Symphony X - Paradise Lost

írta Philosopher | 2007.05.21.

Megjelenés: 2007

Kiadó: Inside Out

Weblap: www.

Stílus: progresszí­v metal

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

A világ egyik legjobb progresszí­v metal zenekara, rengeteg munkával és kifogástalan albumokkal a háta mögött. Ez a Symphony X röviden. Az albumot egy a szokásosnál kissé hosszabb intró vezeti be, ami ha nem lenne (Gari kedvenc jelzőjét használva) wagneri, akkor a tucat kategóriába tartozhatna. Szerencsére azért már itt is szépen aprí­tanak a srácok. Aztán az első tétel, a Set the world on fire, meghozza a várva várt megváltást a mostani igazán különleges zenéket nélkülöző hétköznapjaimba. A zenekar mintha a régebbi albumai felé lépett volna vissza (még az V elé), amit én személy szerint élményként éltem meg. Az ének szépen karcosabbra van véve, és ugye Romeo sem szokott takarékoskodni a riffekkel. Szépen, jó szokásához hí­ven telenyomja már az első számot mindenféle kifacsart és tört ritmusban í­ródott ritmusgityóval. Persze a szólórészek miatt sem kell aggódni, néha már úgy érzem, hogy itt a szóló kb a tétel feléig tart. A második teljes szám (Domination) is régebbi tételekre hajaz, ez szintiszta V. Nagyon üt a szám elején a basszusjáték. És végig nagyon finom szintik vannak a számban (persze a szóló résznél a "nagyon finom" jelző a "meghatározó" jelzőre vált). Ennél a számnál is kb 200 hanggal operál Romeo mester, tehát nem egy unalmas tétel. Szerencsére az ének marad továbbra is karcos. Nagyon bólogatós kis darabocska ez! Aztán a verzék és a refrén közötti átkötő több kórusú énekkel tipikus. A refrén meg szinte csak egy szó ezer hangba burkolt ritmusokkal és szintiszőnyeggel ...my domination... A szólót szerintem fölösleges kiemelnem. Romeotól nemigen hallani gyenge megoldásokat. Aki látta az oktató VHS-ét, az nagyjából tudja miről beszélek - a bácsi a 6 húr mániákusa. A szám vége felé még egyszer megtörik a ritmust és a magasabb hangokról ismét lejjebb mennek egy kissé, ami plusz dögöt ad ennek a nagyon erős tételnek. Nyami-nyami... A harmadik tétel (The serpent's kiss) egy kissé visszafogottabb, és már-már alternatí­v énekkel kezd...ezt egy kicsit nem kedvelem és a folytatás sem igazán következménye az első két tételnek. Valahogy olyan töltelék í­ze van. Kicsi túlzással még olyan újfajta Metallica-t is érzek benne, bár lehet, hogy ez egy kissé durva hasonlat. Aztán a szám felét megtörik a női kórusok, amire a szám alapját képező, az átlagosnál talán egyszerűbb riff épül rá, és ebből bontakozik ki a második szóló, ami ugyancsak visszafogottabb. A következő - cí­madó - tétel hagyományosnak mondható zongorabevezetővel indul, amire szépen felül a szinti, akusztikus gitár, és az eddigiekkel ellentétes tisztább ének. Ez a megoldás is hallható volt már korábban, talán az V albumnál. Minden esetre ez a visszafogott tétel kellemes, ellentétben az előzővel. Ott igazából öt percen át nem volt túl sok izgalmas dolog (itt sincs), viszont itt a hangulatot jól találták el. Aztán végre az Eve of seductionnal visszatérnek a gyorsabb témák. Nem is mondanám igazán a csapatra jellemzőnek a kezdést. Már-már játékosnak nevezném a kezdő gitárfutamokat. Persze a játékosság simán belefér egy ilyen gitármágus tárházába... bárcsak én tudnék ilyen játékos tételeket lenyomni ;-))) Az ének alatti rész is pajkosan játékos hatást érzékeltet bennem. De aztán a refréneknél ez eltűnik és heroikus hangvételre vált. Egész érdekes, hogy a kis játékos tétel hogyan fúrja magát a fülembe és a háttérszólamokkal itt-ott megtámogatott refrén mennyire ül. Azt már nem is merem elmondani milyen hatást váltott ki bennem a szám háromnegyedénél alap riffekre ráhányt irdatlan hangmennyiségből álló szóló - persze ezzel nem azt szeretném érzékeltetni, hogy minél több hang, annál jobb, hanem elkápráztat, hogy ennyi hangból hogyan épí­ti fel a futamot, hogyan rohangál fel s alá a nyakon. Számomra elképesztő... Az orgazmusomból feléledve be is jelentkezett a hatos (The walls of Babylon) tétel is. A cí­mből egyből beugrik a keleties kezdés - í­gy legyen ötösöm a lottón. Jönnek a szitárok, női háttér, ahhhh-ok, majd szépen ülő gitárfolyam, amire férfikórus mormol valami ősi rigmust. Aztán jön a ritmusváltás és együtt szólal meg a férfi és női háttér. Kissé Therionos, csak ultraprogban. Nem tudom, mit csinálna Romeo, ha mondjuk valami sima punk tételt kérnének tőle...sztem képtelen lenne lejátszani ;-)))) Három és fél percig tart a bevezetés, öt-hat ritmusváltással, majd végre megindul a karcosabb Allen. Aztán valami nagyon hozzá nem illő módon sikogatásba kezd... Hmmm, elsőre furcsa volt, aztán most már csak-csak megszoktam. A sok ritmusváltástól eltekintve ez a szám is egyszerűbb és itt is érzem a régebbi irányvonal markáns jelenlétét. Kiemelném természetesen megint a szólót, ahol a ritmusra legalább két-három extra szólamban megkomponált és eljátszott, orgiaszerű hagjegyáradat zúdúl, kiegészülve í­zes szintiszólóval. Igazából ezek a megoldások teszik egyedivé és szinte utánozhatatlanná a zenekart. Én is ezért imádom őket! Amit még nem emlí­tettem talán az a Quenn-nél rengeteget használt vastag énektakaró, amit SX-ék is bőszen alkalmaznak. Ugye azért ilyen köntösbe bújtatva egész máshogy mutatkozik ;-))) A Seven tipikus neoklasszikus gitárfutamokkal kezd, amolyan Malmsteen módra. Nem jellemző Romeo-ra, hogy ennyire kézenfekvő forráshoz nyúl, de természetesen játékának néha táplálkoznia kell hasonló forrásokból. A lendületesebb részeket természetesen megtörik jó sok helyen, de itt is a refrén annyira ül, hogy emészthetővé teszi az amúgy irdatlan bonyolult szerkezetet. Aztán újra olyan négy és fél percnél kapom fel a fejem, ahol a romeo-i hömpölygő gitárt átveszi a basszus. Nagyon jól szól, főleg, hogy ebből is kinő egy szóló majd egy ritmusváltás. Nagyon változatos zene ez... Úgy megy el ez a hét perc is, hogy szinte észre sem veszi az ember. A The Sacrifice ugyancsak kissé visszafogottabb. A már hallott zongora-akusztikus gitár-szinti hármasra épí­t, majd természetesen metal balladává növi ki magát. Igazából ha az előző tételhez hasonlókkal állna elő a zenekar egy full albumon, én azt sem bánnám. Ebből leszűrhetitek, hogy nem vagyok túlzottan hí­ve a "nyálazásnak". Bár az is lehet, hogy az embernek meg kell pihennie néha (főleg egy Seven tí­pusú tétel után). Ez a szám tipikusan egy ilyen "megpihengetős" szerzemény. A záró Relevation valami ősi Helloween - Gamma Ray nyitánnyal indul ;-))) ezen még én is elmosolyodom - érdekes a hasonlat :-))))) Persze szó nincs itt Heavy Metal-osodásról, szépen épí­tkezik ez a tétel is, és válik egyre bonyolultabbá. Az első két és fél percet nem épp záró nótának szánnám, valami pörgősebb kellene. Olyan ez a szám, mintha puhatolózna az ember agyába és keresné, hogy mi az, amitől felrobban az. Mintha egy kém ólálkodna körülöttem. Természetesen nem marad el a katarzis, de itt a srácok a komplexitásban érik el az agyam egyik eldugott zugában megbújó "Eldorádó" érzést, majd az összes endorfinomra katalizátorként ható bonyolultsággal végeznek velem. Nem mondom, hogy első hallgatásra mindenkinek be fog jönni ez a tétel, de aki ad neki egy kis időt, az nagyon elégedetten fogja ezt is hallgatni. Én azért a végére még raktam volna mondjuk egy nagy robbanást, meg valami hihetetlen gyors részt nagy halom szólóval ;-))))

Pontszám: 10