Egy srác a szomszédból: Tony Spinner – Backstage Pub, 2017. 12. 01.

Tony Spinner egy végtelenül kedves és szerény srác, hosszú hajával, piros pólójában, közvetlenül viccelve és hálásan megköszönve minden egyes tapsot. Olyan volt, mintha csak a szomszéd srác ugrott volna át a gitárjával, hogy megmutassa, milyen új kunsztokat tanult a héten. „Soha nem szerettem a szetlistákat, ezért nem is használom.” – nyilatkozta korábban. Mindig azt játssza, ami éppen eszébe jut. Ezen az estén is azt játszotta, ami eszébe jutott. Meg azt is, ami nem.

Amikor az ember reklámoz egy koncertet, az olyan, mint egy választási ígéret. Tudjuk, hogy a fele sem igaz. Vagy legalábbis nem úgy. A beharangozóban azt írtam Tonyról, hogy a Toto és Paul Gilbert turnégitárosa, ami igaz ugyan, és jó arra, hogy beazonosítsuk a nevet egy arccal, egy hanggal, de az egyértelmű volt, hogy nem Toto-slágereket fogunk hallani ezen az estén.

A Backstage előtt máskor sokkal többen szoktak ücsörögni. A meteorológiai tél kezdetén hirtelen ránk tört hideg azonban bekergette az embereket a sörözőbe. Egyetlen ember szívta kint koporsószögét a bejárat előtt. Az is igaz, hogy az utolsó pillanatban estem be, mert egy barátomnak tett szívességért vissza kellett fordulnom félútról. Épp a ruhatárba adtam be a kabátom, amikor meghallottam, hogy Tony köszönti a közönséget, így a leghátsó sorba, a keverőpult mellé rohantam, hogy lássam a csapatot.

A nyitódal egy instrumentális felvétel volt, és – talán kicsit rá is játszva az imázsra – már a második dal előtt hangosan gondolkodott: „Mit is játsszak?” A Hot Messre esett a választása, mely a legutolsó, 'Earth Music For Aliens' című albumán található, és már ebben lehetőséget adott basszusgitárosának, Michel Muldernek, hogy megvillantsa tehetségét, míg Tony a basszusszóló közben gitárt cserélt. A basszer göndör szőke fürtjei szinte a '70-es évek hangulatát hozták vissza, Franzis Buchholz jutott eszembe róla a Scorpionsból. Alex Steier dobos fifikásan, de feszesen kísérte a muzsikát. Ezt még inkább megtapasztalhattuk a CC Rider lüktetésében, mely gőzmozdonyként száguldott át a termen. Tony pedig capót tett fel és slide gyűrűt húzott az ujjára, hogy szólójával elvarázsolja közönségét, aztán meg szerényen megköszönje a dal végén az ovációt, mintha nem is értené, mire ez a nagy felhajtás.

Pedig a slide gitározásnak nagy mestere ő. Nem elég, hogy zseniálisan játszik a gyűrűvel, két slide-húzás között a többi ujjával is penget, nem hétköznapi kíséretet. Mintha két gitárost hallanánk a színpadról. Micky Moodytól láttam hasonló színvonalú produkciót egy Snakecharmer-koncerten. Tony a dal végén bemutatta Telecasterét, elmesélte, hogy G-re (Open G) van hangolva, mint Keith Richards gitárja. A slide-szólóknál hasznos lehet ez a tiszta akkord. A következő nótában viszont a riffelés is nagyon Rolling Stones feelinget árasztott. A Lay Down Your Crutchból csak Mick Jagger hangja hiányzott! Viszont ha Tony nem is olyan jó énekes, mint Jagger, Richardsnál sokkal jobban gitározik.

Újabb gitárcsere után egy lassú Ray Charles-blues nyújtott szólóival kápráztatott el, majd a politikusokkal viccelt a Politics Man felkonferálása közben. A Let Her Go előtt megizzadt haját felgumizta, miközben a pultosok álma négy sörrel a kezében furakodott át a tömegen, éppen előttem. Spinner végül egy ritkán játszott Jimi Hendrix-dallal búcsúzott a szünet előtt (hogy ő is megihasson egy sört – ahogy mondta). Hogy végül megitta-e azt a sört nem tudom, de valószínűleg igen, mert visszatérve már azzal viccelt, hogy kirúgja saját magát. („I'm the best roadie I've ever had, but maybe I'm firing me.”) Mindenesetre az jutott eszembe, a Muzikumban múltkor értékelték volna a szünetet a Simon McBride-koncerten.

A második rész még jobb hangulatban telt, mint az első, a rögtönzött szetlistának köszönhetően hallhattunk néhány teljesen egyedi átdolgozást. A Walkin' The Dogot például ismertem az Aerosmith-től, de alig ismertem meg Tonytól. Csupán azért vagyok biztos benne, hogy a Rufus Thomas örökzöldet játszotta, mert felkonferálta előtte. Steve Morse-osan tisztán játszott, kevés torzítóval. Szeretem az ilyet, mert így nem lehet elmaszatolni a mellényúlásokat. Itt persze erre nem is volt szükség. Hatalmas dolgokat művelt a szólóban, és még egy gitárhős pózt is felvett a Les Paullal a fotósok kedvéért.

Viszont annyira jazzesen improvizálta az éneket, hogy csak a refrénnél ugrottak be ismerős részletek. Rory Gallagher Bullfrog Bluesának szövegét ellenben totálisan elfelejtette, az „I woke up this morning and I would not feel so well”-lel kezdve, a „You don't need no doctor, you don't need no pill”-en át egészen eljutott New Orleansig („Deep down Louisiana close to New Orleans”) a halandzsázásban. Amíg vissza nem hallgattam felvételről, azt hittem, hogy a Gallagher intró után egy rock and roll egyveleget nyomott, pedig az még mindig a Bullfrog Blues volt, csak kamu szöveggel.

Amit a Gary Moore által is feldolgozott (aki kevésbé otthonos a bluesban, az induljon mindig a kályhától) If You Be My Babyben nyomott, az elképesztő volt. A King King-koncerten volt hasonló élményem, amikor a második sorban állva is alig hallottam a levett hangerővel szólózó gitáros húrjainak rezgését. Most Tony is valami hasonlót mutatott be („Ami nem jó halkan, az nem jó hangosan sem” jelszóval), miközben a dobjáték finom kávázássá halkult, és a basszus is csak időnként pöttyintett oda néhány halk hangot. De amit a dal előtt csinált, az a rögtönzés iskolapéldája volt: felkonferált egy Muddy Waters-bluest, miközben gitárt cserélt, aztán beszéd közben eszébe jutott, hogy nem is azt kéne, mire visszacserélte a gitárját és belevágtak a Peter Green-dalba.

Újabb klasszikus jött a John Mayall's Bluesbreakerstől. Az instrumentális Steppin' Out leginkább a Deep Purple Wring That Neckjére emlékeztető rock and roll alap, amire becsületesen el lehet szólózgatni akár fél órán át is. Tony csak öt percet szánt rá, sőt abba még egy rövid dobszóló is belefért, de legalább Alex Steier is megkapta a maga „15 perc hírnevét” egy percbe sűrítve.

Újabb lassú blues után a Rory Gallaghernek dedikált All Mine-nal paprikázta fel a hangulatot, majd a záró Knuckleheadben már felhőtlenül bohóckodott: a kiállásoknál körbe-körbenézegetett, hogy most mi jön, a dobosnak a homlokát törölgette játék közben, és a visszatapsolás után is (ritkán hallani vastapsot blues koncerten, inkább színházban szokott előfordulni, meg pártrendezvényeken) hasonló jókedvvel folytatta. „Mit játsszunk? Valamit Taylor Swifttől? Esetleg Black Sabbathot?” Pár hang erejéig bele is vágott a War Pigsbe, majd mikor rájött, hogy nem tudja a szövegét, átváltottak Paranoidba, de azzal is leálltak egy perc után. „Á, nem tudjuk mi ezt!” És inkább elővették Stevie Ray Vaughan munkásságát, amiből viszont hibátlanul lenyomtak kettőt is búcsúzóul.

Nagyszerű koncert volt, remek hangosítással, méltó évzárója a LOTS Music-koncerteknek. A Backstage ismét jól szerepelt, lehettünk volna kicsit többen, de a küzdőteret azért belaktuk. Tony Spinner nagyon jó blues gitáros, de a slide játéka igazán kiemelkedő. A szerénysége pedig szimpatikus. Mondom, egy szimpatikus srác a szomszédból. Innen, Arkansasból.

Dirty Little Mynx / Hot Mess / CC Rider / Lay Down Your Crutch / I'm Gonna Move To The Outskirts Of Town / Politics Man / Let Her Go / Here He Comes (Lover Man) // Dust And Ash / Walkin' The Dog / If You Be My Baby / Steppin' Out / Bullfrog Blues / How Long / All Mine / Knucklehead /// Love Struck Baby / Pride And Joy

Szöveg: CsiGabiGa
Képek: Császár Márta
Videó: Jónás Tamás
Köszönet a LOTS Musicnak a lehetőségért!