Dirkschneider: Live - Back To The Roots – Accepted!

írta Bigfoot | 2017.08.01.

Megjelenés: 2017

Kiadó: AFM

Weblap: http://www.udo-online.com/

Stílus: Heavy Metal

Származás: Németország

Dalcímek

Értékelés

Egy kis huzavona előzte meg ennek az anyagnak a megjelenését, mert Udo először tavaly áprilisban akarta képi formátumban dokumentálni (állítólagos) búcsúját az Accept '80-'85 közti sikerszériájától, aztán (talán elégedetlen volt a felvételekkel) a Memmingemben rögzített koncert csak dupla CD-n jelent meg 2016 végén, jó nagy csalódást okozva a rajongóknak a videó elmaradása miatt. Hogy pontosan mi miatt gondolta meg magát újra az énekes (lehet, hogy belejátszott a rajongók nyomása is), nem tudni, a lényeg, hogy tavaly decemberben bekapcsolták a kamerákat egy brnói koncerten.

Az ilyen kiadványra mondják, hogy kockázatmentes. Egy koncerten előadni a legnagyobb Accept-slágereket… Nos, mocskos módon félre kell nyúlni, hogy balul süljön el. Ám erről szó nincs. Udo és kis csapata holt precízen nyomják ezeket a harminc-harmincötéves dalokat. Egy darab a gyermekkoromból – mondhatnám.  Tagadhatatlan, hogy nem tudom emóciók nélkül hallgatni. Rongyosra hallgattuk a kazettákat, melyekre a lemezeket rögzítettük.

Jó munkát végzett az ötös. Nagyjából ragaszkodnak a szerzemények eredeti verziójához – az is igaz, hogy a heavy metal műfaj nem enged meg annyi improvizációt, mint a progresszív rock –, csupán a szólóknál hallunk itt-ott más dolgokat. Andrey Smirnov tisztelettel bánik Wolf Hoffmann futamaival, bár esetenként önállósítja magát ez a ruszki srác. Ügyesen bánik hangszerével, nemcsak akkor, amikor technikai tudását mutatja be, de akkor is, amikor a közönséget kell vadítani hatásvadász trükkökkel. Szerencsére tudja, mikor elég, nem megy át felesleges magamutogatásba. Nagyon feszes a ritmusszekció, főleg, Dirkschneider Jr., Sven remekel. Egyes helyeken nem várt pörgetései tovább vadítják a zenét, játéka amúgy nagyon pontos. Nem egy nagy showman, de azért nem olyan unott, mint Charlie Watts…

Jól eltalálták a repertoárt is. Hozzák a dallamos vonalat (Mindnight Highway, Midnight Mover, Winter Dreams, Living For Tonite) és a kalapálós témákat is (Breaker, Fast As A Shark, TV War), valamint a kihagyhatatlan örökzöldeket, amiket felesleges felsorolni. Az I’m Rebelen lepődtem meg: teljesen punkosan nyomják, a vokált, mintha sakálok üvöltenék, szóval jól pofán vágták az egészet. A DVD-n látszik, hogy nem túl nagy helyen zajlik a koncert, és ez így jó. Személyes, közeli és bensőséges.

Többek közt a filmfelvétel miatt tartom fontosnak az anyagot. A nagy sikerek idején csak egy harmincperces élő LP (’Kaizoku-Ban’ - 1985) jelent meg, öt évvel később jött ki egy dupla koncertalbum és egy videokazetta ebből a korszakból (’Staying A Life’), ám ez utóbbi (a videó) csonkára sikerült. Most teljes egészében élvezhetünk, nézhetünk egy olyan koncertet, ahol csak Accept-dalok szólnak, igaz Wolf Hoffmann, Peter Baltes és Stefan Kaufmann nem játszik, viszont a kis smirglihangú metaltörpe itt van velünk.

A végén én elhagytam volna a bónuszként szereplő Frank Sinatra-örökzöldet, a My Way-t a CD-ről, szerintem a Sid Vicious-verzió sokkal jobban hangzik. És lehetett volna még kicsit gondolkodni a borítón, mert a tavalyi dupla CD-kiadáson szereplő Udo-fej ezüst helyett vörösben, hááát... A kreativitás teljes hiánya.

Pontszám: 8