Az érzés ugyanaz: Anathema, Alcest – Dürer Kert, 2017. 10. 27.

Közhely, hogy az Anathema hazajár hozzánk, Magyarországra. Valamiért mintha kicsit kivételes helyzetben lenne országunk, hisz stabilan, egy-két évente elmerülhetünk ebben a ködös, angol melankóliában. Legutóbb egy igazi múltidéző szeánsz részesei lehettünk, de most az új anyag, a ’The Optimist’ volt terítéken. Amikor friss volt a lemez, nem hagyott bennem túl mély nyomokat, és sajnos azóta sem nagyon került elő, így kijelenthető, hogy nálam nem aratott sikert. Bár volt vele kapcsolatban egy olyan érzésem, hogy élőben jobban fognak működni az album dalai, de ebben is csak félig-meddig lett igazam. (Wardrum)

Ez volt az a párosítás, amelyet bizony akkor is főbenjáró bűn lett volna kihagyni, ha főhőseink (jelen esetben az Anathema) stréber nebulók módjára jönnek el mihozzánk. Tényleg mintha a Liverpool-Budapest-tengely egy afféle hajókötelék-vastagságú barátság-szál mentén húzódna – és nyilván van is ebben valami üdvös jóérzés –, számomra azonban mégiscsak a franciák szereplése okozott nagyobb nyálelválasztást, őket ugyanis utoljára még a megboldogult Metalfesten volt szerencsém látni hat évvel ezelőtt az egyik koncerthelyiségként funkcionáló túlméretezett szaunában, ahol akkor nem is időztem túl sokat. Na igen, a nyári hőguta és a zordon black metal nem éppen országos cimborák.

Szóval rég volt, és hát már ők sem olyan zordak, mint annak előtte; a sikálós fekete fémet felváltotta a merengős-melankolikus post-metal, kicsit hasonló pályagörbével, mint amit az Anathema járt be jóval hosszabb idő alatt, még ha brit barátaink szinte teljesen ki is radírozták szótárukból a „metal” kifejezést. Az Alcest azonban bátrabban nyúl vissza a múltba, és veszi elő a hisztérikus torokhangokkal fűszerezett középkorszakos zsengéket is, ellentétben a Cavanagh Brothersszel, akik gondolom már csupán egy ’Serenades’/’The Silent Enigma’-blokknak a hallatán is sikítva hánynának. (Mondjuk, az már legyen az én privát nyűgöm, hogy az Alcest-főnök, Neige pulykanyúzó rikácsolását sosem fogom megkedvelni, szerintem inkább ront az élvezeti értéken, mintsem bármennyit is hozzáadna.)

Rikácsból pedig jutott bőven aznap estére is, ám a komplett hangverseny úgy volt tökéletes, ahogy, kezdve az izmosan megdörrenő, mégis tisztán kikevert megszólalástól a sejtelmes fényeken át a zenészek markáns jelenlétéig bezárólag. Az egész igencsak szuggesztív és atmoszférikus volt, ami nyilván elsősorban a KIVÁLÓ daloknak köszönhető, és nem annak, hogy embereink felszántva a deszkákat, félpercenként hejjegetve hergelték volna a népet bősz „are you metal?!”-féle felszólításokkal, mert ilyenek nyilván fel sem merülhetnek egy efféle „entellektüel post-metal”-fiesztán. Rőzserázás oké, az kell is. És kellett a lélekbalzsam is az olyan valóban szép, éteri énekdallamokkal kísért, hömpölygő szerzemények képében, mint például a nyitány, a Kodama, a helyenként Anathema/Sigur Rós-ízű Eclosion, az átszellemült, trip jellegű Autre Temps vagy a finálé Délivrance égig érőn ünnepélyes katarzisa.

Tulajdonképpen az egész egy Nagy Katarzis volt, hallgattam volna még sokáig az urakat, legközelebb remélhetőleg már főzenekari státuszban, dupla ilyen hosszú műsoridővel, ha már a tavalyi fellépésükről ügyesen lemaradtam. Ja, és az Alcestnek van az egyik legszebb logója a műfajban… (Mike)

Setlist: Kodama / Là où naissent les couleurs nouvelles / Oiseaux de proie / Eclosion / Autre temps / Percées de lumière / Délivrance

Az első, ami igazán szemet szúrt nekem ezen az estén, az a masszív teltház közeli állapot. Nem vagyok olyan régi motoros, nekem ez még „csak” a harmadik Anathema-koncertem volt, de az biztos, hogy én ennyi embert még nem láttam a zenekar koncertjén és – leszámítva a tömeg okozta szokásos kellemetlenségeket – ez igazán örömteli tapasztalás volt. Kicsit olyan, mintha a zenekar és az általuk képviselt stílus és minőség kezdené megkapni azt a volumenű figyelmet, ami nagyon is jár neki. Szerencsére a lassan 20 éve kezdődött, lassú stílusváltásuk a lehető legjobb döntésnek bizonyult, a koncerten szétnézve megállapíthattuk, hogy igen sokszínű és változatos korú közönsége van a zenekarnak.

Sajnos nem sikerült a színpadhoz közeli pozíciót felvennem, így a színpadkép nálam gyakorlatilag úgy nézett ki, mintha csak Danny, Vincent és Lee alkotnák a zenekart. Rendben van, hogy a basszusgitáros, Jamie Cavanagh szeret a háttérbe vonulni, de itt most ez olyan jól sikerült neki, hogy alig láttam a koncert alatt, Daniel Cardoso dobost pedig amellett, hogy nagyon hátratolták, még a fények is inkább takarták, mint kiemelték. Cserébe az elszenvedett sérelemért – hogy nem láthatom testközelből az egyik legkedvesebb zenekaromat – az volt a fájdalomdíj, hogy legalább a hangzás teljes dicsőségében ostromolta a hallójárataimat. Amit érdekes volt megtapasztalni, hogy kifejezetten hangos volt a keverés, még éppen a bántó határ alatt, de mégis a zenekartól szokatlan módon. Szerencsére az arányok azért szépen be voltak lőve, és meg is lettek tartva egészen az est végéig. De hát egy ilyen profi, több évtizedes tapasztalattal bíró gépezettől ez minden, csak nem meglepetés.

A műsor kissé biztonsági játék volt, hiszen a legütősebb dalokat sikerült összeválogatnia a zenekarnak, ezzel egy kvázi tökéletes képet festve arról, hol is tartanak most zeneileg. Szerencsére előkerült az új lemez – számomra – legemlékezetesebb tétele, az Endless Ways, de elhangzott a szintén erős The Optimist és a cipőbámulós Springfield is. Ez utóbbit én egyre kevésbé tartom jó dalnak, szerintem nem nagyon kellett volna neki teret adni a programban, pláne nem a ráadásban. Viszont a legutóbbi kiadvány dalait leszámítva kifejezett ínycsiklandó műsort állítottak össze nekünk, olyan dalokkal, melyeket nem gondoltam volna, hogy valaha hallani fogok. Ilyen kellemes meglepetés volt a Pressure, vagy a még kellemesebb Barriers. Ezek a dalok bevallottan azért kerültek a menüre, mert az új lemez a ’Fine Day To Exit’ folytatása, így indokolt a múltidézés. De igazából nem kell ide magyarázat, csak simán örültem, hogy a kedvenc albumom is képviselte magát legalább 2 dallal. A másik nagyon nagy örömöm a Simple Mistake volt, ami gyönyörűen kivitelezett építkezésével és katartikus végjátékával tökéletes koncertdal, amit legszívesebben még ezerszer megnéznék. Ahogy Danny mondta: „This is gonna be a heavy one.”

A ’Distant Satellites’ lemez is a két hozzám legközelebb álló dallal képviseltette magát, ezek pedig az Ariel és a címadó voltak. Az Ariel csodálatos zongora-ének bevezetője alatt pedig megtörtént az, ami nélkül nem telhet el egy Anathema-koncert. Egyszerűen nem. Mindig van valaki, akinek a legbensőségesebb pillanatban van késztetése arra, hogy üvöltve jelezze tetszését. De nem ám akármikor. Még egyszer: a legbensőségesebb pillanatban. És menetrendszerűen megkapja Dannytől a rosszalló pillantást is. Ez valahogy sosem marad el egyik koncerten sem. Vegyük tudomásul, igenis vannak olyan dalok, amiket csendben KELL hallgatni és csak utána tetszést nyilvánítani. Máskülönben oda a varázslat. Ilyenkor mindig elgondolkodok azon, hogy a zene élvezete végső soron intim magánügy, amit nagyon nehéz másokkal megosztani, mert mindig lesz valaki, aki beletenyerel az élménybe. Főleg koncerteken. (Ez csak egy apró szálka a szememben, de nagyon szúr.)

Nagyon hálás voltam, hogy a Distant Satellites című daluk ismét elhangzott, mivel ez is egy olyan tétel, ami szintén a tökéletes katarzis előidézésre alkalmas, főleg koncertkörülmények között. Számomra legalábbis mindenképp. Természetesen nem telhet el Anathema-est a Closer és a közönségkedvenc Fragile Dreams nélkül sem, ami egyben a határvonalat is jelenti, ugyanis az ’Alternative 4’-nál visszább már nagyon ritkán merészkednek az időutazásban, bár ez valahol érthető is, hisz a régi anyagok nagyban különböznek attól, amit ma képvisel a zenekar. Slusszpoénként elég vicces volt, ahogy a két Pink Floyd-klasszikust, a Shine On You Crazy Diamondot és a See Emily Playt adták elő egy kis jam keretében, majd ezt az egészet számomra is meglepő módon vezették át a záró Fragile Dreamsbe.

A helyzet az, hogy már-már rutinosnak hat egy Anathema-koncert. Menetrendszerűen jön a hír, hogy ismét meglátogatnak bennünket, majd rutinosan söprünk félre minden egyéb programot csak azért, hogy ott lehessünk. Rutinosan telnek meg a könnyzacskóink a tökéletesen prezentált és lélekfacsaró dalok hallgatása közben. Miközben úgy tűnik, hogy egyre több ember kíváncsi a zenekarra, egyre inkább megkapják azt a figyelmet, ami százszor, ezerszer jár nekik. Az élmény, az érzés, amit egy Anathema-koncert ad, mindig ugyanaz. Ugyanaz a lélek legmélyéig leásó, dermesztően gyönyörű érzés. Ezért mindig őket kell keresni. (Wardrum)

Setlist: San Francisco / Untouchable 1&2 / Can’t Let Go / Endless Ways / The Optimist / The Lost Song, part 3 / Ariel / Pressure / A Simple Mistake / Closer /// Firelight / Distant Satellites / Springfield / Back To The Start / Fragile Dreams

Szerző: Wardrum, Mike
Képek: Kulturio magazín (A fotók a csapat prágai koncertjén készültek.)
Köszönet a Negative Artnak!