Ne Obliviscaris: Urn

írta P.A. | 2017.11.09.

Megjelenés: 2017

Kiadó: Season Of Mist

Weblap: https://www.facebook.com/NeObliviscarisBand

Stílus: progresszív extrém metal

Származás: Ausztrália

Dalcímek

Értékelés

2012-ben szinte a semmiből tűnt fel a Ne Obliviscaris egy remekbe szabott kimagaslóan kreatív albummal (’Portal Of I’), ami nemcsak az én év végi listámon végzett az első helyen, hanem világszerte elismerő kritikákat zsebelt be, és nemcsak az extrém metal berkein belül, hiszen a sydney-i zenei konzervatóriumban az And Plague Flowers The Kaleidoscope című dal még a tantervbe is bekerült. Persze aki rendszeresen kutatja az ausztrál underground bugyrait, az már korábban is találkozhatott a bandával, hiszen első demofelvételüket 2007-ben adták ki 'The Aurora Veil' címmel és már ezen a háromszámos kislemezen feltűnt a zenekar egyedi hangzása, ami a debütalbumon már teljes fényében pompázott. 2014-ben érkezett a 'Citadel' címre keresztelt második nagylemez, melyen a színvonal semmit sem kopott, és ugyanez igaz új műre is.

A Ne Obliviscaris zenéjét nem könnyű körülírni, hiszen rendkívül összetett és komplikált muzsikáról van szó. A zenészek elképesztően magas szintű technikai felkészültsége és tudása az első pillanattól nyilvánvalóvá válik. Már a zenei alapokat adó ritmusszekció is olyan bonyolult dolgokat játszik, amit önmagában élmény hallgatni. Daniel Presland dobos a brutális blastbeatektől a finom, technikás jazz témákig felvonultat mindent, amit dobolásnak nevezünk, játéka izgalmas és feszes. A komplex témákból a basszusgitár is bőven kiveszi a részét. Az új albumon éppen session zenész segítségével rögzítésre került basszusalapok gyakran szinte saját utakon járnak, gondos összhangban a dobokkal. Erre a folyton változó lábazatra aztán jönnek a gitártémák, melyek hol fordulatos death metal, hol ultragyors thrash vagy éppen sötét black metal riffekből építkeznek. Persze ahol a dalok megkövetelik, ott bizony elsül egy kegyetlen szóló vagy éppen egy szép flamenco akkordbontogatás is, esetleg egy fülbemászó melódia. De ez még mindig csak a fele annak, amit a Ne Obliviscaris kínál, hiszen két vokalista is van a bandában. Kissé furcsa módon Xenoyr egyszerű hörgése az, ami egy kis kapaszkodót ad, hiszen ez a fajta durva éneklés jobban megszokott ebben a zsánerben, míg mellette Tim Charles énekes-hegedűs tiszta, gyakran nagyívű és epikus énektémái néhol idegennek tűnnek, ugyanakkor kivételes hegedűjátéka egyenesen a banda csodafegyvere. Tim olyan jó érzékkel és stílusosan használja hegedűjét, hogy szólói, melódiái mindig a szerzemények csúcspontjaivá válnak, ráadásul az új tételekben cselló és brácsa is helyet kap, így a vonós szekció dúsabb, mint korábban. Dalt kiemelni lehetetlen, a mű az elejétől a végéig roskadozik a jobbnál jobb témáktól, mindegy, hogy elveszünk a részletekben, vagy csak egészében élvezzük azokat. Egy biztos: a komplexitásának köszönhetően a Ne Obliviscaris muzsikája teljesen alkalmatlan háttérzenének, befogadásához idő és koncentráció szükséges, de ezt nem kell magyarázni azoknak, akik fogékonyak az effajta extrém művészetekre.

Naphosszat lehetne magasztalni ezt a bandát a kreativitásukért, a színvonalért vagy éppen a technikai tudásért, de az biztos, hogy az utóbbi évek egyik legfigyelemfelkeltőbb formációjával van dolgunk, és az 'Urn' méltó folytatása az eddig is hibátlan életműnek.

Pontszám: 9