Lent a pokolban: Septicflesh – Dubai, Scarlet Cardinal, 2017. 12. 01.

Valamikor tavaly említettem, hogy amint lehetőségem nyílik érdekes koncertekről írni, mindenképpen megragadom a lehetőséget. Nos, elég sok idő telt el azóta (nem volt kegyes a szerencse és a sors velem), de végre eljutottam egy olyan bulira, ami ha nem is vonz hatalmas tömegeket a világ egyik pontján sem, mindenképpen élményszámba megy.

Különösen egy olyan környezetben, ahol az efféle muzsika, hát, khm... valljuk be, nem számít egészen elfogadottnak. Meg is lepődtem, hogy végül sikerült a Septicflesht leszervezni Dubajba, ahol pár éve még a Swallow The Sun buliját is elmeszelték a hatóságok. (Úgy látszik, egyre fogy az olaj, jobban kell nyitni a nyugati kultúra felé.)

A tavalyi és az idei év is bővelkedett jobbnál jobb koncertekben a helyi rockereknek, ugyanis volt itt Paradise Lost, Katatonia, Guns N’ Roses, Rammstein (ez igaz Abu Dhabiban), Nile, Bryan Adams, Dream Theater és még sok jó buli, melyek miatt sírt az egyik szemem (mivel nem lehettem ott), a másik pedig mégjobban, hiszen az otthoni koncertekről is sorra maradtam le. Még itt sem mindig egyszerű eljutni egy koncertre, de nem azért, mert oly sokba kerül a beugró, hanem elsősorban a távolságok és maga a szabadidő miatt, ami nem sok van – már ha az ember a lehető legtöbbet akarja kihozni életéből. Úgyhogy a sok munka mellett általában a pihenésé a főszerep nálam. A Septicflesht mindig is kedveltem, ráadásul az, hogy a címben említett Scarlet Cardinal igen közel esik hozzám (10 perc gyalog), ez a buli nem maradhatott ki, úgyhogy belevetettem magam az éjszakába.

Amint megérkeztem a Sofitel Hotel alagsorába (vagyis a parkoló környékére, ahova a klubot száműzték), egyre-másra tűntek fel olyan arcok, akiket nem tudom, hogy hol rejtegetnek úgy általában a hétköznapokban és napközben. Színes hajú csajok, agyig tetovált kopasz metal arcok – csak a szokásos nyugati koncerthangulat, ami már nagyon hiányzott. Volt sör is (persze hazai viszonylatban csillagászati áron), ráadásul a cigizés megengedett a szórakozóhelyeken, szóval aki visszasírja a régi időket, annak igazi kánaán ez a hely. (Én mondjuk nem ugráltam örömömben, amikor füstösen és büdösen érkeztem haza.)

Na, de a személyeskedésből és a bevezetőből talán ennyi elég is, hiszen a lényeg mégis magán a bulin volt, a görög titánok első közel-keleti fellépésén. Előttük persze a szokásos előzenekarokat kellett letudni, de ezúttal egyáltlán nem volt fájdalmas a felhozatal, sőt. Igazán kellemes egyveleggel lépett színpadra a helyi erőkből álló Aramaic, akik hatalmas elánnal és lelkesedéssel nyomták a vidéki művház színpadához hasonló méretű placcon a koszos, doomos death metalt. Az énekes, Serge Lutfi csuklyában és szinte mozdulatlanul kántálta a pokoli opuszokat, miközben a basszeros, Michael al Asmar elvitte az egész show-t.

Folyamatosan hergelte a lekes közönséget, akik ugyan kevesen voltak, de látszott, hogy ismerik a csapat munkásságát, így a hátszél lazán megvolt a bandának ezen az estén. Tetszett a kelties beütés a súlyos riffek között, egészen megnyugtatóan hatottak, úgyhogy érdemes egy pillantást vetni a banda eddigi munkásságára.

A második zenekar jobban meggyőzött, ugyanis az Anuryzm érdekesen vegyíti a progresszív power metalt thrash elemekkel, ráadásul a fiúk kiállása is magabiztosabb volt, mint az Aramaic tagjainak. A banda székhelye Abu Dhabiban van, de eredetileg Libanonból indultak, majd egy darabig Kanadában működött a zenekar. A Septicflesh előtti bulijuk pedig három év után az első koncertjük volt Dubajban, szóval odatették magukat a srácok. Nadeem Bibby énekes igen túlöltözte magát, úgyhogy a nagy elánnal tolt énektémák közben hamar lekerült a bőrdzseki és a napszemüveg is. A billentyűvel színesített thrashes progresszív metal igazán jól érintett, bele is jöttem a mozgásba, bár a közönség nem vette a lapot annyira, és később én is belefáradtam a kicsit sablonos témákba, amit egész technikás szólókkal fejeltek meg a gitárosok.

Hallatszódott – a cuccaikon pedig látszodott –, hogy John Petrucci és Michael Romeo játéka alaposan megihlette őket, azonban a virgás futamokba nem sikerült beleszuszakolni egy szemernyi ötletet és saját ízt sem, szóval nem csoda, hogy a varázslat itt elmaradt. Mindenesetre üde színfolt volt egy más stílusú bandával kipucolni a hallójáratokat a görög titánok előtt.

Azon görög titánok előtt, akik veteránnak számítanak a szimfonikus death metalban, de továbbra is kitartóan, megalkuvás nélkül tolják azt a muzsikát, amit annak idején, 1990-ben elkezdtek. Persze az ős-death hagyományokat finomítva, és érettebb, igényesebb tálalásban szolgálják a nagyérdeműnek, ami több rajongót vonz be a görögök táborába. Nekem személy szerint a Fleshgod Apocalypse sokkal meggyőzöbb ebben a stílusban, de azért nem sokkal vannak lemaradva Tartarosz fiai sem tőlük.

Amint felléptek a kis méretű színpadra, mind a hozzáállás, mind a közönség reakciója legalább a négyzetére emelkedett az addig eltelt bő másfél órával ellentétben, és azonnal beszakadt alattunk a padló, ahol a War In Heaven fogadott minket. Spiros Antoniou frontember veszettül kaparta basszsugitárját – gyakran a levegőbe emelve azt –, és egyszerűen nem nyugodott a koncert végéig. Hergelte a közönséget, ahogy Sotiris Vayenas gitáros is, és ők ketten gyakorlatilag elcipelték a hátukon a  bulit, mely kizárólag a reunion utáni időszak szerzeményiből szemezgetett, és meglepő módon az új ’Codex Omega’-t csak elvétve idézte meg.

Persze a ’Titan’, a ’The Great Mass’ legjobb dalai sem hiányozhattak, de a legnagyobb hangsúly mégis a ’Communion’-on volt az estén. A gárda zenei agya, Christos Antoniou gitáros szokásosan lecövekelt a színpad jobb oldalára, és olykor kissé bólogatva osztogatta a súlyosabbnál súlyosabb riffeket, miközben a maroknyi (100-150-en lehettünk), ám annál lelkesebb közönség megőrült. Borultak az asztalok, törtek a söröskorsók (mert metalbulin ugye üvegpohárba kell adni a nedűt), a hangulat pedig egészen pokoli volt.

Spiros kidülledt szemekkel prezentálta az ördögi tételeket, melyekben a hangzás is az oldalukra állt, hiszen eleinte szinte visszapattant minden egyes hang a klub végéből, itt viszont a közönség itta a hangokat, a sátáni tanítást, amit elővezetett a hellén gárda. Egy pillanatig sem volt megállás, és hihetetlenül epikus, teljesen másvilagi hangulat uralkodott a teremben, ami olyan slágerek (mert nyugodtan nevezhetjük ezeket a dalokat annak) alatt csúcsosodott ki, mint a Martyr, a Portrait Of A Headless Man, a The Vampire From Nazareth,  vagy a bulit záró Prometheus.

Hibát szinte fel sem lehetett fedezni a programban, nagyszerűen foglalta össze a banda, hogy miről szól valójában a Septicflesh, és külön öröm, hogy a szűk egy órás műsoruk helyett itt bizony majdnem egy huszonöt perccel többet játszottak, ezzel is kedveskedve közel-keleti rajongótáboruknak.

Kilépve az utcára – ahol a rend, a fényűzés és a csillogás köszön vissza minden egyes pillanatban –, majd belélegezve a decemberben már egyáltalán nem fülledt, friss levegőt, megmosolyogtató volt visszaemlékezni, hogy nem sokkal korábban, kvázi lent a pokolban milyen fenséges őrület folyt. A Septicflesh hamarosan Budapestre is befut, úgyhogy ne maradj le a buliról! Én egy pillanatig sem hezitálnék, hogy újból megnézzem-e őket...

Setlist: War In Heaven / Communion / Order Of Dracul / Pyramid God / Martyr / Prototype / The Vampire From Nazareth / Portrait Of A Headless Man / Lovecraft's Death / Persepolis /// Unbeliever / Anubis / Prometheus

Szerző: TAZ
Képek: Amir Kharrazi, Pedram Ghadiri, Reza Akhavan
Köszönet a JoScene-nek!