Almanac: Kingslayer

írta TAZ | 2018.01.31.

Megjelenés: 2017

Kiadó: Nuclear Blast

Weblap: http://www.almanac.band/

Stílus: szimfonikus power metal

Származás: Németország / Nemzetközi

Dalcímek

Értékelés

Kellemetlen időpontban, tavaly novemberben került a boltokba a Victor Smolski kormányozta Almanac új albuma. Az év végi sürgés-forgás közepette nem tudtam alaposan megismerkedni az anyaggal, de az már egy-két hallgatás után is világos volt, hogy fehérorosz barátunk ezúttal sem lőtt mellé. Ahogy az korábbi írásaimból is kiderül, nem vagyok nagy rajongója a sebtében összerakott és kiadott anyagoknak, de ha arra kellene felhozni példát, hogy ki az, aki szűkös időn belül képes összerakni egy zseniális lemezt, akkor a választásom mindenképpen Smolskira esne. A ’Tsar’ 2016 márciusában jött ki, a folytatás pedig annak ellenére került boltokba másfél év leforgása után, hogy a banda aktívan turnézott. Ez a teljesítmény mindenképpen figyelemre és dicséretre méltó.

Hozzáállásban a ’Kingslayer’ is ugyanazt a vonalat viszi tovább, mint az előd, azonban kissé felforgatott felállással és súlyosabb megközelítésben. Victor egyébként sem azokról a nyúlós, rágógumi rock riffekről ismert, azonban itt apait-anyait beleadott, hiszen már a nyitó Regicide is egy gyomrossal megegyező gitártémával indít, ráadásul mindezt G-re lehúzott hangolással. A ’Kingslayer’ egyik fegyverténye, hogy a felvételek közben Victor maximálisan kiélhette kísérletezésre való hajlamát, ugyanis analóg és digitális technika keverékével rögzítették az albumot a német Heyday stúdióban. Az alkotói szabadság gyümölcse pedig maximálisan érződik a dalokban, hiszen pár igazán friss téma, de a gitárosra oly jellemző zenei ötletek is előkerülnek. Nemrég készítettem Victorral egy interjút (hamarosan olvasható lesz a HRM-en), melyben rákérdeztem arra, mennyire tudatosan merít témáiból. Nos, ő egyszerűen ezt saját stílusának tudja be, ráadásul ami a szólókat illeti, legtöbbször improvizál, még a stúdióban is.

Zeneileg Victor nagyon jól alapoz az énekesekre, elsősorban viszont Andy B. Franckre valamint David Readmanre, ugyanakkor azt továbbra sem értem, hogy Jeanette Marchewka miért nem kap nagyobb szerepet a zenekarban. A tíz dalból egyedül a Farewellben és a Red Flagben – aminek a szövege hozzá köthető – kerül előtérbe, a többi dalban viszont elegánsan elrejtették a háttérben. Ami a többi zenészt illeti, a dobos és a basszeres poszton történt cserét igen nehéz érzékelni, mivel a zeneszerzésben és a hangszerelésben vajmi keveset tettek hozzá az eredményhez az újonnan érkezett tagok, élőben ugyanakkor mindenképpen változást jelenthet majd Tim és Zacky játéka.

A ’Kingslayer’-en Smolski anélkül tálal elénk egy komplett metalszínházat, hogy meghívna egy raklapnyi felesleges vendégszereplőt, ráadásul nem is ebben gondolkodik feltétlenül, egyszerűen saját klasszikus zenei gyökereit oltja metalba, ahogy azt az utóbbi időben is tette, ám egyre jobb és jobb minőségben. A ’Tsar’-ról hiányolt megadallamokat most hiánytalanul kézbesíti, a Losing My Mind képében pedig kíméletlenül odaverte 2017 egyik legnagyobb power metal himnuszát.

Kiemelkedő pillanat még a Guilty As Charged kegyetlensége, a szláv szív dobbanása a címadó gitárszösszenetben, a Kingdom Of The Blind zakatoló témája, de a Last Farewell ízléses balladája is. Smolski egyszerűen hihetetlenül kivételes és jó zenész, aki pontosan tudja a következő lépést előre, és annak ellenére sem remegett meg, hogy jó pár komoly anyagot leszállított már az évek alatt. (Elég csak a Rage mesterműveinek számító ’Unity’-re vagy ’Soundchaser’-re gondolni.) Andy sajnálatos kilépése ide vagy oda, nem lesz itt megtorpanás, sőt jó pár ehhez hasonló – vagy jobb – anyag van még itt a tarsolyban…

Pontszám: 9