Jazz, blues, latin: XIV. Veszprémfeszt – Veszprém Aréna, 2017. 07. 12., 14.

Az idei Veszprémfesztet új helyszínen tesztelték a szervezők, ugyanis a várban található Püspöki Palota felújítása miatt nem tudták megrendezni a Szentháromság téren, ezért a várhegy alatti História Kertre esett a választás. Igaz, tavalyhoz hasonlóan az időjárás ezúttal sem bizonyult túl kegyesnek, így pár koncertet az alternatív helyszínen, a Veszprém Arénában kellett lebonyolítani, mindjárt az első napot is, ahol egyértelműen a jazzé lett a főszerep.

Pátkai Rozina – július 12.

A fesztet a többszörösen kitüntetett magyar jazz énekesnő, Pátkai Rozina és csapata (Ávéd János - szaxofon, Ifj. Tóth István - akusztikus gitár, Kiss Benedek - nagybőgő, Benkó Ákos - dob) nyitotta meg. Teljesen tradicionális muzsika szólt a színpadról, brazil eredetű bossa novát hallgattunk, néhol leheletfinom zenei megoldásokkal, természetesen jazzbe öltöztetve az egészet.

Rozina egyéni énekstílusát kísérve, sok helyen improvizatív elemekkel spékelve, de fegyelmezetten játszott a zenekar. Érdekes kettősség uralta produkciójukat, mert bár virtuóz szólókat produkáltak a muzsikusok, mégis visszafogott, néha enyhén melankolikus zene szólt a színpadról. Rozina kiváló éneke végig a fókuszpontban állt, ám zenekara egyáltalán nem volt háttérbe húzódó, kitűnő hangszeres részeket mutattak be. A koncertjük alatt még csak gyülekezett a nép, de akik ott voltak, ők értették, értékelték azt, ami a színpadon zajlott. A zene visszafogottságából ítélve úgy gondolom, ez a produkció kisebb, intimebb helyen hat igazán. Nagyon személyes, ahol a zenészek minden egyes rezdülése az előadás része. Mindenestre több mint jó kezdet volt, és a stílus szempontjából jó választásnak bizonyult meghívásuk. Rozina egyébként három nappal később is fellépett a városban, a Rozé, Rizling és Jazznapok keretében adott még egy koncertet az Óváros téren.

Setlist: Ary Barroso: Isto aqui o que é / Tóth Mátyás - Bán Zsófia: Passagem / Chico Buarque: O que sera / João Donato - Caetano Veloso: A Rã / Pátkai Rozina - Jane Tyson Clement: Sea Song / Ávéd János - Pátkai Rozina - Giovanni Pintaude: Dia ó Dia / Carlos Lyra: Vocé e Eu

Richard Bona – július 12.

Richard Bona nemcsak Magyarországra, de már Veszprémbe is hazajár, hiszen 2005 óta harmadízben adott koncertet városunkban. Nos, Richard jókorát csavart zenéjén, ugyanis kameruni létére dél-amerikai zenészekkel állt össze. A Mandekan Cubano zenekar tagjai közül Ludwig Alfonso dobos, Osmany Paredes zongorista és Dennis Hernandez trombitás kubai, Luisito Quintero és Roberto  Quintero ütősök venezuelaiak, míg Rey Alejandre harsonás mexikói. Ennek jegyében vérbeli latinos, pörgős ütősjátékra épülő, rengeteg hangszerszólóval tarkított muzsikát adtak elő, melyet időnként megszakítottak az afrikai gyökerű világzene elemeivel. Ez főleg Bona a cappellás énektémáiban volt jelen. Kissé skizofrén dolgok történtek a színpadon, de hatalmas hangulat kerekedett a nézőtéren. Nem tettek székeket a küzdőtérre, szerintem ez Bona kívánsága volt, hiszen a 2008-as fesztiválon is azt kérte tőlünk, hogy álljunk fel, mozogjunk, ne feszengjünk ülőhelyünkön. 

Mivel változékony időjárás érkezett a Kárpát-medencébe erre az estére, a szervezők jobbnak látták, ha a szabadtérről beviszik az arénába a bulit.

Richard Bona egy jókedvű fickó. Most sem hagyta ki a gulyáslevest, mint a kedvenc ételét a műsorból, be is jelentkezett az étel nagyköveti címére. Kijelentette, sokkal jobb, mint Angliában a Fish & Chips. A koncert közepén egy pár percre leküldte a zenészeket a színpadról, mondván, beszélgetni akar velünk. Ez azonban egy zenés beszélgetésre sikeredett. Itt is megcsodálhattuk erős magas hangját, sőt basszusgitárján elkezdte játszani a Kis kece lányomat. Persze mindenki ismerte a népdalt, azonnal elkezdtük énekelni, ő maga is beszállt, egy kis halandzsa magyarral, végül más dallamokat is együtt énekeltünk vele. Bona kiváló kommunikátor. Poénkodva, idétlenkedve, pillanatok alatt megtalálta a hangot a közönséggel, és innentől kezdve azt csinált, amit akart. 

Persze ez önmagában kevés lett volna, ha nem lett volna a zene is első osztályú. Mert tényleg táncra való, végtelenül szórakoztató produkciót hallhattunk, hét zenész tökéletes együttműködése zajlott a színpadon. Ludwig Alfonso, Luisito és Roberto Quintero ütősjátékát nemcsak a szólók alatt hangolták össze tökéletesen, végig kiváló teljesítményt nyújtottak. Nem tudom, hányan csinálnák utánuk. Osmany Paredes zongorajátéka állt leginkább közel a jazzhez, az ő futamai enyhén kilógtak ebből a latin hangorgiából. Rey Alejandre és Dennis Hernandez nem csak hangszereiket fújták, énekeltek, jól mozogtak a zene ritmusára. Nem sok kompozíció hangzott el, inkább igencsak megnyújtották azt a keveset. Bona mindenkinek adott lehetőséget tudása bemutatására: akadt olyan variáció, amit húsz percen keresztül játszottak, de egyáltalán nem hangzott unalmasnak. Ő is az a típusú zenész, aki számára nem léteznek műfaji korlátok, bátran nyúlt a dél-amerikai muzsikához, de úgy, hogy nem felejtette el saját zenei gyökereit sem. Gondolom, ezen elmélet alapján tanítja a zenét New Yorkban, amikor épp nem járja a világot. Nincs kétségem, Richard Bona vissza fog még térni a veszprémi fesztiválra egy pár év múlva. Kíváncsi vagyok, akkor milyen eredetű zenével fog meglepni bennünket. 

Pribojszki Mátyás Band – július 14.

Ezen a napon merőben más zene, blues és rock and roll dominált a sportcsarnok falai közt.

Két nappal korábban csúszás volt a menetrendben, mert Pátkai Rozina és Richard Bona félórás késéssel kezdtek. Nos, ezúttal szó sem lehetett róla, az est sztárja ragaszkodott a pontos kezdéshez, így pontban nyolc órakor színpadra lépet a Pribojszki Mátyás Band. Hazánk egyik kiváló szájharmonikásának bandája mindösszesen harmincöt percet kapott, hogy felrázza a tisztelt publikumot Tom Jones koncertjére.

Ezúttal is csak gyülekezett a zsűri az Arénában, Matyiék azonban egy cseppet sem foglakoztak ezzel, apait-anyait beleadtak. Tavaly jelent meg legutóbbi albumuk ’My Stories’ címmel, és a mindösszesen hat dalt tartalmazó műsorukban négy szerzemény erről az albumról hangzott el. A tradicionális végén fogják meg a műfajt, ennek ellenére rockos keménységgel tálalják zenéjüket. Természetesen a szájharmonika dominál muzsikájukban, Matyi virtuóz stílusa nem csak a klasszikus blues időket idézi. Profi munkát végeztek, ilyen rövid idő alatt is sikerült megfogni  a közönséget lehengerlő előadásukkal. Megérdemelt vastapsot aratva búcsúztak. Matyi később visszatért a színpadra, erről viszont egy kicsit lejjebb szólok.

Setlist: Bad Weather Blues Again / Beauty Queen / Fat Mama Boogie / Soul Stealin' Mama / Can't Make You Stay / Memphis Soul

Tom Jones – július 14.

Na, most jön az a rész, amikor az ortodox fémtudósok, metalfanatikusok szája legörbül, mindenféle degradáló megjegyzést téve. Hadd meséljek már egy kicsit Tom Jones koncertjéről! Igen, legtöbben őt a Delilah, a Green Grass Of Home, a What’s News Pussycat édes-nyúlós slágereivel vagy a csontig rágott Sex Bombbal azonosítják. Nos, ezeket a dalokat ténylegesen rogyásig játsszák a rádiók, azonban ez a koncert nem (csak) erről a vonalról szólt. Ha azt mondom, hetven százalékban a blues és a rock and roll dominált, nem túlzok. Kezdetnek egy John Lee Hooker-bluest, a Burning Hellt hallgattuk, és ez bizony meghatározta a koncert további irányultságát. Azonban a nagy slágerekhez is alaposan hozzányúltak, hiszen a Delilaht teljesen áthangszerelték, és az egész latinosan szólt, akár Santana is játszhatta volna. A Sex Bombot pedig totál elvitték a jazz irányába, és Prince szerzeménye, a Kiss – amit még annak idején az Art Of Noise-zal játszott lemezre Tom Jones – sem úgy szólt, ahogy azt megszoktuk. 

A háttérben vizuális show folyt, sokszor pillanatfelvételek tűntek elő, néhány kocka egyértelművé tette, hogy Tom Jones most már a visszapillantás, a számvetés időszakában van. Nem egyszer gyertyák, keresztek tűntek fel a háttérben, talán az énekes hitére utalva (közben nem egy gospelt elénekelt), és ez is jele volt az összegzésnek. Van is mit: több mint fél évszázad után, hetvenhét évesen talán ennek itt az ideje. Erre ez érzésre reflektált Leonard Cohen dala, a Tower Of Song is. Az amerikai énekes-dalszerző, Randy Newman két nótával is jelen volt, mindkettő nagy slágere Tom Jonesnak is: az egyik a You Can Leave Your Hat On, igaz, ezt először Joe Cockertől hallhattuk, az ő rekedt hangjára dobálja le a textilt Kim Basinger a ’Kilenc és fél hét’-ben. Tom Jones is egy film kedvéért énekelte lemezre: az ő verziójára vetkőznek le a sheffieldi kirúgott vasgyári munkások az utóbbi két évtized egyik legkiválóbb angol filmjében, az ’Alul semmi’-ben. A másik Newman-szerzemény, a Mama Told Me Not To Come az egyik legnagyobb sikert aratott albumán, a ’Reload’-on hangzik el, ahol duettezik jórészt fiatalabb pályatársaival.

Nekem mégis a bluesok jöttek be, azok a karcos, csupasz szerzemények, mint a már említett John Lee Hooker-dal vagy a Blind Willie Johnson-szerzemény, a Soul Of A Man, amit még Eric Burdon is lemezre énekelt, igaz, teljesen eltérő felfogásban.

Nem lett volna ilyen színvonalú a koncert, ha az énekest nem ilyen kiváló zenészek kísérik: David Bronze - basszusgitár, Toby Chapman - billentyűs hangszerek, Henry Collins - trombita, Joseph Glossoph - Hammond-orgona, Simon Johnson – gitár, Scott McKeon - gitár, Trevor Mires – harsona, Francis Walden - szaxofon és Gary Wallis - dob, zenei igazgató. Végig feszesen játszottak, ragyogó hangszerelési ötleteikkel maximálisan kiszolgálták az est sztárját, akinek „szénbányász” hangjában nem csalódott a közönség.  Tom Jones – mondjuk ki – egy kiváló bluesénekes is, aki borzasztóan nyitott minden zenei irányba. Elmondása szerint a rock and roll – pontosabban Bill Haley Rock Around The Clock himnusza – 1955-ben érte utol és változtatta meg életét.

A koncert rock and rollal fejeződött be: a Strange Things Happen Every Day dallamai alatt már népünnepéllyé változott az egész buli. Nem kis meglepetésre újra feltűnt a színpadon Pribojszki Matyi, és egy jó kis herfliszólóval ő is hozzájárult a nagy fináléhoz. Azt történt, hogy Tom Jones zenekarának tagjai el voltak ragadtatva a Pribojszki Mátyás Bandtől, különösen Matyi játékától, és a főnökükkel egyetértve hívták fel az utolsó számban egy kis jammelésre. Valószínű, Tom Jones is hasonlóképp vélekedett Matyiról, hiszen a végén a zenekar tagjaként mutatta be őt: „Matt on harmonica.”

Azt gondolom, elégedettek voltak azok is, akik a karcosabb műfajért jöttek el, és azok is, akik a nagy slágereket akarták hallani. Nem csak az én szerencsémre, az előbbi vonal dominált ezen a kiváló koncerten, ahol a hangosítás is nagyon a helyén volt.

Setlist: Burning Hell / Run On / Mama Told Me Not To Come/ Didn’t It Rain / Lord Help/ Did Trouble Me / Sex Bomb / Take My Love / Can”t Hold Out / Delilah/ St James Infirmary Blues / Soul Of A Man / Tower Of Song / Green Gree Grass Of Home / What’s News Pussycat / It’s Not Unusual / You Can Leave Your Hat On / If i Only Knew / I Wish You Would /// Kiss / Strange Things Happen Every Day

Szöveg: Bigfoot
Fotó: Kárpáti Zoltán (Dini) – Pátkai Rozina, Rchard Bona
Nagy János  - Pribojszki Mátyás Band
Melczer Zsolt - Tom Jones
Köszönjük Jakab Ibolya segítségét (Veszprémfeszt)!