Dream Theater: Octavarium (Octaprogresszivitás ötödölve)

írta admin | 2005.11.11.

Megjelenés: 2005.06.07

Kiadó: Atlantic

Weblap: www.

Stílus: Progressive Rock

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

SZAKÁTS TIBOR: Természetesen, mint minden "nagy" eseménynél, ismét Brinyó barátomhoz voltam hivatalos az elso meghallgatásra. Persze O már elottem, lefülelte az anyagot, í­gy hát ismét én lettem a teszt ember. Mondanom sem kell alig vártam, hogy vége legyen és beülhessek az autómba, hogy egy-két sebesség átlépés árán is, de minél elobb haza érjek és az ajtót magamra zárva csak én legyek, meg a zene. Annyi minden kavarog a fejemben, hogy nem is tudom, hol kezdjem el. Minden Dream album elott egy feszült várakozás van bennünk, hogy egyik nagy kedvenc csapatunk vajon mivel rukkol elo? Így voltam ezzel az elozo Train Of Thought albumnál is, de most utólag be kell valljam, akkor csalódtam egy kicsit. Nekem az a lemez igencsak kommerszre sikeredett és valahol éreztem, hogy ez nem történhet meg még egyszer. Nem is történt! Amikor a Live At Budokan dvd-nél azt í­rtam, hogy ez az anyag a világ legjobb zenekarai elitjébe emeli Oket, már akkor sem túloztam, és ezt a kijelentésemet, most végleg megerosí­tették. Az Octavarium a legkiforrottabb anyag, amit ez a zenekar kiadott eddig a keze közül. Sikerült egy olyan lemez készí­teni, szemben az elozo albummal, ahol tényleg minden szám más, és ez minden területre értem. Mind zeneileg, mind életérzésben teljesen különbözo dalok egyvelege ez a korong. Akkor lássuk, mit találunk ezen a cd-n, de csak röviden, mert azt hiszem, lesznek nálam nagyobb szakértok, akik alaposabban kivesézik majd a hallottakat. The Root Of All Evil - Ahogy kezdodik már az is hátborzongató és azonnal meggyozi az embert, hogy itt most valami nem mindennapi fog következni, bár talán ez a dal a "legdrí­mesebb" az albumon. The Answer Lies Withing - Rögtön második számnak egy lassú dalt tenni nagyon merész vállalkozás, de nekem most bejött, foleg azért mert a Good Night Kiss után ez a legszebb Dream lassú. These Walls - Elképesztoen szépen szólnak a hangszerek ebben a dalban. Ismét csak magaslatokban tudok szólni Petrucci hangszereirol. Egy igazi 21. századi rockdal. I Walk Beside You - A klip dal, már ha egyáltalán készül klip egyáltalán ennek az albumnak valamelyik számára. Egy kicsit a U2 legszebb idoszakát idézi nekem ez a nagybetus sláger. Panic Attack - A zúzos dal! Egy kis Myung technikai bemutatóval. Ennek az albumnak, is mint a Budokan-nak az egyik legnagyobb erossége, hogy itt is lehet végre hallani a basszusgitárt. Never Enough - Itt tunt fel nekem eloször, hogy nagyon okosan vannak megí­rva az énektémák. A LaBrie által nehezen veheto akadályokat (kellemetlen magas hangok) végre nem eroltették bele a dalokba. Sacrificed Sons - Egy csaknem 11 perces felvezeto a záró 24 perces tétel elé. Ahogy elkezdodik a dal rögtön a Pain Of Salvation, Be albumának hangulata, jut az eszembe, ami egyáltalán nem baj, sot. Ez az a dal, ahol éloben biztos elindul egy nagy jam. Octavarium - Ha eddig nem vette volna észre a tisztelt olvasó, azokat a gondolatokat í­rom le, amik rögtön eszembe jutnak az album hallgatása során. Ennél a tételnél egy dolog jutott az eszembe. Pink Floyd. Azt hiszem minden túlzás nélkül állí­thatom, a Dream Theater eljutott arra a szintre amirol nagyon sokan csak álmodnak. Egy olyan albumot tarthatok a kezemben, ami úgy gondolom meghatározó lesz sokáig ismét a rockzenében. Már sokszor úgy éreztem, hogy nem tudnak tovább lépni majd bizonyos szinteknél ezek a srácok, de eddig mindig rácáfoltak. Eljött az a pont, amikor nagyon beérett a gyümölcs. Az Images and Words és az Awake után, ismét hatalmasat alkotott ez a fantasztikus csapat. Nem lehet mást adni erre az albumra, csak is tí­zest. 10/10 -------------------------------------------------------------------------------- PHILO: "Nehéz errol az anyagról bármit is í­rnom - igazából nem is akarok. Ha Hell barátunk (csókoltassék a keze amiért megalkotta a hardrock.hu -t) nem kért volna meg rá, inkább í­rtam volan a Circus Maximus-ról. Nos hogy végre már elkezdjem ezt a jelen pillanatban rövidkére tervezett í­rást, annyival kezdeném, hogy amikor eloször végighallgattam, úgy döntöttem, hogy többet nem fogom. Persze ez a pillanatnyi mérhetetlen csalódottságomnak volt köszönheto. Azóta természetesen rengetegszer meghallgattam - saját magam mégsem hazudtolhatom meg DT / progmetal rajongó lévén. Ha egy mondattal kéne leí­rnom, csak annyit í­rnék: "A Dream Theater, amikor megpróbál olyan albumot í­rni, amilyet a Dream Theater szokott, de nem sikerült sajna". Lehet, hogy hülyeség, amit gondolok, de nekem olyan ez az album, mintha egy Dream Theater klóncsapat csinálta volna meg nem épp a legjobb ötleteket felhalmozva egy plasztik korongra. Elojönnek régi témák, elojönnek filmzenés (uram bocsá, pop-os) részek. Nem tom a szám cí­mét pontosan, de az egyik tétel az tisztára U2. Szóval amiért szeretem a DT-t pont az hiányzik most ebbol az albumból. A mindennnel összehasonlí­thatatlan egyéniség. Mindig is arról álmodtam, hogy lesz majd egy olyan album, amit Myung és Petrucci í­r. Most meg kaptam egy Portnoy-Rudess albumot. Pont ez az a két pont a zenekarban, amit kevésbé kedvelek. Hasonlí­tsátok csak össze mondjuk Myung és Portnoy viselkedésbeli különbségeit. Szerintem nagyon beszédes ez a differencia és kivetí­theto abszolute a zenei munkásságra is. Az exibicionizmus olyan megnyilvánulásai, amit pl Mike muvel néha, az számomra riasztó. Nos, az album tehát nem tetszik túlzottan, de ha nem saját magukhoz, hanem a zeneiparhoz, illetve saját izlésemhez hasonlí­tom, egy eros 8-ast akkor is megér." -------------------------------------------------------------------------------- GARAEL: Tisztelt Publikum, Hölgyeim és Uraim! Nem tudunk mást nyújtani, csak a világ legcsodálatosabb hallani-és látnivalóit. Jöjjenek beljebb, és megtapasztalhatják a transzcendens lét minden gyönyörét, elfeledve a világ materiális bakait, gondjait, és csupán a szenzití­v gyönyör puha ujjai által reményt és hitet tudnak találni. S akinek ez sem elég, annak átnyújtjuk a dallam áfiumának legnemesebb eszenciáját, melyet a hetvenes évek progresszí­v mesterei, és a francia filmmuvészet slágerzseniei állí­tottak össze. S ha csodálkoznak, hogy ez a mostani - mondjuk úgy, eloadás- más, mint a legutóbbi ketto, ne bánkódjanak: egy másfajta utat is megismerhetek a nyugalom óceánján. Ne aggódjanak, csodás szí­nházunk, az álom teátruma nem vált katonai kaszárnyává- jóllehet a múltkori eloadás gyakran éles fegyvercsörtetéstol volt hangos, -ezúttal csak néha sikí­tanak fel a fegyverek, hogy zajukkal uzzék el a gondokat. Lássuk hát, mit kí­nál mai eloadásunk, mely az Octavarium cí­met viseli. Kezdetnek halljanak egy kis éteri bevezetot, a hullámok morajlását, a part szirtjeit verdeso hullámokat, melyek egyre hevesebben ostromolják a sziklákat, hogy megtörve rajtuk dobolják a Nagy fekete szombatista mester ütemeit, egyfajta folytatásaként a múltkori eloadásnak, hogy aztán feloldódjanak a francia mesterek alkotta dallamban. Kicsit visszaidézve ismét a múltat, kapunk egy kis í­zelí­tot a This Dying Soul nagysikeru dallamaiból, miközben a hullámok egyre csak verdesik ütemeiket, hogy aztán egy nyugodt tengercsepp záporban feloldódjanak. Elmerülve az óceánban LaBrie mester hipnotikus hangján ringhatunk a hullámokban, megpihenve és elgondolkodva saját magunk által bejárt úton, melyhez ismét visszanyúlunk a múlt vizuális képeinek zenemestereihez. A piheno után aztán megtapasztalhatjuk a vihar morajlását, ami elol lemerülünk a ví­z mélyébe, ahol újra megtapasztalhatjuk a 70-es évek szirénjeinek dallamait, melyek aztán sürgeto hangokra váltva újra a ví­z felszí­nére dobnak, hogy elringatva hallgathassuk szí­vünk dobbanásait. S ekkor - a legteljesebb élmény elosegí­tése végett- bemutatjuk vendégünket, a U2 néven ismert világhí­ru muvészt, hogy az o stí­lusában, és Morricone mester inspirációjával feltisztuljon az ég, és vidáman szelve a habokat megpróbáljunk a napfényben a partra úszni. Ez azonban nem annyira könnyu, foleg ha a gondok pánik rohamokat küldenek lelkünkre, melyek hangos ágyúdörgésekkel, és elektromos fegyverek éles dübörgésével próbálnak lenyomni a ví­z alá. Küzdünk, hogy el ne merüljünk, közben a hullámok monotonon verdesik fejünket. Szerencsére ismét segí­tenek a hetvenes évek, melyek csodálatos dallammal edzik lelkünket a harc folytatásához. A harc folytatódik, küzdeni sosem elég. Lelkünk szomorú dallamot röpí­tve agyunk felé ismét erot ad karjainkba, hogy ezen dallam patetikussá válva kirántson minket a viharból. Ez a küzdelem az egyik leghatásosabb gondfelejto, mi csak dream's painkiller-nek hí­vjuk. A viharból kikerülve ismét lassú hullámok sí­mogatják testünket, s hogy ne legyünk feláldozott fiai az óceánnak, filmzene keleties dallamai jutnak fülünkbe, melyek aztán a mostani eloadásban kissé háttérbe szorí­tott Myung mester fúj el, hogy aztán ismét bársonyos filmharmóniák adjanak erot. S ezek után megérkezünk végcélunkhoz, az óceán királyának palotájához. Gyönyöru kastély ez, túl is mutat az általunk olyannyira szeretett fémépí­tményeken. Olyannyira éteri magában, hogy evilági szemeink nem is bí­rják felfogni a sok látnivalót. Az épí­tomesterek talán túl sok labirintust is épí­tettek ebbe a csodába, í­gy nem tudjuk átlátni, felfedezni minden kamráját, szobáját, s vannak ezekbol olyanok is, melyeknek célját még jómagam sem ismerem. Utazásunk ezzel ér véget. Vannak olyanok, kik az intenzí­vebb, direktebb élményeket részesí­tik elonyben- én is ilyen voltam korábban- ám akik túlon tudnak látni az evilági dolgokon, a fém birodalmán, azok bizonyára nem fognak csalódni, és megtalálják benne lelkük békéjét. Így legyen, jó szórakozást. 10/9 -------------------------------------------------------------------------------- BRINYÓ: Megszületett az újabb remekmu! Lehet, hogy a vadonatúj Dream Theater album jellemzéséhez ez az egy árva mondat is elégséges lenne, de szerencsére bovebben is érdemes foglalkozni ezzel a nyolcas szám buvöletében élo koronggal. A "Train Of Though" zakatolós, hideg - sokak által a "matematikus metál" kategóriájába sorolható - dalai után, szinte biztosak lehettünk abban, hogy az öt muzsikus ismét irányt vált, mely gyanúnkat interjúik során meg is erosí­tették. Azt viszont, hogy a "Scenes..." tökéletessége, a "6DOIT" monumentalitása és a "TOT" zúzása után merre is lehet igazán elmozdulni, nem nagyon lehetett tudni. A rejtvény megoldódott, itt az új "csoda". Ez a nyolc dal, amely az "Octavarium"-ra került, minden szempontból megállja a helyét a DT életmuben, sot számomra ez a zenekar egyik legjobb albuma. Nézzük eloször a borí­tót! A design-ról elso ránézésre egy legendás név ugrik be. Pink Floyd. A borí­tó nyolc gömbje, az utolsó elol elhajoló noalakkal, belül a konzervdobozba "fülelo" és "beszélo" kisfiú, az egyes dalok szövegénél elhelyezkedo képek, (pl. dominókockákon varjak, pók egy labirintus közepén) mind a nagy elod kései munkáinak arculatához hasonlatosak. A zenekar tagjairól nem készült fotó, csak szemeiket láthatjuk a hátsó borí­tón. Behelyezve a "csillagos" korongot, nagy izgalommal vártam az elso hangot. Vajon megismétlodik-e a már két lemez óta tartó "taktika", miszerint az elozo album befejezo hangjaival indul az új dalgyujtemény? Igen. A "TOT"-t záró zongora utolsó hangját hallhatjuk elsoként, hogy azután egy Rudess féle erosödo "effektezésbol", és Portnoy ismétlodo "dübörgésébol" kibontakozzon a "The Root Of All Evil" kemény, szaggatós riffje. Igazi kezdo nóta. Dögös, "odamondogatós", de közel sem olyan sötét hangulatú, mint a "TOT" szerzemények voltak. Érdekesség, hogy a Portnoy által í­rt szöveg folytatása a 6DOIT lemezen, a The Glass Prison-al elkezdett, és a TOT, This Dying Soul cí­mu dalával folytatott történetnek. Ami már itt feltunik, az a dallam központúság. Az ének magával ragadó és a hangszeres szólók is szinte dúdolhatóak. A szöveg átolvasása után már nem is meglepetés, hogy egy helyen, az elozo album "This Dying Soul" cí­mu dalának reffrénjét is hallhatjuk némileg átí­rva. Bí­ztató kezdés, mely után a "The Answer Lies Within" gyönyöru lí­rája következik. A dal madárcsicsergéssel és harangozással indul, mely kí­sértetiesen hasonlí­t a Pink Floyd máig utolsó, "Divison Bell" cí­mu stúdióalbumán hallható "High Hopes" kezdetéhez. Megnyugtató, vonós quartet közremuködésével rögzí­tett csodaszép dal ez, melynek reffrénje egy kicsit a Beatles késoi korszakának világát idézi fel bennem. A klasszikus lemezszerkesztés ismérveit követve következik a "sláger dal", a "These Walls". Petrucci gitárjának félelmetes kezdo morgását követoen egy nagyszeru riffre épül Jordan "felrepí­to" hatású szintetizátor futama, hogy azután a finoman elovezetett "verzére" egy elszállós, mega-dallamos reffrén épüljön. Elso hallgatás után is dúdolható, fejbol ki sem verheto dal ez. Rádióért kiállt, de mindemellett rendkí­vül igényes. A következo dallal folytatódik a meglepetések sorozata. A "Scenes..." albumról ismert órakattogást követoen indul az "I Walk Beside You", melyet jobb pillanataiban akár a U2 is í­rhatott volna. Szárnyaló reffrén, "Ó-zó" vokál, kituno énekdallam. A szokatlanul rövid dal annyira sodró, hogy bár meglepo módon hangszeres szólót nem tartalmaz, meghallgatása után semmilyen hiányérzetünk nem marad. Már ki is törhet rajtunk a "Panick Attack", melynek kezdetekor hirtelen visszazuhanunk a "TOT" keményebb világába, de csak az elso kiállásig, ahol Jordan zongorafutamai a "Scenes.." világát idézik. LaBrie énektémái ezúttal is "mindent visznek", a reffrénben elhangzó hajlí­tásai pedig megdöbbentoek. Ebben a darabban kárpótlást kaphatunk az elozoekben elmaradt hangszeres orgiáért. Rudess és Petrucci ikerszólója káprázatos, a végén egy kis Maidenes í­zzel. A "Never Enough" is keményen indul, de belép LaBrie és elrepí­ti a dalt a "Scenes..." történet- mesélos világába. Petrucci szólóját ezúttal is Jordan vezeti fel, aki ezúttal érezhetoen nagyobb részt vett ki a dalszerzésbol, mint a "TOT" albumon. A dal vége egy hangkáoszba torkollik, melybe rádióadások hangjai szurodnek be. Egy rövid sistergést követoen lágy zongoraszóval, és finom dobjátékkal indul a "Sacrified Sons", mely megkezdi a lemez progresszí­v vonulatát. Itt is a Pink Floyd neve az, amely a hatásokat kutatva elsoként beugrik. A dalban - csakúgy, mint a záró "Octavariumban" - egy 15 tagú szimfonius zenekar is közremuködik. Szépen, lí­raian csordogál a hangfolyam egészen a negyedik percig, amikor - az egyébként az egész lemezen tisztán hallható- Myung torzí­tott bogojének hangjaival elkezdodik "egy másik dal". Indul az instrumentális orgia, mely ismét a "Scenes.." világához áll a legközelebb. A három percig tartó csodálatos kavalkád egy olyan riffbe torkollik, mely Ozzy mester bármelyik albumán elférne. Ismét jön LaBrie szaggatott gitárra rápakolt varázslatos éneke, majd az ismételt Osbourne hangulat után - az egész lemezen rendkí­vül í­zesen, és az "alkalomhoz illoen" visszafogottan játszó - Portnoy beépí­tett kis szólója következik, "a la Finally Free". Ez után ér véget az a dal, mely méltóképpen vezeti fel a lemez csúcspontját, a cí­madó "Octavariumot". A DT életében mindig is nagy szerepet játszottak az összefüggo muvek, és a hosszú szerzemények, sokaknak viszont hiányoztak az "IAW"-n és az "Awaken" található rövidebb, összefogottabb nóták. Ezen a lemezen a zenekar igyekezett mindenki igényét kielégí­teni. Az album elso felében a rövidebb darabok kaptak helyet, majd a tí­z perc feletti "Sacrified Sons" után belevágnak a 24 perces cí­madó szerzemény elovezetésébe. A "belevágnak" nem túl jó kifejezés, hiszen az elso négy percben egy Pink Floyd hangulatú gitár felvezetést hallhatunk, hogy azután egy akusztikus gitárra épülo fuvola lágy, lebego hangjaival elinduljon a darab. A lassan, megfontoltan épí­tkezo mu, egyértelmuen a progresszí­v rockzene nagy gárdái, a Yes, a Pink Floyd és az Emerson, Lake and Palmer világát tárja elénk mai, néhol "Transatlantic"-os köntösben. A négy "altételbol" álló darab (1. Someone Like Him, 2.Medicate-Awakening, 3. Full Circle, 4. Intervals) szövegét Petrucci, LaBrie és Portnoy közösen í­rta. A szövegnél tartva ismét ki kell hangsúlyozni az énektémákat. LaBrie itt is kitesz magáért. Bebizonyosodott, hogy ez a "visí­tás mentes" kifejezési mód az, ami igazán jól áll neki. A finom, lassú épí­tkezésnek köszönhetoen a darab igazán csak a nyolcadik perc után, egy szép Myung futammal "indul el". A dal felénél a fiúk a húrok közé csapnak és elkezdodik az instrumentális betét, melyet egy énekes rész is megszakí­t. Ezen a ponton, a harmadik "Full Circle" cí­mu tétel szövegében számos utalás hangzik el nagy elodök neveire, egyes alkotásaira, dalaira mint pl: Rod Stewart: Sailing, Genesis: "Supper's Ready", Beatles: "Lucy In The Sky With Diamond", "Ripper Owens", Wilson Phillips. A hangszeres rész folytatásában pedig Jordan helyez el egy "viccet". Egy pár másodperc erejéig a "Jingle Bells" hangjait hallhatjuk. Miután a hangszerek "kitombolták" magukat, ismét érkezik LaBrie, hogy egyre erosödo, a háttérben kiáltásokkal tuzdelt énekével, elhozza a darab drámai csúcspontját, mely után hátborzongatóan szép szimfonikus levezetéssel elérkezünk a fináléhoz, melyhez hasonlót a "6DOIT" album végén hallhattunk. A darab -talán az élet örök körforgására utalva - saját nyitó hangjaival fejezodik be. Az "Octavarium", a Dream Theater egyik legnagyszerubb szerzeménye, mellyel egyértelmuen a progresszí­v rock muzsika nagyjai elott tisztelegnek és megmutatják, hogy 2005-ben is van helye a kortárs klasszikus zenei elemeket és hangszerelést sem nélkülözo muveknek. Összességében az "Octavarium" album meghozta az újabb váltást. Igazi progresszí­v anyag, sok-sok tisztelgéssel a nagy elodök elott, de mégis egyéni í­zzel tálalva. Talán Laci barátom - aki szintén "Dreamfluenzában" szenved - fogalmazta meg a legjobban milyen is az új alkotás. Idézem: "tényleg nagyszeru az album (bár nekem azért mégis csak a Scenes a No.1.), valahogy azt érzem, hogy eddig a legemészthetobb! Tudom, ez egy kicsit hülyén hangzik, de most nem jut más szó az eszembe...!!! Csodálatosak a dallamok, szinte várom hallgatás közben, hogy az jöjjön, amit elképzelnék...., és JÖN!!! Szóval telitalálat!!!" Igen, egy emésztheto, de kimunkált, fantáziadús telitalálat! Tessék rohanni a lemezboltokba! Szigorúan kötelezo!!! 10/10

Pontszám: 9