A Gördülő Kövek nem ragadnak sárba: The Rolling Stones – Ausztria, Spielberg, Red Bull Ring, 2017. 09. 16.

Nem csak rock and roll, történelem. Ötvenöt év. Ez idő alatt kormányok jöttek, elbuktak, háborúk dühöngtek, aztán elcsitultak, megdőlt egy világrend, megváltozott Európa térképe... de a Kövek rendületlenül gördülnek, több mint fél évszázada.

Mick, a hiperaktív, Keith, a heroin túlélője, Charlie, az unott, Ronnie, a legújabb tag – negyvenkét éve… Négy vén csont, akarom mondani Kő vagy Kövület, tudom is én… Öregek, baltaarcúak, rondák… de itt vannak, pedig rendesen pofozta őket az élet. Keith, Charlie és Ronnie is megérezte a kaszás közelségét, igaz Keith egészen más okból. És mi is itt vagyunk kábé százezren velük szemben: gyermekek, szülők, nagyszülők, talán dédszülők is. Hogy a búbánatban van az, hogy tizennyolc éves kölykök nyelvvel a pólójukon kívülről fújják a Sympathy For The Devilt vagy az Under My Thumbot??? Még a szüleik sem látták meg a napvilágot, amikor ezek a dalok megjelentek.

Nem sok jóval kecsegtetett az időjárás. Kora délután a Graz felé vezető autópályán belefutottunk egy tisztességes esőbe. Felrémlett az emlék, hogy életem három korábbi Stones-koncertjéből (Prága, 1990, Budapest 1995 és 2007) az első kettőn részese lehettem az égi áldásnak. Ám estére elmentek a felhők, bár az utóhatásától kínlódtunk, de erről majd később. Torlódások, dugók lassították utunkat a végcél felé, melynek eredményeképpen lemaradtunk a két előzenekarról, ám nagyon készültünk a főattrakcióra. Én például egy Keith-pólót is csináltattam az alkalomra, végig az úton csak Stonest hallgattunk a kocsiban a barátaimmal, és idéztük korábbi élményeinket, a róluk szóló olvasmányokat vagy dalszövegeket boncolgattuk. És Keith aranyköpésein nevettünk jókat: „Koncert előtt menjetek el pisálni – így hangzott jó tanácsa fiatal muzsikusoknak. Már csak füvezek.” – nyilatkozta két esztendeje, hetvenkét évesen. 

A koncerten amúgy nem történt különösebb meglepetés, gyakorlatilag minden legendás szerzemény elhangzott, mondjuk az Under My Thumbot én először hallottam élőben, de az is időről időre visszatér a repertoárba. A kezdet okozott talán szemöldökfelvonást, mert nem egy pattogós rock and roll-lal indítottak, hanem a pokoli dallal, az 1968-ból származó, Bulgakov ’A Mester és Margaríta’ regénye ihlette Symphathy For The Devillel.  Viszont magával ragadta a zsűrit, sokan énekeltünk és huhogtunk együtt Mickkel. Keith hozta a formáját. Szokásos hajlott testtartásával becsoszogott a színpadra, mielőtt megpengette volna az első akkordot, rágyújtott egy cigire. Mindezt a majd negyven méter magas kivetítőn jól látta a tömeg, hatalmas derültséget okozva közöttük. Két régi blues elhangzott a tavaly év végén megjelent ’Blue & Lonesome’ feldolgozásalbumról is. Amúgy érdekes, hogy az elhangzott húsz szerzeményből nyolc eredetileg a kis Mick (Taylor) gitározásával született valamikor 1969 és 1974 között. Nyilvánvaló, nem csak ők tartják ezt a periódust karrierjük csúcsának. És csak három olyan, ami Ronnie közreműködésével készült, ebből egyet Keith énekelt. És persze, hogy eldanolta a Happyt is remek fahangján, de ez így rendjén volt. A már említett Symphathy For The Devil mellett felcsendült a másik két nagy kedvencem, a Midnight Rambler és a Gimme Shelter is, azonban a Miss You-t bánatomra most sem úsztuk meg. Még jó, hogy Darryl Jones egy jó kis basszusszólót villantott benne, aztán Tim Ries szaxiszólóját is dicsérném, ha nem lett volna végig annyira hamis… De nem csak ez az egy hiba tűnt fel: Az ördögi nóta gyakorlatilag szétesett a közepén, Ronnie és Keith csak keresgélték egymást. Ugyanez történ a Start Me Upnál is, ezt Mick rontotta el egy rossz belépéssel. Nem tűnik szentségtörésnek, ha azt mondom, nem szólt az egész olyan feszesen (Charlie-t sem éreztem annyira pontosnak), mint mondjuk 1990-ben a ’Steel Wheels’ turnén, de elszállt majdnem harminc év, és mind a négyen elkerülték a hetedik ikszet.

Viszont Keith és Ronnie laza, légies, mégis egymásra tökéletesen ráépülő gitárjátéka – mely a Stones zenéjének legalapvetőbb eleme – most is nagyszerűen működött. Amikor egyikük épp szólózik – ebben Ronnie jobb –, a másik is kalandozik. Senki sem tudja utánuk csinálni, függetlenül attól, hogy egyikük sem tartozik a legtechnikásabb gitárosok közé. Mick hozta magát: jól énekelt, és könnyedén mozgott – nem semmi egy hetvennégy éves dédnagypapától.

Bár a Stoneshoz sosem tatozott szorosan billentyűs – Ian Stewart vagy Nicky Hopkins sem –, zenéjükben nagyon régóta fontos részt tölt be a zongora vagy a szintetizátor. Chuck Leavell (sokáig az Allman Brothers Bandet is erősítette) harmincöt éve ott van velük a színpadon és a stúdióban. A másik játékos, Matt Clifford elment, majd visszajött, ő meg tudja fújni a vadászkürtöt is a You Can’t Always Get What You Wantban.

A tálalás most is pazar volt, nem véletlenül mondják, egy Stones-turné olyan, mint egy utazó cirkusz.  Jól néztek ki a hatalmas videoalak, óriási Micket, Keith-t, Charlie-t vagy Ronnie-t mutatva. Felötlött bennem a Love Is Strong slágerük klipje (’Voodoo Lounge’ 1994), amikor mind a négyen hatalmasra nőve ugrálnak New York utcáin. Viszont a fellépésen s klipekkel nagyon csínján bántak, jobbára a bulit kísérhettük figyelemmel, talán csak a Gimme Shelternél tűntek fel tüntető tömegek a falakon. Elmaradtak az óriás gumibabák a Honky Tonk Womenben vagy a forradalmi dalban, a Street Fughting Manben. Volt egy olyan érzésem – a látványtól függetlenül –, hogy faragták a költségeket. Pozanost sem hoztak magukkal, csak két szaxofonost.

A koncert szervezése nagyon sok kívánnivalót hagyott maga után. Az eső miatt a tömeg egy része végig a sártengerben állt, nem tudom, miért nem lehetett a küzdőtérre leteríteni gumiszőnyegeket úgy, mint a bejáratnál. Három kilométerre álltunk meg a helyszíntől, az út mellett, a parkolónak kinevezett mező majd három órával a kezdés előtt megtelt. Kevés mobilvécét telepítettek ki, sokáig vártam a soromra, a higiéniát meg hagyjuk... Nem tudom, miért kellett állni a tömegnek majdnem egy órát, mielőtt elhagyta a helyszínt.

Eltekintve ezektől az anomáliáktól, örülök, hogy újra láthattam őket tíz év elteltével. Hogy nem hiba nélkül játszottak? Senki sem mondta, hogy a világ legjobb zenészei technikailag, azonban az érzés, a hitelesség megkérdőjelezhetetlenül jelen volt a színpadon, a zene belemarkolt a közönség elevenjébe. Jól is szólt a motyó, igaz Keith gitárja időnként olyat dörrent, hogy mindent elnyomott. A Stones olyan zenét játszik, mely a technikai orgia nélkül is megszólalna egy kétszáz fős klubban.

Azért is vállaltam be ezt a sáros stájerországi kiruccanást, mert úgy éreztem, ez az utolsó alkalom, hogy láthatom őket. Náluk már nagyon ketyeg a biológiai óra. Nem tudom, mit gondol erről a négy matuzsálem, vagy mit gondolt az a kilencvenötezer ember, aki velem együtt dagasztotta a sarat. A Stones egy korszak a zenében, egy korszak az ellenkultúrában. A bulin nem hangzott el a The Last Time…

Setlist: Sympathy for the Devil / It's Only Rock 'n' Roll (But I Like It) / Tumbling Dice / Just Your Fool / Ride 'Em on Down / Under My Thumb / She's a Rainbow / You Can't Always Get What You Want / Paint It Black / Miss You / Happy / Slipping Away / Midnight Rambler / Honky Tonk Women / Street Fighting Man / Start Me Up / Brown Sugar / (I Can't Get No) Satisfaction /// Gimme Shelter / Jumpin' Jack Flash

Szöveg: Bigfoot
Képek: It's Only Rock'n Roll - The Rolling Stones Fan Club of Europe