Karácsonyra már nem kérek semmit: Evergrey, Need – A38 Hajó, 2017. 09. 17.

Ha én vagyok Rómeó, akkor biztos, hogy az Evergrey az én Júliám. A legelső pillanattól kezdve rabul ejtett világuk, amit ezzel a zenével teremtettek, ennek pedig rengetegszer hangot is adtam, és mindaddig fogok is, amíg van bennem szusz. Körülbelül egy évvel ezelőtt fanyalogtam egy sort azon, milyen méltatlan dolog, hogy hosszú évek óta már csak előzenekarként teszik nálunk tiszteletüket. Leírtam, hogy mennyire kijárna nekik már egy headliner műsor, és hogy milyen szívesen látnám őket megint főhősként. Na, hát így teljesüljön minden kívánságom!

Borongós őszi nap, hűvös levegő borzongat, amint az A38 fedélzetére lépek. A görög Need zenekar éppen a húrok közé csap. Őszintén, fogalmam sem volt erről a zenekarról, de ez egy olyan hiányosság, amit nagyon gyorsan pótolnom kell, és mindenkinek, aki az én tudatlan cipőimben jár. A színpadkép kissé humoros, leginkább a mackóalkatú gitáros és az egyenesen grizzly formájú billentyűs miatt, akik bőven elvitték a látvány medverészét oroszlánrészét, de ez csak a külcsín. Ezek a jó hellének ugyanis valami egészen érdekes kombinációját játszották szinte minden modern metal stílusnak, amit eddig ismertünk.

Itt-ott egy kis djent, sok tiszta ének, pszichedélia és ’70-es éveket idéző progresszivitás. De ezek csak stílusok, melyek neveit ötletszerűen hajigálom egy kupacba, próbálván leírni, amit hallottam. Ezek a stílusok külön-külön és egybegyúrva sem érnek semmit jó dalok, jó dallamok és profi előadás nélkül. Ezeket mind hozták a görögök, a zenéjük tele volt meglepő és letaglózó pillanatokkal, kifejezetten hatékonyan bemelegítve a közönséget. Koncertjük közben nem tudtam megállni, hogy ne a Sons Of Seasonsre gondoljak, akik annak idején szintén a relatív ismeretlenségből érkezve taglóztak le bennünket, ugyancsak előzenekarként. Ismét bizonyítást nyert a tézis, miszerint nagyon nem mindegy, hogy milyen bemelegítő bandák kerülnek be a headliner elé. Innentől kezdve már csak ismételni tudom magam: aki nyitott és kíváncsi egy friss, lelkes és modern együttesre, feltétlenül tegyen próbát a Needdel!

Számomra egyre nehezebb bármi újat mondani az Evergreyről, amit eddig még nem írtam le, úgyhogy a legjobb talán az lesz, ha nem is erőlködöm ezzel, hanem igyekszem szigorúan a szóban forgó koncertre helyezni a fókuszt. Már tavaly is a ’The Storm Within’ című, egész pofásra sikeredett lemezt promótálták, és hivatalosan most is e tevékenység keretében érkeztek hozzánk, de amint a dalok listájából látható, sokkal inkább egy definitív, amolyan „itt tartunk most” jellegű koncertet hallhattunk, melyben természetesen szerepet kaptak az új dalok is, de sokkal inkább a fan-service volt előtérben. Hogy is mondja az angol? „This is for the fans!”

Ez az attitűd rögtön átütött, amikor az intro után az egyik legnagyobb és legrégibb klasszikussal, a Solitude Withinnel kezdtek, ezzel rabul ejtve engem és az erős 3/4 házat is. Őszintén, nem gondoltam volna, hogy valaha fogom hallani ezt a dalt élőben, úgyhogy engem nagyon hamar megvettek a svédek. Az állam viszont utána esett le csak igazán, amikor a perfektül elővezetett kezdés után szó nélkül csaptak bele az ’In Search Of Truth’ egyik sarokkövébe, a kolosszális Mark Of The Triangle-be. Ott környékezett meg először a gondolat, hogy ha itt és most befejeznék az estet, nekem már akkor is megérte volna eljönni, de szerencsére levonulásról szó sem volt. Sőt, kifejezetten feljebb tekerték a hőmérsékletet, erre tökéletesen alkalmas volt a Blinded, ami annak idején elmaradhatatlan kelléke volt minden Evergrey-estnek. Itt már erős volt a gyanú, hogy a koncertnek sokkal inkább életmű-jellege lesz, mint hogy a legutóbbi lemezeket domborítsák ki. Ez végül igaz is és nem is, hiszen ezt a dalt rögtön a Leave It Behind Us gótikus kesergése követte. Bár nagyon szeretem azt a dalt, de szerintem a ’Glorious Collision’ lemezről beemelhettek volna mást is a repertoárba, például szerintem egy The Phantom Letters legalább olyan jól passzolna a műsorba, hogy a méltatlanul mellőzött I’m Drowning Alone-ról ne is beszéljek.

Ezután előkerült a mostanában szintén állandó bútordarabbá avanzsált The Fire, ami – annak ellenére, hogy erőteljesen a már játszott Blinded stílusában íródott – szintén elég erős dal ahhoz, hogy fenntartsa a koncert hőfokát. És végre előkerült a legutóbbi lemez! Tulajdonképpen nem gondoltam volna, hogy elcsattan a Distance, és még akkor is kételkedtem, amikor Rikard Zander csodás zongorás bevezetőjében megszólalt a nóta vezérdallama. Egészen biztosan a ’The Storm Within’ egyik legerősebb tételéről van szó, így leírhatatlanul boldog voltam, hogy hallhatom élőben is ezt a rendkívül felkavaró szerzeményt. Egyértelműen a koncert csúcspontja volt, számomra legalábbis mindenképpen.

Innentől kezdve sokkal inkább a 2006-os stílusváltás utáni dalok voltak előtérben, terítékre került rögtön ezután a New Dawn és a Black Undertow is 2014-ből. Utóbbit a jelentős érzelmi töltet ellenére sem tartom egy kiemelkedő alkotásnak, őszintén nem is nagyon értem, miért tartják benne a programban. Úgy érzem, a se ilyen, se olyan jellegével ez a dal eléggé leülteti a hangulatot.  De aztán rögtön felrázott minket egy újabb jellegzetes, 12/8-os Evergrey-himnusz, a My Allied Ocean. Ezt követte egy olyan szám, amiről szintén nem gondoltam volna, hogy ebben az életben valaha hallani fogom: a Words Mean Nothing szívbemarkoló ének-zongora duója az együttes legszebb korszakát idézte vissza. Kissé ferde élmény volt ezután a Broken Wingst hallgatni – amit szintén nem értek, hogy miért tartanak műsoron. Tény, hogy nagyon erős koncertdal, de a ’Torn’-on szinte csak ilyenek vannak, bőven lett volna miből válogatni.

A hivatalos műsort a The Grand Collapse zárta, ami viszont pont annyira volt meglepően erős hallgatnivaló élőben, mint amennyire kicsit szürke hangfelvételen. Iszonyatos energiákat idézett elő a színpadon, jó volt részese lenni. A ráadás szintén a klasszikus sémákat követte, egy-két toldással. Az elmaradhatatlan When The Walls Go Down és Recreation Day duó még ennyi év után is elég ütős kombináció. Ezt követte egy ízes Danhage-féle gitárhősködés, majd a kötelező jellegű Touch Of Blessing. Itt akár vége is lehetett volna a koncertnek, de slusszpoénként még elhangzott az egészen felemelő King Of Errors is, melynek záróakkordja jelentette a koncert végét.

Ezzel vettem egy nagy levegőt és elsoroltam, milyen dalok voltak a koncerten, de hogy milyen volt a buli? Óriási öröm számomra ezt a zenekart látni. Igen, mindig. Akár jók, akár rosszak. Tom S. Englund és Henrik Danhage gitárkettőse 2001 óta az egyik legkiválóbban működő páros. A mai napig remekül rezonálnak egymásra, és tökéletesen egészítik ki egymás játékát, oda-vissza dobálják a szólókat. Danhage a tavalyi enerváltsággal ellentétben most végre meg is mozdult a színpadon, és láthatóan benne volt abban, amit csinál. Johan Niemann basszusgitáros bár sok-sok éve tagja a zenekarnak, valamiért most éreztem és láttam rajta azt először, hogy nem lóg le a színpadról.

Rikard Zanderre régóta nagyon mérges vagyok, ugyanis szerintem teljesen ellustult mind játékával, mind a színpadi produkciójával. A ’Recreation Day’ és a ’The Inner Circle’ albumokon a billentyűk teljesen egyenrangú szereplők voltak, ma már inkább csak szolid aláfestést adnak, és szerintem ez így nincsen rendjén, ugyanis mind tudjuk, hogy mi van ennek az embernek a kezében, de valamiért nem nagyon akarja már kiengedni. Egyszer szívesen megtudnám, miért. Arról már rég letettem, hogy a tizenévvel ezelőtti anyagok színvonalát fogja hozni billentyűivel, de azért az állandó szőnyegezés és samplerezés még így is kevés. De hogy ne csak rosszat mondjak róla, kiváló ötlet, hogy a program feszessége érdekében rengeteg dalt zongorabetétek kötöttek össze, így azért kapott Mr. Zander is elegendő rivaldafényt. Ha a dalok alatt is ilyen aktívan szerepelne a hangszerével, akkor egy szavam sem lehetne. Jonas Ekdahl dobosról nehéz bármi újat mondani, továbbra is meggyőzően, erőtől és szenvedélytől lüktetően adja a stabil és ízes alapokat a zenekarnak. Tom hangja pedig mit sem fakult az évek során, továbbra is a szcéna egyik legkifejezőbb orgánuma és remélhetőleg marad is sokáig.

Kettős érzésekkel távoztam a koncertről. Rettentő boldog voltam, hogy hallhattam kedvenc bandámtól olyan dalokat, amiket sosem reméltem. És azért is boldog voltam, hogy teljesült a kívánságom, és a 2007-es Kultiplex-buli óta először láthattam őket headlinerként. Viszont egy picit csalódott is vagyok, mivel nem éltek a lehetőségeikkel. A hajó tele volt olyan emberekkel, akik oda-vissza, betéve tudták az összes szöveget és dalt. Nekik szerintem nem a biztonsági műsort kellene játszani, hanem nyugodtan, bátran elő lehetne venni olyan dalokat, amiket ritkán, vagy egyáltalán nem játszottak. Nagyon-nagyon hiányolom a bátorságot és a vakmerőséget az Evergreyből. Ezen dolgok hiánya szinte tökéletesen meglátszik a programjukon. Színtiszta biztonsági játék. Csak ne lenne még így is annyira élvezetes.

A 2006-os ’Monday Morning Apocalypse’ éles stílusváltása után úgy érzem, hogy egy folyamatos útkeresésben van a zenekar, pedig igazából, ha nem váltottak volna, akkor most ott lehetnének a csúcson, ahová valóak. Lehet, hogy ez a hajó már elúszott, de attól az Evergrey még Evergrey, és mindig szívesen látott vendég. Na, csak elkezdtem megint róluk filozofálni, pedig mindössze annyit akartam mondani, hogy milyen jó kis koncert volt és micsoda élmény látni ezt az együttest!

Setlist: Solitude Within / Mark Of The Triangle / Blinded / Leave It Behind Us / The Fire / Distance / A New Dawn / Black Undertow / My Allied Ocean / Words Mean Nothing / Broken Wings / The Grand Collapse /// When The Walls Go Down / Recreation Day / Henrik Danhage gitárszóló / A Touch Of Blessing / King Of Errors

Szerző: Wardrum
Képek: TT
Köszönet a Concerto Musicnak!
További fotók ITT