Enslaved: E

írta P.A. | 2017.10.31.

Megjelenés: 2017

Kiadó: Nuclear Blast

Weblap: http://enslaved.no/

Stílus: progresszív extrém metal

Származás: Norvégia

Dalcímek

Értékelés

Az elmúlt években szinte pezseg az élet az Enslaved háza táján. A 2015-ben kiadott 'In Times' utáni hosszú turnét és a 25. évfordulójukat ünneplő különleges fellépéseket követően a zenekar újra kiadta első nagylemezét és egy ritkaságokból álló válogatást 'The Sleeing Gods-Thorn' címmel, sőt még egy koncertlemez elkészítésére is futotta a norvég gárda erejéből. Aztán a tavalyi év végén Herbrand Larsen billentyűs/énekes – akinek elévülhetetlen szerepe volt az Enslaved legutóbbi két nagylemezének sikereiben – nyugdíjazta magát, így  Ivar Bjørnsonéknak új zenész után kellett nézniük a megüresedett posztra.

Az új dalokkal való első ismerkedés során talán nem is annyira szembetűnő a tagcsere, hiszen Håkon Vinje (ex-Seven Impale) orgánuma egészen hasonló elődjének hangjához, igaz billentyűjátéka sokkal jobban idézi a 70'-es évek progresszív rockját.

De kezdjük az elején, hiszen jó szokásához híven az Enslaved ismét magvas gondolatokkal vértezte fel új művét, hiszen az 'E' az ember és a természet közötti kölcsönhatásról és kettősségről szól. Ne tévesszen meg senkit, hogy a lemez címét M-nek írják és E-nek ejtik, hiszen az M rúnaírás, és az E szimbóluma. Ebben az esetben az E pedig az Ehwaz rövidítése, ami szó szerinti fordításban lovat jelent. A ló és az ember kapcsolata szimbolizálja az ember és természet közti kapcsolatot és kölcsönhatást.

Egy másik jó szokása a zenekarnak, hogy előszeretettel keres új zenei utakat és kihívásokat, így a friss dalcsokor nem tekinthető az 'In Times' logikus folytatásának. Sok hallgatás kell hozzá, hogy igazán átrágjuk magunkat az albumon, hiszen rengeteg minden történik a fifikásan felépített dalokban. Grutle Kjellson basszusgitáros/énekes jellegzetes, durva károgása és egyes black metal elemek emlékeztetnek a korai Enslaved világára, de ezentúl a progresszív – és az elszállt pszichedelikus – rock az, ami az igazi sava-borsát adja ennek a műnek. Ahogy fentebb írtam, Håkon Vinje billentyűjátéka a régi iskolát idézi leginkább, le sem tagadhatná Jon Lord hatását. Vastag orgona alapozásai mellett örömteli hallani vad Hammond-szólóit, amelyek meglepően jól illeszkednek ebbe az alapvetően durva muzsikába. A hosszúra nyújtott dalokban egyértelmű az epikusságra való törekvés, erről árulkodik a monumentális riffek és a sűrűn rétegzett felépítés mellett, hogy a tiszta énekkel tarkított részeket ezúttal gyakran kórus használatával oldották meg. Ez a grandiózus megszólalás akár Achilles-sarka is lehetne a műnek, hiszen könnyen unalomba fulladhat, de a jól irányzott váltásoknak és dörzsölt szólóknak köszönhetően a legtöbb dal izgalmas és egyedi tud maradni. Ez alól talán csak az Axis Of The World’s kivétel, körbe-körbe járó túlnyújtott témáival és Ice Dale végeláthatatlan és unalomba fulladó gitárszólóival.

Az öt hibátlan és egy felejthető dalon túl a zenekar rögzített még két nótát, amik bónuszként láttak napvilágot, de csak a digipak CD verzión, ami nagy kár, hiszen mind a Djupet, mind a  Röyksopp-feldolgozás (What Else Is There?) remekül sikerült tételek, melyek helyet érdemeltek volna a vinyl kiadványon is.

Pontszám: 8.5