We will drink to glory tonight: Amon Amarth, Sear Bliss – Barba Negra Track, 2017. 08. 23.

Bár még nem voltam túl sokszor a Trackben, de rendkívül hamar a szívemhez nőtt ez a hely. És valamiért ez az első dolog, ami eszembe jut a koncert kapcsán. De vajon miért? Mert egy felejthetetlen estéhez az egyik első és legfontosabb feltétel a tökéletes helyszín. És a jövőre 30. (!) születésnapját ünneplő zenekar bőven felnőtt már ahhoz, hogy egy ilyen méretű és nívójú helyszínen adja elő magát. Miután a legnagyobb fesztiválokat is meghódították már, kell is ennek a műsornak a hely.

Szerencsére kaptunk egy bemelegítő zenekart is, bár számomra furcsa volt, hogy a választás éppen hazánk fiaira, a vaskalapos black metalban utazó Sear Blissre esett. Az Amon Amarth elé egy black metal produkciót? Nem értettem. Ez az értetlenkedés viszont csak addig tartott, amíg Nagy Andrásék a húrok közé nem csaptak. Bár továbbra se jutott volna eszembe a vikingek elé black metalt tenni, de tény, hogy a magyar zenekar nagyon derekasan megállta a helyét, és erre a közönség is igen vevő volt. Mint ahogy az lenni szokott, a hangzás a koncert elején még nem állt teljesen az ő oldalukon, de hamar rendeződött a helyzet.

Szívesebben megnéztem volna őket legalább félhomályban, ahol jobban érvényesülhet a világítás is, de ezt leszámítva egyetlen rossz szó nem érheti a produkciójukat. Kellő mennyiségű energia áramlott le a színpadról, ami átragadt a közönségre is. Sajnálatos, hogy az ő koncertjükre még csak egy kvázi félház jött össze, de ez nem vont le semmit az előadás értékéből. Esetleg – ha már egymás között vagyunk – egy kicsivel több kommunikáció belefért volna.

Én a magam részéről mindig három lépés távolságból szemléltem a zenekart, ugyanis nem tetszett a harsona használatának ötlete ebben a zenében, legyen az akármennyire egyedi ötlet. De itt az idő, hogy megkövessem őket, ugyanis élőben egészen jól működik a dolog és nagyon jól színezi a klasszikus black metal alapokra építkező zenéjüket. Valamint az sem elhanyagolható, hogy Pál Zoltán harsonás igencsak belakta a színpadot, ami frissítő látvány volt.

A múltidézéssel egybekötve hallhattunk teljesen friss, kiadatlan dalt is (The Mirror), amely remélhetőleg lemezen is visszaköszön hamarosan. Aki esetleg még nem látta őket élőben, mindenképpen tegyen egy próbát, az én hozzáállásomon sokat puhított, hogy végre találkozhattam velük. Reméljük, hogy a vészesen közelgő 25. születésnapján a zenekar előáll egy igazán nagyszabású esttel, járna nekik a rivaldafény!

Műsor: Two Worlds Collide / Birth of Eternity / The Mirror / Beyond the Darkness / Far Above the Trees / A Deathly Illusion / Somewhere

Ha még várnak úgy másfél hónapot, akkor napra pontosan jött volna ki az évforduló: kereken 10 éve láttam utoljára a svéd harcosokat. Azóta hihetetlen nagy növekedésen ment keresztül az együttes, pedig már 2007-ben – amikor a tetszhalálából épp mostanában ébredező Dimmu Borgir előzenekara voltak – sem számítottak egy fiatal névnek.

De a stabil minőség és a kérlelhetetlen brandépítés folyományaként az Amon Amarth ma már egy tökéletesen megkerülhetetlen név a metal szcénában, és ezt jól mutatja, hogy a koncert helyszínén se tűt, se tülköt, se viking fejszét nem lett volna hely elejteni. No, hát mi a titkuk ezeknek a vigyori, szakállas pasasoknak? Erre a kérdésre nyilván több válasz is megfelelő, ami számomra vonzóvá tette az együttest, az nem is csak az, hogy mennyire egyedi a zenei megközelítésük, hanem a fix és állandó minőség, amit hoznak.

Az egy évvel ezelőtti ’Jomsviking’ lemezkritikában viszont már lamentáltam egy sort azon, hogy mit tartok a zenekar igazi gyengeségének, és ez a mai napig nem változott: a stílus, amit kitaláltak és képviselnek, lassan elérte a határait, ahonnan már nem lehet tovább fejleszteni a zenéjüket. Szerintem ezt ők is érzik, ugyanis a zene nem nagyon megy már semerre, ellenben a látvány és a körítés masszív fejlődést mutat az utóbbi években. Ez elég borongósan hangzik, de azért ennyire nem vészes a helyzet. Miért volt tehát nagyon jó a koncert, amit adtak nekünk a vikingek?

Egy koncert alaphangját nagy százalékban a kezdés adja meg, ezt valami bombasztikus módon oldotta meg a zenekar, kiváló érzékkel, a klasszikus The Pursuit of Vikingszel kezdtek, ami remek választás volt, az első perctől kezdve kenyérre kenték a csatára éhes közönséget. A látvány szinte a kezdetektől kimutatta a foga fehérjét: az egész zenekar úszott a fényárban, a színpadot eluralta a hatalmas viking sisak, melynek törött tetején ült a nagy kiterjedésű dobszerkó, és szinte minden irányból érkeztek a lángcsóvák is. Az biztos tehát, hogy számomra az év eddigi leglátványosabb koncertjéről beszélünk, de térjünk rá a hallottakra!

A profizmus, ami a látványnál tetten érhető, ugyanúgy jelen volt természetesen a megszólalásban is. A hangzás a legelső perctől döngölt, ahogy kellett ennél a zenekarnál. Sajnos nem volt alkalmam közelebbről is megvizsgálni őket, rendes helyemről, a hangmérnök sátrától néztem végig az estet, de ennek annyi előnye volt, hogy a lehető legtökéletesebb és kiegyensúlyozott hanghatások értek. A dobok kristálytisztán hallatszottak, ami elég ritka jelenség még mindig, de szerencsére egyik gitárt sem takarták el teljesen, valamint a mindig vigyori Johann Hegg vokáljai is szokatlanul élesen kivehetőek voltak. Ezekből érzékelhető, hogy a tökéletes estéhez már csak annyi hiányzott, hogy a zenekar odategye magát. És oda is tették magukat a zenészek. Teljesen belakták a nagyszínpadot, ami számomra már csak azért is volt üdítő, mert legutóbb egy klubméretű helyen láthattam őket. A sisak ráadásul megmászható volt, úgyhogy nem egyszer kötött ki a dobszerelés mögött a vokalista, meg a gitárosok is.

Ami mindig tetszett a zenekarban, hogy a két gitár náluk valóban két gitár, és nem ritmus + szóló. Ennek megfelelően egyenlő mennyiségű tekerés hagyta el Olavi Mikkonen és Johann Södeberg ujjait is, a már fent említett közel tökéletes hangzásnak köszönhetően szép csúcspontok voltak ezek a szólók. Úgy egyébként is nagyon jófajta levegő vibrált a zenészek között, érezhető volt, hogy a húros szekció évtizedek óta együtt nyüvi a gitárokat, nagyon nagy összhangban és egymásra szépen odafigyelve játszottak, ennek megfelelően hibát is alig lehetett találni a zenélésükben. Ez a fajta összeszokottság azért nem kicsi fegyvertény a zenekaroknál.

A műsor is nagy érzékkel és tapasztalattal lett összeválogatva, a régmúlt idők dicső dalai mellett természetesen nem hanyagolták a legutóbbi lemezt, de a nagy sikerű ’Deceiver of the Gods’ és társai is említésre kerültek. Számomra a legnagyobb örömöt mindenképpen a Death in Fire és a Guardians of Asgaard dalok jelentették, de azt a nemzetközi focimeccsekre illő hangulatot sem vágtuk zsebre, amit a Raise Your Horns alatt hozott a közönség. Az igazi tűzijátékot persze a ráadásra tartogatták, amikor is elérkezett Jörmungand, a világkígyó, hogy felfalja a szerencsétlen zenekart, de Johann résen volt és még valahogy Thor kalapácsát is megszerezte, hogy azzal verje vissza a rettenetes szörnyet, miközben a zenekar pedig a Twilight of the Thunder Godot tekerte nagy hévvel.

Igazi utazó cirkusszá nőtte ki magát az Amon Amarth. Bár zeneileg lehetetlenül kötött pályán mozognak, de ez egyrészt önazonossá és hitelessé teszi őket, másrészt a sikereiket is ennek köszönhetik. A vérprofi látvánnyal megtámogatott műsoruk eljutott arra a szintre, amit bármilyen metalrajongónak vétek kihagyni. Izmos dalok, lehengerlő látvány és vastag hangzás. A vikingek jöttek, láttak, győztek. A közönség pedig bomlik értük. És amikor egy koncerten az adó és a vevő oldal is teljesen rendben van, akkor arról a koncertről igazi kihívás lenne bármi rosszat mondani. Nagy szeretettel várjuk őket vissza továbbra is!

Műsor: The Pursuit of Vikings / As Loke Falls / First Kill / The Way of Vikings / Valhall Awaits Me / For the Stabwounds in Our Backs / Deceiver of the Gods / Destroyer of the Universe / Thousand Years of Oppression / Death in Fire / Father of the Wolf / The Fate of Norns /// Raise Your Horns / Guardians of Asgaard / Twilight of the Thunder God

Szöveg: Wardrum
Képek: Savafan
Köszönet a Hammer Concertsnek!
További fotók ITT