H.E.A.T: Into The Great Unknown

írta TAZ | 2017.09.21.

Megjelenés: 2017

Kiadó: earMUSIC

Weblap: http://www.heatsweden.com/

Stílus: hard rock

Származás: Svédország

Dalcímek

Értékelés

Nehezen fogtam hozzá ehhez az értékeléshez, ugyanis a H.E.A.T rajongói valószínűleg kisebb sokkban, a sarokban összegubózva szomorkodnak odahaza az új dalok hallatán, ám mivel én nem vagyok rossz véleménnyel az ’Into The Great Unknown’-ról, lehet, hogy most el leszek küldve a… Na, de ne szaladjunk ennyire előre, viszont azt előrevetíteném nyugtatóként: a srácok csak szívattak minket az ízelítőkkel, és a lemez egésze távol áll a szirupos popperkedéstől, valamint az elektronikus kütyük folytonos kerregtetésétől. Ezt mondjuk nem sokan gondolták volna az első kislemezdal, a Time On Our Side megjelenésének idején, ami olyan búval átitatott negatív indulatokat szült, melyet nem sokszor tapasztalni egy felvezető kampány első fázisában. Kétségtelen, hogy a svéd fiatalok nem álltak be a jól megszokott sorba, hanem onnan kilépve, inkább valami újat akartak mutatni ezúttal, pár dal pedig még így is felférne bármelyik korábbi lemezükre.

A lemezt indító Bastard Of Society például simán lehetne a ’Tearing Down The Walls’ lecsengése, mivel egy dallamos rocknóta, ami ugyan nem annyira vaskos és húzós, mint az elődön található dalok, de stílusban mindenképpen oda passzol. Ezután viszont érkezik az éles váltás a Redefineddal, ami azonnal hozza a jelen koncepció járulékos elemeit, méghozzá a megszokottnál több elektronikát, mely kissé olcsóvá, műanyaggá teszi az élményt. Amúgy a dal rendben van, szóval fanyalogni kár, de érthető, hogy nem mindenki elégedett, mivel nem ezt szoktuk meg a bandától. Ha már megszokás, akkor érdemes azon is elgondolkodnunk, hogy mennyi értelme van ugyanazt a lemezt elkészíteni újra meg újra. Ez a srácok harmadik dobása Tobias Lindell producerrel, és felettébb üdvözlöm azt, hogy minden egyes alkalommal képesek voltak változtatni: az ’Adress The Nation’ arénarockos, AOR-es világa után egy sokkal szikárabb hard rockba fordultak a ’Tearing Down The Walls’-zal, amit most egy kicsit kibővítettek a mai korban oly népszerű elektronikus megoldásokkal. Valljuk be, sokan nem merik ezt bevállalni, és inkább maradnak a jól bevált receptnél. (Ha már ennyire példáért kiált ezen állításom, akkor vegyük is mondjuk a Kamelotot, akik a ’The Fourth Legacy’ óta (1999-et írunk!) ugyanazzal a producerrel dolgoznak, és bizony az utóbbi két-három albumuk igencsak összemosódik a jellegtelenség miatt.)

Visszatérve a lemezhez, érdekes sormintával találkozunk az album elején, mivel a folytatásban a Shit City megint inkább a régebbi vonalat követi, míg az ominózus, több fogyatékossággal is rendelkező Time On Our Side a modernebb érához kapcsolódik. Teljesen olyan érzése van az embernek, mintha a jó öreg Hammond-orgonát elcserélték volna a piacon egy műanyag Casio-szintire, nyoma sincs a Laurens mester által összerakott hangszernek, ellenben az olykor idegesítő szintihangzás sokszor fel-felböffen, ahogy a szűk ötvenperces lemezen végig. Ide kapcsolódóan muszáj megemlíteni az érdekes színfoltnak számító Blind Leads The Blindot, ami a lemez egyik legjobb tétele, ugyanakkor a kezdése erős Edda-ízt hordoz magán, egy pillanatra azt hittem, hogy Gömöry Zsolti játszik a dalban.

A három-négyperces dalok egyébként annak ellenére, hogy egy egzotikus helyen, Thaiföldön készültek, igen rideg, Skandináv hangulatot árasztanak magukból, ami ugye köszönhető a modernebb megszólalásnak és az utópisztikus tematikának, amihez ezúttal a Sky Davisszé átkeresztelt Dave Dalone (eredeti nevén David Axelsson) biztosít játékos riffeket és szólókat, már ha van azokra szükség, ugyanis egy-két számban annyira lecsupaszították a szerkezetek a fiúk, hogy a szólót is kiiktatták. Mondjuk ezzel addig nincs baj, amíg a dalok rendben vannak, ám egyes esetben hiába vannak remek dallamok, néhány szerzemény sajnos ingerküszöb alá esik, így a Do You Want It és az indokolatlanul hosszúra nyújtott címadó a végén nálam egyáltalán nem talált be. Az album háromnegyede viszont egészen kiegyensúlyozott, az olyan dalok kellemes perceket okoznak, mint a már-már Queent idéző We Rule vagy a tipikusan H.E.A.T-esnek mondható, ugyanakkor bődületesen eltalált ballada, az Eye Of The Storm.

Akárhogy is osztok-szorzok, ugyan nem ez a srácok legjobb anyaga, még így is képesek voltak némileg elkápráztatni remek dallamérzékükkel és néhány tőlük szokatlan, remek húzással. Ennek ellenére nagyon örülnék, ha legközelebb több olyan nótával találkoznék, mint mondjuk a Point Of No Return vagy a Living On The Run.

Pontszám: 7