#24: Roadcase Royale, Appice, Ronnie Montrose, Eloy, Virgil & Steve Howe

Bigfoot Special! Egyszerűen így tudnám összefoglalni a novemberi Egypercesek mondanivalóját. Talán perifériára szoruló alkotások, melyek azonban sokak kedvencei is egyben, vagy sokak kedvenceivé válhatnak. Van itt soul/blues, hard rock, blues-rock és progresszív rock egyaránt. Nancy Wilson dallamai felismerhetők a másfajta zenei világban is, ahogy az Eloy sem találja már fel a spanyolviaszt ötven év után. A kereken 60 és 70 éves Appice tesók (Carmine decemberben tölti a hetvenegyet, de addig „hivatalosan” csak hetven) megmutatják, milyen az igazi rockdobolás, és van itt két posztumusz album is, Ronnie Montrose és Virgil Howe emlékére. Igazán változatos lett ez az összeállítás!

Nancy Wilson, a Heart gitáros-énekese alapította a bandát, melybe meghívta Liv Warfieldet, a néhai Prince énekesnőjét, Ryan Waters gitáros-zenei rendezőt (Liv mentorát) és a Heart három tagját, Chris Joyner billentyűst, Dan Rothchild basszusgitárost, valamint Ben Smith dobost.

A végeredmény egy sokfelé kalandozó album. Sláger, soul, blues, rock, talán egy kis funky is megtalálható, lehet, hogy egy picit kevesebb mellékszál jobb lett volna. Egy kis kettősséget is érzek a koncepció mögött: értem a szándékot, hogy igényes produkciót akartak kiadni a műhelyükből, viszont fél szemmel a popularitásra is figyeltek. Nem egy világrengető produkció, nem túl bonyolultan, ám igényesen hangszerelt dalokat raktak össze. Én egy kicsit több progresszíóval elégedettebb lettem volna. Néhány téma ígéretesen indul, ám egy bizonyos szint után már nem lépnek át egy más zenei dimenzióba.

A hangzás tiszta, mellőzték az effekteket, a rockosabb részeknél sem hangzik karcosnak, végig tartják az egyensúlyt. Nincs nyers, arcba mászó megszólalás, ennyire nem mentek el a rock irányába, pedig én el tudtam volna viselni. Liv Warfield viszont jó választásnak bizonyult. Bármely műfajban jól teljesít, szép nagy hangterjedelemmel bír, nem jelentenek akadályt számára egyes magas hangok sem. No, és egzotikus, férfiszemet gyönyörködtető kinézete külsőségekben is tökéletes frontemberré teszi.

Összességében nem tartom rossznak ezt az albumot, csak az alkotóktól egy kicsivel több bátorságot vártam volna el. A lehetőség adott volt. 

Egy régi terv várt valóra ezzel a közös albummal. Carmine és Vinny sok legendás zenésszel, formációval játszottak együtt, elég tapasztalatot gyűjtöttek az évtizedek során. Az eredmény egy dögös hard rock album, mely erősen magán viseli Ronnie James Dio és a Black Sabbath zenei örökségét. Felidézik a két legendát: a Monsters and Heroes emlékdal az énekesnek – a gitár riff a Stand Up And Fightra emlékeztet a ’Holy Diver’-ről –, míg a Sabbath Mash tulajdonképpen egy egyveleg Ozzyéktól. Itt a Drum Wars is, ahogy közös élő fellépéseiket hívják. Nos, a dalban egy jó kis duót is bemutat a két tesó, érdekes hangokkal vegyítve, még egy gitárszóló is belefér.

Carmine Appice még egy dal eléneklésére is vállalkozott, a You Got Me Runningban halljuk hangját. Vinny szerint jó énekes a bátyja, aki egyébként évek óta űzi ezt a vonalat is. Nézzétek meg Ozzy 1983-as Rockpalast koncertjét, ahol Carmine szintén énekel dobszólója után!

Hogy egy kicsit még jobban feldobják az anyagot, sok kollégát meghívtak a felvételekhez, ám a mindent elsöprő dobjáték érthető módon most a többi hangszer és az ének elé kerül. Amit viszont hiányolok, az a bluesos-pszichedelikus vonal, a Vanilla Fudge, a Cactus korából, ami Carmine pályafutásának fénykora volt. Szívesen hallgattam volna valami dögös bluest páros dobjátékkal.

Azt gondolom, a mai napig unikumnak számít, ha egy dobos szólóalbumot ad ki, arra viszont még nem nagyon akadt példa a rocktörténelmében, hogy egy duó lemez készült a hangszerrel. Az Appice testvérpár jól vizsgázott, egy kiváló, tökös hard rock albumot hoztak össze, mely az ütőhangszerek hangsúlyozása ellenére más frontokon is jól teljesít.

2012-ben önkezével vetett véget életének a gitáros, mert nem tudta feldogozni, hogy prosztata daganata kiújult. Még a halála előtt nekiállt ennek a lemeznek Ricky Phillips basszusgitárossal (Styx) és Eric Singer dobossal (ex-Kiss). Előtte 1999-ben készített utoljára stúdióalbumot. A terv úgy hangzott, hogy tíz dalt tíz énekessel vesznek fel, ám Ronnie Montrose sajnos nem hagyott időt magának a befejezésre.

Teltek az évek, végül Phillips úgy döntött, befejezi a dalokat.  Nem csak tíz különböző énekest hallunk, más híres muzsikusok is hozzátettek a végeredményhez. Mindjárt a második számban, a Love Is An Art című bluesban egy jól összeszokott páros, Rick Derringer gitározását és Edger Winter énekét, valamint billentyűjátékát halljuk. Talán ez a lemez legjobb dala. Továbbá halljuk például Sammy Hagar, Glenn Hughes vagy Greg Rollie hangját, penget még Joe Bonamassa, Steve Lukather, Mark Farner és Tommy Shaw is.

Ronnie Montrose az elmúlt harminc évben jobbára instrumentális felvételeket készített, ezért is szokatlan, hogy hirtelen ennyi énekessel akart együtt dolgozni. Mégis azt mondom, ez a rész, ami gyengébben sikerült az albumon. Nem egy remek gitáralapot hallok, és az esetenként fantáziátlan énektémák rontanak az összképen, sokszor felhangzik az amerikai rockzene tipikus eleme, a nagyhangú falkavokál, ami engem nagyon nem hoz lázba. Pedig olyan jó kis virgás szólókkal tűzdeltek tele egyes kompozíciókat!

Itt is előjött az a kórtünet, amikor a sok nagy név közömbösíti egymást, pedig ezt a fajta lemezkészítést sokan kockázatmentesnek tartják. Lehet, hogy a kevesebb több lett volna. Másrészt nem vagyok oda az olyan összefércelt munkáktól, melyeket az alkotó halála után ráznak gatyába. Lehet, hogy Montrose nem így álmodta meg ezeket a szerzeményeket. Csak nehogy valakinek eszébe jusson, hogy őt is el kellene vinni hologram-turnéra…

Hihetetlen, hogy Frank Bornemann és bandája még most is létezik! Igaz, az elmúlt harminc esztendőben összesen hat albumot adtak ki. Ezúttal egy konceptalbummal jött ki a lassan öt évtizedes múltra visszatekintő német progresszív rock társulat. Nem idegen az ilyen stílusú lemez tőlük, gondoljunk a két ’Ocean’ albumra 1977-ben és 1998-ban.

Ezúttal Jeanne d’Arc történetét dolgozták fel. Hálás téma, nem egy társulat énekelt már az orleans-i szűzről, sőt a klasszikus zene, az irodalom is kedveli figuráját. A zene hűen követi a progresszív rock legnemesebb elemeit, ma talán azt is lehetne mondani, hogy korszerűtlen, én inkább azt mondanám, tradicionális. Sok helyen tetten érhető a kései Pink Floyd zenéjének hatása, nemcsak a zenében, de például az énektémákban száz százalékban el tudom képzelni Roger Waters hangját.  A zenei alapokat egy kicsit több fantáziával megtölthették volna. Sokszor megfognak egy hangsort, sokáig húzzák minden variáció nélkül. És a már említett énektémákkal sem vagyok megelégedve. Egysíkúak, túl erős floydos áthallásokkal vegyítve, még akkor is, ha magát Jeanne D’Arcot is halljuk a dalokban.  Jön a női kórus is, és ha nagyon gonosz lennék, azt mondanám, ezt a részt is hallottam Waterséktől.  El kell ismerni, ez erősíti az összhatást, csak nem hallom a zenei eredetiséget.  Néha elfog az érzés, fel kellene tennem egy Pink Floyd-lemezt.

Talán nem kell majd tíz évet várni a következő albumra, mint a legutóbbi három esetében. Az alkotók a címből ítélve ígérnek egy következő részt, remélem, egy kicsit eredetibb muzsikával. Bár ez sem rossz produkció, de az Eloy tud ennél jobbat is.

Sajnos ez az album villámgyorsan történelemmé vált: az egyik alkotó – a fiatalabbik – már nem érte meg a megjelenést. Virgil Howe önmagában is tehetséges muzsikus volt, de azért rocklegenda apja odaállt mellé, hogy pengessen fiának: az elektromos gitár mellett az akusztikust is előveszi, sőt a steel gitárt is nyúzza.

Az instrumentális muzsikának van egy olyan átka, hogy a legtöbb esetben nehéz befogadni. Jelen esetben ez nem áll fenn. Virgil klasszikus, slágeres, jazzes billentyűfutamaira kiváló improvizációkat épít Steve Howe, nagyon odafigyelve a dallamokra. Jobbára a komolyzene dominál a témákban, ám a Passing Titan például pszichedelikus jegyeket mutat, a Hidden Planetben pedig a jazz dominál. Steve Howe elnyújtott gitárhangjai remekül reflektálnak a hangulatra.

Virgil billentyűjátéka nekem néhol Vangelist juttatja eszembe, de azért ez nem egy teljesen billentyűcentrikus anyag. Hogy is lehetne az, ha Steve Howe itt van, az viszont kétségtelen, az ifjabbik Howe stílusa meghatározza az egész albumot. Steve egyébként a gitározás széles palettáját mutatja be. A Yest ezúttal mellőzte, de azért azt nem mondanám, hogy teljesen kizárta a kultikus banda zenei világát. A dinamikus Night Hawkban például őrült nagyot virgázik, játéka itt a jazz-rock felé hajlik. A Moon Rising kicsit Pink Floydos, Howe gitározása itt David Gilmour stílusára emlékeztet.

Szomorú hallgatni ezt az albumot, mert duzzad az invenciótól és a tehetségtől. Virgil kivételes muzsikus volt, és bár biztos vagyok benne, olyan olümposzi magasságokba nem jutott volna, mint apja, egyedül is képes lett volna megállni a helyét. Ez a duó album, ahol az ifjú Howe kezeli a basszusgitárt és a dobot is, emlékezetes alkotás marad.