes csak végighallgatni és „ha már van egy lassú dal, akkor kell egy epikus, hosszú nóta is”  – tartja a heavy metal klisék nagykönyve –, így megszületett a Heavy Lies The Crown, ami ugyan a jobb dalok közé sorolható, de az igazat megvallva, írt már ennél eseménydúsabb nótát is Flynn mester.

Ha ezen a ponton vége lenne a lemeznek, akkor is azt mondanám, hogy túl hosszú, de itt még négy dalon kell keresztülvergődnünk, és bizony vergődünk, mint malac a vágóhídon, hiszen a Psychotic, Grind You Down és a Razorblade Smile trió ugyan kétségtelenül durva és súlyos tételek, de egyediség és fogós momentumok hiányában csak a „tölteléknóta” jelzőre méltók. A korongot záró Eulogy jó ötletnek tűnik, de rosszul kivitelezett, ugyanis elfojtott ének és hangulatos effektek közé bujtatja a lemez legborzalmasabb dalát, a Bastardsot. Egy rövidebb formában, egy másik dal identitását mimikázva pompás zárása lehetne bármelyik Machine Head-műnek.

Talán a recenzióból nem egészen jön át, de úgy gondolom, hogy a 'Catharsis' nem egy vállalhatatlan fércmű. Megvannak a maga pillanatai – helyenként egészen hangulatos –, de ha egy szóval kéne jellemeznem, akkor azt mondanám, hogy középszerű, ami bántó egy ilyen kvalitású zenekartól. 

Pontszám: 5