Mr. Big: Defying Gravity

írta CsiGabiGa | 2017.08.02.

Megjelenés: 2017

Kiadó: Frontiers Music

Weblap: http://www.mrbigsite.com

Stílus: hard rock

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

Minden tiszteletem Nagy Úré, két okból is. Ritka az olyan személyes kiállás zenésztársuk és barátjuk mellett, mint amit Pat Torpey Parkinson-kórjának kapcsán a zenekar tett. Nem rúgták ki kollégájukat, hanem kvázi „örökös taggá” téve a zenekarban, felléphet velük estéről estére. Állítom, hogy ez a baráti gesztus, és az a szeretetáradat, amit a közönségtől kap a koncerteken – ha megállítani nem is tudja –, lassítja a folyamatot. (Hirtelen két hasonlóra emlékszem: A Def Leppard zenekar sem rúgta ki dobosát, amikor egy balesetben elvesztette bal karját, hanem inkább speciális dobszerkót készíttettek neki, amin egy kézzel is tud játszani. És a Styx is a színpadon tartja a HIV-pozitív Chuck Panozzót, bár a munka oroszlánrészét már Ricky Phillips végzi helyette.)

A másik ok, amiért kalapom emelem Nagy Úr előtt (tudod, azt a '89-es lemezen lévőt!), szakmai vonatkozású. Szinte naponta hallunk olyan kijelentéseket bandáktól, hogy „most visszatérünk a gyökereinkhez”, meg „felidézzük a korai lemezek hangulatát”. Smafu! Vagy még inkább: kamu! Amikor Nagy Úr azt mondja, hogy visszatértek a korai lemezek hangulatához, az nem egy reklámszöveg. Alaposan megfontolták ezt a dolgot. Visszahívták Kevin Elson producert, akivel az első négy lemezüket csinálták (igen, még a kicsit izzadtságszagú 'Hey Man'-t is), alaposan felkészültek rá, és lazán, hat nap alatt felvették a 'Defying Gravity'-t. Mint a régi szép időkben. Erőlködés, görcsölés nélkül. Már nem kell megmutatniuk, kicsodák, már nem kell bizonyítaniuk a tehetségüket.

Amikor meghallom Kevin Elson hangját („OK, we’re rolling.”), mintha visszamentem volna az időben. Az első dal – ha nem is egy Addicted To That Rush, de – hasonló húzós, groove-os nóta. Nem az a tipikus slágernóta, de koncertsláger lehet belőle, mint az elődjéből. A hangzás is ugyanaz a nyers, mint az első albumon, minden hangszer külön hallatszik, nem úgy, mint a másik Kevin, Shirley összemosott, piszkos soundjában. Tényleg olyan, mint a '90-es évek elején, amikor szinte egyedüliként tartották a frontot a grunge viharaival szemben. Ezt meg is énekelték az 1992 című dalban. „Thought about a girl that I once knew, Put her in a song with some greens and blues.” Hogy is volt? „Waited on a line of greens and blues, Just to be the next to be with you.” De aztán a grunge elsöpörte őket is: „Record company said to us, thank you, man. Then they threw us right into the garbage can.” És mégis, a szép élményeket nem tudták elvenni: „I was Number 1 in 1992.”

A lemez legjobb gitártémája egyébként a címadóé, emlékezetes lesz, mint anno a Green-Tinted Sixties Mind. Bár egész más dallam, a ritmikája miatt folyton Steve Vai Babushkája jut eszembe róla az 'Alive In An Ultra World' lemezről. A másik „emlékezetes” riff a Spin Doctors Two Princesre hasonlító She's All Coming Back To Me Now. Egy egyslágeres előadónak miért pont azt az egy riffjét kell „lenyúlni”, ami a csapból is folyt egykor? Jó, tudom, nem lenyúlás, ez is csak hasonlít, de Paul írt már ennél ezerszer jobbakat is.

Az Everybody Needs A Little Trouble-ban előkerül a szerzők között a Colorado Bulldogba is besegítő Tony Fanucchi, ennek megfelelően egy dinamikus basszus-dob kettőst kapunk aláfestésként. Nem dobos ez a srác véletlenül? Nem tudok róla semmit, csak hogy Eric Martin szólólemezeire szokott dalokat írni.

Érdekes, hogy a felemlegetett listavezető óta nem nagyon jöttek be a lassú slágereik (talán csak egyszer, a Dancin' Right Into The Flame esetében), inkább a feldolgozásokkal arattak. Most is van két feldolgozás, bár ezúttal inkább fiatal tehetségeket fedezett fel Billy Sheehan. A Damn I'm In Love Again Jennifer Lynn Simpson és Aleena Gibson, míg a Forever And Back Aleena Gibson és Maria Jane Smith szerzeménye. Az előbbi egy kellemes country-sláger, amilyeneket Avicii is a listák élére szokott röpíteni, akusztikus gitáron előadva igazi rádiósláger-gyanús, hasonlóan laza, mint a To Be With You volt. A másik sejtelmesen indul, a Tho Who-ra emlékeztető lüktetéssel, majd a refrénre bontakozik ki, ezt sokkal inkább átgyúrták a saját képükre. És a vokálok! Fantasztikusak! Bár a csúcsteljesítmény ebben a tekintetben a záró Be Kind, ahol már a The Temptations magasságaiba emelkednek. A végén, az „Is that too much to ask?” kérdés után meg, mint akiknek elgurult a gyógyszere, felpörgetik az alaptémát, és egy őrületes másfél perces szólóval zárják le a lemezt. Pont olyan ad hoc-jellegű, és ezért pont olyan hatásos, mint annak idején a lemez végére biggyesztett To Be With You volt.

Az igazi groove-os, középtempós nóták, ahol Paul Gilbert és Billy Sheehan szinte túljátsszák egymást, az említett 1992, és a Mean To Me, melyben még egy rövid párbajt is eleresztenek. Összeségében nagyszerű alkotás, méltó az első háromhoz, nem olyan görcsösen izzadtságszagú, mint a 'Hey Man' vagy az előző 'The Stories We Could Tell', amiről akkor áradoztam, de ma már egyetlen énektémát sem tudnék felidézni róla. Ennek a lemeznek a dalaira emlékezni fogok.

Pontszám: 9