Hoffmann Farkas és népi zenekara: Accept, Night Demon – Barba Negra, 2018. 01. 21.

Nem először láttam az Acceptet, és remélem, nem is utoljára. De minden koncerttel egyre inkább meggyőződésem, hogy a banda nem más, mint Wolf Hoffmann örömzenélése. Hogy mellesleg négy új lemezt letettek az asztalra és a közönség is (főleg a kelet-európai) megkapja végre azt, amiről a '80-as években esetleg lemaradt, az már csak hab a tortán.

Az Accept végső feloszlása után jónevű fotósként dolgozó Wolfnak hiányzott a színpad, ezért 2005-ben – hosszas tárgyalások után – összehoztak egy egynyári fesztiválturnét Udóval. A Sziget is beleesett, ahol akkoriban még jócskán szólt a rockzene is. Ki nem hagytam volna! Akkor láttam először hosszú haj helyett tarkopaszon Wolfot. (Igaz, akkor láttam először élőben, korábbi emlékeim csak lemezborítókról, Metal Hammer poszterekről voltak.) A csapat 2009-es újjáalakításának is ez lehetett a fő mozgatórugója. Azóta viszont már hatodszor jöttek vissza hozzánk, bepótolták bőségesen, amit korábban kihagytak. A tavalyi rövid előzenekari fellépést kihagytam, utoljára 2015-ben láttam őket, akkor lépett először színpadra a jelenlegi felállás Uwe Lulisszal és Christopher Williamsszel. (CsiGabiGa)

Az estét a Night Demon nyitotta meg. Kissé zavarban voltam a műsoruk alatt, hiszen egy kaliforniai illetőségű trió zúzott a színpadon (Dusty Squires – dob,  Jarvis Leatherby – basszusgitár, ének és Armand John Anthony – gitár), zenéjük mégis erősen emlékeztetett a NWOBHM-ra, a nyolcvanas évek kezdetére, amikor az Iron Maiden, a Judas Priest vagy a Saxon emelkedett példaképpé.  Ez mondjuk az egyik komponense volt muzsikájuknak, mert kalapálós, zaklatott ütemű dalaik a speed metal irányába mutattak. Nem ismertem előtte munkásságukat, így volt a közönség is, de a trióban nyomuló társaság olyan energikus műsort mutatott be, hogy lelkesedésük átragadt a közönségre is. Majdnem belehaltak, úgy hajtottak, mindhármójukról szakadt a víz előadás közben. Hát, kérem, így kell rock and rollt játszani!

A zenekar amúgy 2012 óta tevékenykedik, először egy, a nevüket viselő EP-t készítettek, majd 2015-ben az SPV/Steamhammernél az első LP is napvilágot látott ’Curse Of The Damned’ címmel – durva egy cím. Bejárták a világot, hiszen Dél-Amerikában is turnéztak, Európában sem először játszanak. Nem olyan régen megjelent a második album is, mely a ’Darkness Remains ’ címet kapta. Úgy látszik, szeretik a srácok a borongós témákat. Hasonlóan a fő attrakcióhoz, ők is szeretik a Gibson Flying V gitárokat, mert a basszusgitár is ilyen formájú volt.

Kellett nekem emlegetni a nyolcvanas éveket! Blokkjuk vége felé egyszer csak belecsaptak az Iron Maiden '86-os klasszikusába, a Wasted Yearsbe. A Maiden egyébként is jelen volt muzsikájukban, nem egy dalban fedeztem fel Steve Harrisék dalépítkezési fogásait. Tetszett a produkció, nem csak nekem. Megérdemelt tapsot kapva hagyták el a színpadot. Csak azt nem értem, hogy egy backing bandának miért kell szarul szólni. Ez szokás vagy kötelező? (Bigfoot)

Hát, igen. A Night Demon a NWOBHM kései képviselője is lehetne, ha nem lennének kaliforniaiak. A Maiden Hell című daluk szövege pedig magáért beszél a zenei példaképüket illetően:

„Invaders coming for the children of the damned
The prisoner runs to the hills
Hallowed by thy name with the flash of
the blade the trooper dies in a gangland
What happened to these waysted years
Edward the great
Told us heaven can wait
He was maiden hell”

Névadó nótájuk alatt be is jött a színpadra egy erősen Eddie-re hajazó figura, a csuklyás Night Demon. Azért a műsoruk végén elnyomtak egy Wasted Yearst, hogy aki eddig nem vette észre a hasonlóságot, annak is leessen a papír húszfilléres. Tudod, jó lassan...

Welcome To The Night / Full Speed Ahead / Maiden Hell / Curse Of The Damned / Ritual / Hallowed Ground / Overkill - Black Widow / Heavy Metal Heat / Screams In The Night / The Chalice / Night Demon / Wasted Years

A Nigth Demon után hosszú szünet következett, lepakolással meg soundcheckkel, végül háromnegyed kilenckor csak lekerült a fekete lepel a színpadképről és a dobról. A háttérképen a lemezborítóról ismert futurisztikus kép fogadott a lerombolt fémépületekkel, a hangfalakat egy transzformátorház kapcsolószekrényeit imitáló molinóval vonták be, így az összhatás olyan volt, mintha tényleg a káosz közepén bazseválgatna mit sem törődve a körülményekkel a zenekar. Ami jó lemeznyitásnak, az jó koncertnyitásnak is – tartja a fáma. Így aztán a Die By The Sword adta meg az alaphangulatát a koncertnek. Az új lemez egyik legjobbja, úgyhogy nem panaszkodhattunk.

Főleg úgy nem, hogy a Stalingrad követte. A kelet-európai blokkban különösen híres az orosz – egykori szovjet – himnusz. Ha nem is jó szájízzel, de valamennyien énekeltük, akik akkoriban éltünk: „Szojuz nye rusimi reszpublik szvabodnyih...” Úgy belénk verte az orosztanár, hogy máig sem felejtjük. És amikor felhangzik ez a dallam elektromos gitáron, valahogy mégsem a rossz érzések jönnek elő, hanem a gyermekkor nosztalgiája. És ahogy Wolf hajlítgat benne!

Hogy még tovább fokozzák a hangulatot, a korai nagy nóták közül három is elhangzott. Őrület! Tombolás! Káosz! Persze csak a nézőtéren. A színpadon precíz munka folyt, összeállások, headbangelések, ahogy a heavy metal nagykönyvében meg van írva. Ami az Edguytól poén, az az Accepttől őszintének tűnik, mert ők már 1980-ban is így nyomták. („Nekem túl beállítottnak tűnt a színpadi mozgás, a pózolások, ez lehetett volna spontánabb. Ugyanakkor a dobos srác, Christopher Williams nagyon ügyes volt. Váltogatott kézzel ütötte a pergőt, ami nem semmi. Jazz dobosoktól láttam ilyet.” – Bigfoot)

Nos, az ez utáni rész volt, ami számomra leültette kicsit a bulit. Négy dal az új lemezről zsinórban, ráadásul lemezsorrendben. Értem én, hogy nem akarnak a saját tribute bandjük lenni, de ez az új lemez ennyire azért nem erős. A címadó jó magaviselettel közepes, a No Regrets meg felejtős. Az jutott eszembe, hogy leginkább egy gyenge Pandemic-koppintás az egész. Inkább azt nyomták volna el helyette! A Koolaid, az már igen! Nálam a Die By The Sword mellett az új anyag legjobbja. Az Analog Man meg remek lehetőség volt a közönségénekeltetésre. Igaz, mi Bigfoottal inkább a Balls To The Wallt énekeltük rá. („Mivel nekem tetszik az új lemez, számomra nem volt unalmas, hogy ennyi új dalt nyomtak. Amúgy is szeretem az olyan bandákat, akik mernek kockáztatni, és sok új témát játszanak egy lemezbemutató turnén. Az is egyértelmű, hogy nem nosztalgiazenekar az Accept, mert a műsor tekintélyes részét tette ki a Tornillo-korszak termése, sőt a ráadásban is nyomtak egy ilyen nótát.” – Bigfoot)

A következő két dal már nem az új lemezről szólt, de még a Tornillo-korszakból. A Final Journey igazi Hoffmann-sláger, ahogy a Grieg-melódiát belekomponálta a gitárszólóba a Für Elise-hez vagy az orosz himnuszhoz hasonlóan, a Shadow Soldiers meg egy középtempós, menetelős nóta, ami engem mindig Udo „balladái”-ra emlékeztet (Cry Soldier Cry, I Give As Good As I Get), melyek nem tudják eldönteni, hogy gyorsak vagy lassúak legyenek, ezért kiegyeznek valahol félúton. De persze Wolf dallamszólója ezt is egy magasabb szintre emeli.

Mint tudjuk, Wolf Hoffmann a klasszikus zene szerelmese. Két szólóalbumot is szentelt komolyzenei „slágerdallamok” gitárköntösbe öltöztetésének, és az Accept nótáiba is rendre belekomponál egy-egy ilyet. Így aztán az sem volt meglepő, hogy a gitárszólója egy looperrel rögzített ismételgetős témára Ravel Bolerója volt. Ebből aztán végül a Neon Nights bontakozott ki, de abban se bírta ki, hogy ne improvizáljon bele néhány hangnyi klasszikus melódiát. („Sok új elemet betettek a régi dalokba, és ez nagyon jót tett nekik.” – Bigfoot) Aztán jött a régi slágerek halmaza, ezek között egyedül a Pandemic volt kakukktojás, melyet a koncert első feléből hiányoltam. Miközben a zenekar kétségbeesetten próbálta igazolni az új dalok létjogosultságát, látható volt, hogy a közönség a régiekre indul be igazán.

Mark Tornillo hangja pedig – mely a stúdiófelvételeken veri Udóét – élőben egyre gyengébb, egyre kínlódóbb. Talán nem bírják a hangszálai ezt az erőltetett rekedtséget, mellyel Udót próbálja mímelni. Brian Johnson jutott eszembe, aki Bon Scott halála után az AC/DC-ben felvette ezt a rekedtes hangot, ami a korábbi Geordie-lemezeken egyáltalán nem volt rá jellemző. Csak Johnson egész jól bírta ezt még 35 év után is. Tornillo frontemberként is turnéról turnéra egyre hátrébb szorult, Wolf viszont minden tapsot, minden együtt éneklést, minden közönségszeretetet learatott. Látszott rajta, hogy minden pillanatát élvezi, és hogy nem megélhetési zenész, hanem ezért az érzésért jött vissza annyi év után zenélni, amikor 1000 ember (vagy még több) énekli vele a gitárdallamokat vagy éppen ordítja a csordavokálokat.

A meglepetésdal az Objection Overruled volt, melyet talán nem véletlenül a Dirkschneider-turné második kanyara után építettek bele a programba. Azonban ebbe is tettek egy csavart: a dal közepén Wolf és Peter vívtak egy hatalmas gitárpárbajt. A két veterán nemcsak hangszerüknek mesterei, de hatvanhoz közel igen jó kondiban is voltak. Nemcsak hogy nem dudorodott rajtuk a póló a zsírpárnáktól, de a két legmozgékonyabb ember is ők voltak a színpadon. A Fast As A Shark előtt mindkét szólógitáros hangszert cserélt. A dalok közben esetleg elhangolódott gitárok tönkretehették volna az ikergitárszólót, mely Lulis egyetlen igazi szereplése volt a koncerten. Láthatóan visszafogottabb volt, mint 2015-ben, a ventillátorral sem borzolta frizuráját és kevesebbet is rohangált. Tudomásul vette, hogy ezen a szemétdombon Hoffmann a kiskakas.

A ráadásban a két „über alles”, mindenekfeletti sláger közé még benyomták a Teutonic Terrort a 'Blood Of The Nations'-ről, hogy aztán a végén nagy Pete Townsendes karkörzéses gitározással zárják a műsort és a szokásos Bound To Fail dallamszólóra meghajoljanak együtt. Remek koncert volt, különleges díszlettel, csak az a fránya molinó néha belengett a színpadon mozgó őrültek energiájától, nagyban rontva az egyébként remekül kidolgozott fémhatást. És a tetején az a „mágneses” villogó! Egész koncert alatt azt vártam, mikor kezd villogni, de a záróakkordok alatt sem használták ki. Ám ha csak ennyi rosszat tudok mondani a két óránál hosszabb – közel teltházas – koncertre, akkor azért szép esténk volt! (CsiGabiGa)

Die By The Sword / Stalingrad / Restless And Wild / London Leatherboys / Breaker / The Rise Of Chaos / Koolaid / No Regrets / Analog Man / Final Journey / Shadow Soldiers / Bolero (Guitar Solo) / Neon Nights / Princess Of The Dawn / Midnight Mover / Up To The Limit / Objection Overruled / Pandemic / Fast As A Shark /// Metal Heart / Teutonic Terror / Balls To The Wall / (Bound To Fail - Outro)

Szerzők: CsiGabiGa és Bigfoot
Fotók: TT
Köszönet a Concerto Musicnak!
További képek ITT