Spock' Beard & Paul Gilbert: Angyal szállt a hajó felett!

Mi, akiket olyan szerencse ért, hogy ott lehettünk, ezt a napot soha nem felejtjük el! A Spock's Beard és Paul Gilbert csodálatos, utánozhatatlan előadással, katarzisok tömkelegével ajándékozott meg bennünket.... PAUL GILBERT Hol is kezdjem? A koncert óta folyamatosan az a kérdés motoszkál a fejemben, hogy mit is í­rjak Gilbert tanár Úr budapesti koncertjéről. Óriási szerencse ért minket azzal, hogy a Mr. Big és a Racer X gitárosa (aki mellesleg megfordult még a G3 soraiban, játszott Neal Morse-al, Mike Portnoy-al, és még sokáig lehetne sorolni a neveket, akikkel együtt muzsikált) zenekarával együtt ellátogatott hozzánk. Nagyon tisztelem Paul munkásságát, a Racer X lemezei rendszeres időközönként bekerülnek a lejátszóba, és ugyanaz ez áll a korai Mr. Big albumokra is. Röviden, egy igazi rock legenda tette tiszteletét ezen az estén. És, hogy milyen is volt ez a másfél óra? Csodálatos. Fenomenális. Zseniális. És még lehetne a jelzőket sorolni napestig. Ahogy a szí­npadra lépett a négyes rögtön sejteni lehetett, hogy itt ma oktatás lesz. Valamelyik barátom azt mondta a koncert előtt, hogy felejtsük el, amit a zenéről tanultunk. Teljesen igaza lett. Amit Paul gitározott azt nem lehet leí­rni. Már rögtön a "bemelegí­tő" intronál jött egy akkora szóló, mint a Mount Everest. Gilbert mester ujjai úgy száguldoztak a gitár nyakán, hogy néha alig lehetett követni. És a legszebb az egészben, hogy nem öncélú "tekerek, mint állat és király vagyok", hanem a végletekig kimunkált, tökéletesen kidolgozott témákat prezentált. Nagyon tudja uralni a gitárját, néha az volt az érzésem hogy Ő maga is teljesen eggyé válik hangszerével. Egy fals, hamis hang nem hagyta el hangszerét, és olyan átéléssel, szí­vvel-lélekkel játszott, ami példaértékű. Tökéletesen szólt a bárdja, igaz a hangzás a többieknél is teljesen hibátlan volt, minden hangszert remekül lehetett hallani, egyikből sem volt túl sok vagy túl kevés. Talán pergőt lehetett volna kicsivel jobban "belőni", de ez semmit nem von le a koncert értékéből. Hogy is vonhatna, ha egy ilyen kaliberű gitáros áll a deszkákon. Jobbnál jobb gitártémákat, bravúrosnál bravúrosabb szólókat, és amikor kellett (számomra meglepően) jó énekhangokat produkált a Tanár Úr. Mert Ő valóban egy tanár, egy professzor! Sok kiváló gitárost láttam már, (a teljesség igénye nélkül: Ritchie Blackmore, Steve Morse, Bruce Kulick, Malmsteen, Joe Satriani stb.) és teljesen nyugodt szí­vvel állí­thatom, hogy Paul Gilbert nyújtotta az egyik legszebb élményt. De ne feledkezzünk meg a többiekről sem. Számomra nagyon nagy meglepetés volt a basszusgitáros Mike Szuter játéka. Ahogyan játszott, az maga volt a varázslat. Igazi virtuóz Ő, aki nemcsak hogy jól segí­ti Gilbert munkáját, hanem teljesen egyenrangú vele. Mert amit kihozott gitárjából azt csak kevesen tudnák utána csinálni. Ilyen pazar, erőtől duzzadó és végletekig pontos játékot még sosem láttam koncerten. Már-már szólókkal felérő témákat olyan lazán hozta hogy Nálam Ő lett a Number 1. És ami még fontos az, az, hogy igencsak jó hanggal áldotta meg Őt a teremtő. (Külön érdekesség hogy Mike egy Magna-Fi nevű egyébként remek hard rock csapatban gitározik és énekel is.) Szóval le a kalappal Mike Szuter előtt, igazi fenomén. A dobok mögött Jeff Bowders foglalt helyett és szikla szilárdan szolgáltatta az alapot ehhez a földön túli muzsikához. Az ütősök számára elengedhetetlen pontosság és precizitás, nála teljes mértékben jelen van. Gondolom ezért is zenélt együtt David Lee Roth-al, Chris Tomlin-al vagy éppen ezért van Paul Gilbert-el. A billentyűket Paul felesége Emi Gilbert kezelte, aki nagyon szép aláfestésekkel szí­nezte ki az amúgy sem szürke produkciót. És a dalokról. Mivel a zene "összhatása" annyira magával ragadott hogy szinte nem is figyelmet hogy mi következik. Csak bódultan vártam az éppen soron következő nóta varázsát. Ahogy megfigyeltem a középpontban az utolsó album a Get Out Of My Yard nótai szerepeltek, mint például a cí­madó dal, a My Teeth Are A Drum Set vagy a Rusty Old Boat. De régebbi szóló anyagok dalai is előkerültek, mint a Down To Mexico és a Space Ship One. De nem múlhat el buli Mr. Big dalok nélkül. És itt kaptunk belőlük. A Nothing But Love óriási hangulatot teremtett (nem mintha addig nem lett volna jó a hangulat, a hajó majdnem tele volt), nagyon sokan ismerték ezt a nótát és intenzí­v mozgásra késztette a jelenlevők nagy részét. Kollegáimmal azonban a Rainbow, Death Alley Driver-jének átiratára kezdtünk igazán beindulni, egyszerűen elképesztő, ahogy ezt a nótát Paul úgy formálta a saját képére, hogy nagyon is élvezhető maradt. Zárásként pedig Jimi Hendrix, Foxy Lady-je következett, ami gondolom, mondanom sem kell hatalmas sikert aratott. (Sajnos set list-et nem sikerült szereznünk, ezért nem tudok a teljes programmal szolgálni.) Ugyan még nincs vége az évnek Én kijelentem: EZ VOLT AZ ÉV KONCERTJE! (Egy kis személyes adalék: A koncert végén a teremben vártunk Gilbert mesterre egy közös fotó kedvéért, de Ő csak nem került elő. És mikor már-már elindultunk haza, megláttuk, hogy Paul a buszához közeledik. Rögvest akkora sprintet vágtunk, ki mint Ben Johnson és sikerült elkészí­teni a fotót, amire annyira vágytam. Életem egyik legszebb pillanata volt ez.) Külön köszönet Brinyó barátomnak, azért hogy rávett és segí­tett abban, hogy ezen a bulin ott lehessek!!! A nagy találkozás JLT Spock's Beard Számtalan koncert után, amikor azt hittem, hogy nagy meglepetés már nem érhet, itt ülök és órák óta azon gondolkodom, hogy mit is lehet í­rni egy estéről, amely örökre beégette magát az agyamba és főleg a lelkembe. ...nagyon nehezen találom a szavakat! A Spock's Beard itt járt és amit átadott nekünk, az több volt, mint muzsika. Öt olyan emberrel találkozhattam, akik a világ összes zenekarában megállnák a helyüket, világsztárokkal játszottak már együtt, és mégis bármelyikünkkel szí­vesen leülnek egy pofa sörre. Ezek az emberek megerősí­tették a hitemet a zene mindent és mindenkit összekovácsoló hatalmában. Többet, sokkal többet adtak nekünk, mint hinnék! Behunyom a szemem és áramlanak felém az emlékek erről a csodálatos estéről: Látom Nick D'Vrgilio-t, aki a koncertet megelőzően kamerájával kezében jött-ment az A38 fedélzetén. Mindenkihez volt egy jó szava, mosolygós volt és vidám. Szerencsénk volt, vele készí­thettünk interjút. Csillogó szemmel, intelligensen nyilatkozott, minden alűr nélkül. Mikor Szakáts Tibi barátommal átnyújtottuk neki a Fates Warning koncerten készült közös képünket, meghatottan í­rta alá és sűrűn megköszönte, hogy eljöttünk. Már akkor... A szí­npadon pedig... ...Nick nem akarja pótolni Neal Morse-t. Társai hathatós segí­tségével egy új, világot teremtett a zenekarnak. Dobos létére gitárral kezében lépett a deszkákra, melyet magabiztosan kezelt. Az instrumentális részeknél beült dobszerkója mögé, ahol elképesztő "műveleteket" hajtott végre. Dob duettje Jimmy Keeagen-el taní­tani való volt. Egymásnak passzolva a ritmust versengtek, mí­gnem együtt fejezték be a néhány perces, rendkí­vül bravúros és szórakoztató hangszerbemutatójukat. Bebizonyosodott, hogy Virgilio énekhangja élőben is tökéletes, frontemberi teljesí­tménye pedig egészen lenyűgöző. Volt olyan pillanat, amikor fékevesztett kisiskolásként rohangált, és volt, amikor kezét az égre emelve maga volt a rock istenség! ...és szinte folyamatosan mosolygott, kokettált az élménytől megrészegült hálás zsűrivel! Vasárnap este óta az a pillanat is sűrűn eszembe jut, amikor egy basszusgitár -dob kiállásnál, Nick intett Alan Morse-nak, kivel Dave Meros elé pattantak, letérdeltek és a zenész nagyságát kifejező, "áldó" kézmozdulatokkal illették a buli teljes ideje alatt egyhelyben álló, és a többiekkel egybeforró, "bőgőjét röfögtető", teljesen egyénien, hihetetlen technikásan játszó Davet. ...és persze feltűnik előttem Ryo Okumoto is, aki bátran pályázhatna a legjobb kedvű zenész dí­jára is. A koncert előtti vacsorához barátnőjével érkezett és fogadtatásán már akkor érezhető volt, hogy ő a csapat egyik motorja és persze a bohóca. Asztaluktól sokszor érkezett harsány nevetés, melyet egyértelműen neki volt köszönhető. Játéka is ezt az attitűdöt tükrözte. Technika bravúrjai mellett néha olyan elementális erővel gyúrta a billentyűket, hogy két embernek kellett megfognia a hangszereket, nehogy a közönség közé essenek. Folyamatosan heccelte a nagyérdeműt. Szamárfület mutatott, vicsorgott, grimaszolt, szólója elején több, klasszikus műbe belekezdett, majd heves gesztikulációk közepette hagyta abba őket, hogy végül egy gyönyörű Spock's darab zongora átiratával ajándékozzon meg minket. Amikor a koncert után közös fényképet készí­tettünk vele, megjegyezte, hogy látta mennyire lelkesen énekeltem vele egy-egy "billentyű dallamot", majd miután bemutatkoztam neki, - ott lévő kedves barátaim lelkes hahótájától övezve közölte velem, hogy nevem (Zoli) a japán nyelvben szandált jelent. (Ő még nem tudja, hogy ezzel keresztapámmá vált és -ismervén barátaimat - innentől soha nem vakarom le ezt a becenevet magamról.) Ryo a dedikálás teljes ideje alatt,- mintha először találkozott volna közönséggel - a hajópadlón rótta a köröket és dedikált, fotózkodott, mosolygott... ...csak úgy, mint Alan Morse, aki testvéréhez hasonlóan földöntúli zenei tudással rendelkezik, és ezt bizonyí­totta is a koncerten. Ő az előadás előtt nem tartózkodott a hajón, ahogy a szervezőktől megtudtuk, külön utakon jár. A szí­npadon viszont nagyon is jelen volt. Szólói lehengerlően szánkáztak felénk, szí­npadi megjelenése pedig egy igazi -időnként megőrülni is képes- úriembert tárt elénk. Szerencsénkre új szólóalbumának egyik szerzeményét is megosztotta velünk. ...és feltűnik előttem Jimmy Keegan, a negyven kilós, kopasz, picit manó külsejű dobos profilja is, aki végig parádésan ütötte Virgilio nehéz, í­zes futamait. (Néha együtt játszottak olyan tökéletes összhangban, hogy csukott szemmel nem mondtam volna meg, hogy két dobos üti egyszerre hangszerét.) A "kicsi, ám erős bors" a ráadásban egy rocktörténelmű pillanatnak is főszereplője volt. Történt ugyanis, hogy - mivel az első újrázás után a közönség nem tágí­tott - feljött a szí­npadra Paul Gilbert, hogy közösen adják elő a Led Zeppelin "Whole Lotta Love"-ját, Jimmy Keeagen énekével. Kérem szépen, az állunk leesett! Ez a picike kis ember olyan hihetetlen hangokat csiholt ki magából, amelyektől tényleg elképedtünk. Gilbert is érezte, hogy itt valami nagyon nagy dolog történik, mert arcáról az egész nóta alatt nem tűnt el az üdvözült mosoly.... egy igazi rock mosoly ...mint ahogy a nézők arcáról sem. Időnként körülnéztem és mindenhol felhőtlenül boldog, muzsikával csordultig töltekező embereket láttam. Egymás után érkeztek az új, a régebbi és az ősrégi, "szakállas" csodák és úgy érezhettük angyal szállt el az A38 hajó felett ezen az estén. A Spock's Beard lehengerlő, vidám, bámulatos játéka olyan boldogsághormonokat szabadí­tott fel bennünk, nézőkben, melyeket tényleg ritkán érezhetünk. Ez a zenekar vasárnap megmutatta, hogy miről is szól az igaz muzsika. Nem pózokról, nem klisékről, nem versenyről, nem teljesí­tendő feladatról, hanem az örömről. Ezek az emberek -attól függetlenül, hogy ebből élnek - nem (csak) pénzért játszanak. Azért lépnek a deszkákra nap, mint nap, hogy átadjanak valamit nekünk. Valamit, amit ők éreznek, tudnak és azt szeretnék, hogy mi is átéljük, mi is boldogok legyünk tőle! Hétfő reggel fél hétkor Szakáts Tibi barátom az alábbi sms-t küldte: "Rush szintű élmény volt a tegnapi koncert, még most sem tértem magamhoz." Igen, igaza van Tibinek. Csak a 2004-es prágai Rush buli volt a Spock's előadásához fogható. Itt is, csakúgy, mint három éve a cseh fővárosban, a tudással ötvözött mániákus zeneiség, a zenei alázat és a szeretet diadalmaskodott. Nagyon remélem, hogy aki valami oknál fogva nem tudott részt venni ezen a csodán, annak még lesz módja látni korunk egyik legnagyobb zenekarát, a Spock's Beard-et. Sok minden történhet még az idén, de nálam az év koncertje dí­j már nagy valószí­nűséggel kiosztatott. A koncerten elhangzott dalok: On A Perfect Day (Spock's Beard 2006.) Mouth Of Madness (The Kindness Of Strangers 1998) Crack The Big Sky (Day For Night 1999) The Slow Crash Landing Man (Spocks's Beard album 2006) Return Whatever (Four O'Clock and Hysteria, Alan Morse 2007) Surfing Down The Avalance (Octane 2005) Thought's Pt:2 (V 2000) Skeletons at The Feast (Spock's Beard 2006.) Walking On The Wind (Beware Of Darkness 1996) As Far As The Mind Can See (Spock's Beard 2006) Rearrenged (Spock's Beard 2006) Ráadás: The Water/Go The Way You Go (Light album 1995) Whole Lotta Love (a Led Zeppelin II-es albumáról 1969-ből) Közreműködött Paul Gilbert. Külön köszönet a Livesoundnak a csodás estéért a sok-sok segí­tségért és odafigyelésért! Fotók: Szakáts Tibor, Mágus: Ryo Okumoto, szöveg: Brinyó, azaz "Szandál"