Első Hallásra – 2017. június

Nem mondhatnánk, hogy a nyár elején beköszönt volna az uborkaszezon a lemezmegjelenések terén, hiszen júniusban is figyelemre méltó és régóta várt anyagok szabadultak ránk. 14 év után új albummal jelentkezett a Styx, Jorn Lande végre ismét formában van, de azt is megtudhattuk, hogy Chad Kroeger és Corey Taylor versengését ki nyerte, hiszen mindkét frontember bandája új lemezzel rukkolt elő. Persze ez csak néhány példa a tíz kiválasztott album közül, a többi lemez első hallás utáni értékelését a kattintás után találod.

Tuesday The Sky: Drift (8 pont)

TAZ: Már első hallásra is kellemes a fülnek Jim Matheos legújabb alkotása, ami ezúttal elkanyarodik a Fates Warning munkásságától, hiszen alapból olyan ötletek továbbgondolásáról van szó, amiket a többiek – csúnya szóval élve – kikukáztak a legutóbbi lemez, a ’Theories Of Flight’ készítése közben. Aki klasszikus értelemben vett prog muzsikára számít, azt bizony csalódás éri, bár ha a majd 8 percesre hízott Dyatlov Pass-szel kezdi az ismerkedést, akkor lassan talán utat találhat hozzá a lemez, ami egyébként ambientes vonalon mozog. Ének csak itt-ott van az albumon, szóval hangulatteremtés, lebegés, spiritualitás van elsősorban az étlapon, amihez két dalba Kevin Moore-t is meghívta Jim, mivel az egykori OSI-bajtárs nagyon érti ezt a műfajt. Kellemes hallgatnivaló a ’Drift’, amitől nagy megfejtéseket ne várjunk, bár nem is ezért készült. (Pontszám: 8)

Dzsó: Experimentális borulat felsőfokon – ez az első, ami beugrik az albumról. Jim Matheos elég sok side- és szólóprojektben megjelenik, ahol kiírja magából a Fates Warning kereteit erősen feszegető ötleteit, de ez érzéseim szerint túlmutat mindegyiken, leginkább Kevin Moore Dream Theater utáni munkásságára emlékeztet. Ez nem lehet véletlen, mert Kevin Moore is felbukkan a stáblistán, de nem kell azt gondolni, hogy csak billentyűsimogatásról és potméter-tekergetésről szól az anyag, mert mégiscsak egy gitáros szólóanyagáról van szó és nagyon hangsúlyos gitártémák jelennek meg időnként az úszkáló melankóliában. Kiváló anyag, ami megfilmesítésért kiált. Már látom is magam előtt a borús képeket... (Pontszám: 9)

Wardrum: Nem, a név mögött nem egy újabb metalcore banda áll, hanem a Fates Warning gitárosának ambient projektje. Igaz, elfogult is vagyok, mert az én szenzoraim nagyon érzékenyek az ambient muzsikákra, de a mesteri hangulatkeltés, a minőségi dallamok és rétegeltség azok, amik ezt a lemezt a hónap meglepetésévé és egyben nyertesévé tették nálam. Vagy csak simán az, hogy jó zene. Nehéz róla más egyebet mondani. (Pontszám: 8)

Styx: The Mission (7,1 pont)

Pálinkás András: Kellemes meglepetés a ’The Mission’, nemcsak azért, mert 2003 óta várunk már új Styx-dalokra, hanem azért is, mert az év egyik legjobb prog rock korongjával rukkolt elő a társaság. Persze első ránézésre hatalmas klisének tűnik egy újabb sci-fi témájú progresszív rock album, de a megvalósítás szerencsére hibátlan. A bandától megszokott slágerek helyet most agyas, igényes muzsikát kapunk, valami olyasmit, amit mondjuk egy Spock's Beardtől várnánk. Ezt a műfajt így kell űzni! (Pontszám: 9)

Dzsó: Nem elég, hogy jóformán alig lépte át 45 éves pályafutása során Amerika határát a kultikus zenekar és Európának alig jutott valami belőlük élőben, de teljes értékű stúdióanyaggal se jelentkeztek a 2003-as 'Cyclorama' óta. 14 év kellett ahhoz, hogy összekapják magukat, és egy jövőbeni Mars-utazás koncepciójához rendeljenek 42 percnyi zenét. Nem mondom, hogy el vagyunk kényeztetve kvantitatíve, de kvalitatíve nagyon rendben van az anyag. Persze nem hangzik ugyanolyan frissen, mint 40 éve az áttörést hozó 'Grand Illusion' című lemezen, de a klasszikus Styx-értékek ott vannak a 14 fejezetre osztott sztoriban. Kiváló dallamok, nagy kórusok, virtuóz hangszerkezelés (Todd Sucherman nagy kedvencem), progresszív megoldások és a történet drámai felépítésével összhangba hozott rapszodikus albumszerkezet. Kicsit merészebb, karcosabb megszólalásnak örültem volna, de ez az elvárás nem reális és semmit nem von le az album értékéből, amely a ’80-as évek elején a Billboard 200 tetején nyitott volna. Kíváncsi lennék, hogy 2017-ben mennyit lehet eladni belőle… (Pontszám: 9)

Wardrum: Azért szeretek részt venni ebben a rovatban, mert számtalan olyan bandát van lehetőségem hallgatni, akiket addig csak „kerülgettem”. A Styx veterán alakulata is ide tartozik, ez a felvezető után talán nem meglepetés. A lemez hallgatása során két dolog jutott állandóan eszembe. Először is az, hogy kicsit olyan – jó értelemben vett – bazári hangulata van. A másik meg az, hogy olyan, mintha a Yes megragadt volna a '80-as években. Ez egyszerre jó és rossz is. Természetesen a zenészi teljesítményekre és a szakmai színvonalra egyáltalán nem lehet panasz, de azt az egy szem nótát, a Red Stormot leszámítva mellettem elrobogott ez a lemez. De az is tény, hogy közben széles mosollyal integettünk egymásnak. (Pontszám: 6)

Jorn: Life On Death Road (6,8 pont)

Adamwarlock: Én személy szerint Jorn korai albumaiért valósággal rajongtam, és a norvég énekisten engem valahol 2009 környékén úgy tűnt, hogy végleg elvesztett... Így nekem a 2017-es kiadvány egy nagy visszatérést jelent. Jorn végre maga mögött hagyta a Dio-fixációját, valamint a középtempós power erőlködéseket, és visszatért a hard rockhoz (azaz ahogy én gondolom, a Frontiers kiadó visszarúgdosta), ráadásul mellé tették a Primar Fear-tagokat meg Alessandro Del Vecchiót. Ez tempót, erős kórusokat és klasszikus ’80-as évekbeli dallamvezetéseket eredményezett. Nekem pedig újra megjött a kedvem, hogy elmenjek egy Jorn-koncertre. (Pontszám: 8)

Pálinkás András: Azt hiszem, Jornt nem csak én temettem már el régen, hiszen nagyjából a 2000-es évek közepe óta alig volt vállalható produkciója. A 'Life On Death Road' friss vért pumpál a norvég énekes vízihulla-szagú karrierjébe, mert ezek a dalok bizony ütnek. Nagy újdonság persze most sincs, de szórakoztató és igényes ez a korong, ami biztosan a lecserélődött zenész szekció érdeme is. Jó választásnak bizonyult, hogy olyan muzsikusok kaptak szabad kezet Jorn dalainak megírásában, mint Alessandro Del Vecchio és Mat Sinner. (Pontszám: 7)

JLT: Nem könnyű a helyzete a rajongónak, ha a norvég mesterdalnok lemezt ad ki. Egész egyszerűen azért, mert főhősünk olyan, mára klasszikusnak számító lemezeket csinált, mint a ’Worldchanger’ vagy épp a ’Duke’. (Hogy az Ark- és a Masterplan-lemezeket már ne is említsem.) Viszont a ’Duke’ óta kellően ellaposodott a történet, így féltem, hogy ez a tendencia folytatódni fog. Szerencsére erősítésnek megérkezett Mat Sinner és Alex Beyrodt, így pedig némi garancia lett arra, hogy ez a lemez jó lesz. Jó is lett, élmény volt hallgatni. Sikerült néhány pazar dalt is megírni, mint például a Hammered to the Cross, a The Slipperey Rope vagy a Devil You Can Drive. Viszont a korábbi klasszikusok azért még mindig fényévekkel járnak a ’Life on Death Road’ előtt. (Pontszám: 7)

Secret Sphere: The Nature Of Time (6,6 pont)

TAZ: Gyönyörű és epikus. Ez jut eszembe az olasz srácok lemezéről, ugyanis ezúttal mindent megtettek, hogy valami igazán emlékezeteset alkossanak. A szimfonikus power metal címke sokszor jó adag sablonosságot hoz magával, ezúttal viszont akadnak progresszív összetevők is jószerivel a lemezen, amire az egy koncepció köré építkezéssel is rásegítettek. A lemez ugyan csak 55 perces, de nekem kicsit hosszúnak tűnik, és bizony vannak dolgok, melyek nehezen adják magukat, a kulcs azonban ezekhez Michele Luppi éneke (egyébként a Whitesnake-ben billentyűsként tevékenykedik „másodállásban”), aki nagyon kellemes orgánummal rendelkezik, ráadásul torkát olykor egészen káprázatos melódiák és dallamfordulatok hagyják el. Ezért tehát mindenképpen érdemes meghallgatni a lemezt, azonban a sokszor visszaböfögő szimfo-power közhelyek kicsit lerontják az összképet. (Pontszám: 7)

JLT: Számomra a Secret Sphere mindig is kakukktojás volt, hiszen a prog-power nem egészen az én műfajom. Viszont az idén 20 éves banda munkásságát első perctől kezdve megszerettem és követem is őket, szóval örültem, hogy megérkezett az új lemez. Annak pedig külön örültem, hogy ismét nem hazudtolták meg magukat. Igényes munkát tettek le az asztalra, és ami talán még fontosabb, az a tény, hogy a szintet továbbra is tartják. (A halál közeli élményre épülő tematika pedig külön érdekessége a korongnak.) Nem mondom, hogy könnyen emészthető a lemez, nem mondom, hogy nem találtam benne egy-két hibát, de mindentől függetlenül kellemes hallgatnivaló a taljánok friss munkája. (Pontszám: 7)

Pálinkás András: Ha egy szóval kéne jellemeznem ezt a kiadványt, azt mondanám, középszerű. Ez az a szimfonikus power metal, ami hallhatóan képzet zenészek gondos munkája, de hiányzik belőle az a zsenialitás, ami kiemelhetné a hasonszőrű lemezek tömkelegéből. Túl sokszor hallottam már ezeket a közhelyeket ahhoz, hogy 5 pontnál többet adjak rá. (Pontszám: 5)

Nickelback: Feed The Machine (6,5 pont)

Adamwarlock: Én egy elég erős albumnak tartom a ’Feed The Machine’-t, aminek az egyik legszimpatikusabb jegye a pop allűrök hiánya. A hangzás egyenesen parádés, hallatszik, hogy nagyon profi stúdiómunkát végeztek az illetékesek. Az egész lemezt jellemzi, hogy minden részletéből a maximumot akarták hozni, viszont valahol az emlékezetes kórusok és refrének elmaradoznak, de az összkép egészen frankó. (Pontszám: 7)

Dzsó: Méghogy az arénarock kihalóban van! A csapat kilencedik stúdiólemeze is követi a bevált receptet: nagy ívű dallamok, húzás, telt hangzás. Ezúttal talán vastagabbra és részleteiben kicsit merészebbre sikerült az anyag. (Érzek némi dühös zenei hozzáállást a hosszas jogi perpatvar miatt, ami a Chad Kroeger hangszalag-cisztája miatti 2014-es turnélemondás után következett.) Nem szégyellősködnek a samplerek és a mikrofoneffektek használatával sem, végül is a megélhetésük már nem múlik a bugyiolvasztó himnuszok arányán. Azért nincs hiány azokban sem, a Song On Fire, az After The Rain, a Home, a Silent Majority és az Every Time We're Together elviszi a hátán az eladásokat, nagy erősségük (vagyis elsősorban Chad Kroegeré) a dalszerzői véna! Abszolúte vállalható lemez, szerencsére Kroeger hangja is rendeződni látszik hallatszik. (Pontszám: 8)

rune: Chad Kroeger és bandája a 2001-ben megjelent 'Silver Side Up' lemezzel került a köztudatba. Emlékszem, még azok az ismerőseim is rongyosra hallgatták a How You Remind Me című dalt, akik világéletükben elhatárolódtak a rockzenétől. Azt követően még két albumon keresztül követtem a kanadai rockerek munkásságát, aztán szépen lassan elengedtem őket. Persze valahogy mindig a felszínen maradtak, mivel a rádióban futott dalaik akarva-akaratlanul, de utolértek, így képben voltam azzal, merre tart a banda. Ezért is ért jóleső meglepetésként, hogy az új anyag az emlegetett 'Silver Side Up' album hangulatát idézi. Így minden gond nélkül folytattam ott, ahol 10-15 éve abbahagytam. Ha a régivágású Nickelback-élmény bejött, nyugodtan adjatok neki egy esélyt, mert a 'Feed The Machine' a klasszikus Nickelback-lemezek sorát erősít. (Pontszám: 6)

Adrenaline Mob: We The People (6,3 pont)

karpatisz: A kezdetek óta követem, hogy mi történik Russell Allen és Mike Orlando zenekarával. A három évig tartó csend érthető volt, de most már végre újra szólnak a tökös, adrenalinbomba dalok. Russell Allen megtalálta a megfelelő arányt a tiszta ének és az erős rekesztés között, aminek segítségével jobb dalokat tudtak írni, mint a második albumon. A ’We The People’ inkább az ’Omertá’ súlyosságát idézte fel bennem, amihez még egy plusz adalék is hozzákerült. Ez nem más, mint Jordan Cannata. Ez a fiatal dobos talán az egyetlen ember az egész Földön, aki ötvözni tudta két elődjének játékstílustát. 2012 után végre jó lenne őket újból élőben látni, mert ez a társaság ismét ütős! (Pontszám: 8)

Adamwarlock: Ez a legizzadtságszagúbb album, amit az utóbbi időben hallottam. Egyszerűen Russel Allen hangja nem érdemli meg, hogy erre használják. A csapat kezdeti próbálkozásai még be is jöttek, de ahogy a tagok szállingózni kezdtek, úgy romlott a minőség is... és most ez. Totál koncepciótlan homogén zúzás, és klisés dallamok. Amikor az egyik klipben megláttam Russel bát nu metalosan ugrálni, konkrétan röhögőgörcsöt kaptam. A hulladék hangzást csak a Rebel Yell-feldolgozás múlja alul, az konkrétan szánalmas. És én még finom voltam: az egyik nevesebb honlapon kemény másfél pontot kaptak, megjegyzem, teljesen jogosan. (Pontszám: 4)

rune: Harmadik sorlemezével jelentkezett a Mike Orlando és Russell Allen által jegyzett Adrenaline Mob. Az helyzet, hogy Russell Allen nevével nekem bármit el lehet adni, azok közé tartozom, akinek még a szólólemeze is tetszett. Így perverz vigyorral hallgattam az első nótát, amiben valami bődületes arcszaggatást művelnek a srácok. Mike nagyon elkapta az első pár dalt, és kiváló alapot hoz Russellnek, aki szinte kettéharapja a nótákat. A bőröket ezúttal Jordan Cannata püföli, akinek játéka bár nem bővelkedik meglepetésekben, mégis eléggé lelkes ahhoz, hogy ébren tartson. Igen, sajnos az album a játékidő felére szépen kifullad, pedig olyan jól indul. A következő lemezhez már megvan a recept, csak egy kicsit több hozzávalóra van szükség. (Pontszám: 5)

Stone Sour: Hydrograd (6,3 pont)

karpatisz: A ’Hydrograd’ kritikájában egy dolgot szándékosan nem hoztam fel, hiszen ebbe a cikkbe is szerettem volna újat írni. Ez a téma pedig az a szóváltás, ami Chad Kroeger és Corey Taylor között zajlott. A Nickelback-énekes által említett „slágeríró versenyt” szerintem a Stone Sour nyerte meg, a Song #3 (és még sorolhatnék párat) magasan elverte Kroegerék egész lemezét. A Stone Sour olyan albumot tett le az asztalra, amit lehet nem szeretni, de az nem mondható el róla, hogy rakás nyúlós gumi az egész. A jó dalok és a hozzá készített látványos klipek, valamint az érdekes koncepció megmozgatták a fantáziám, és bizony többszöri hallgatás után sem okozott csalódást a ’Hydrograd’! A KFC esete a csirkével lehet, erős válasz volt, de tartalmában igaz. (Pontszám: 8)

Adamwarlock: Corey ezen az albumon mindent megmutat, amire képes. Végig éreztem azt az erőt, ami ebből a lemezből árad, úgyhogy a lemez nagyon egységes, összeszedett munka lett. Taylor az énekesi poszton elsőosztályú munkát végzett, a Stone Sour gitárhangzása máig az egyik kedvencem, szóval én megkajáltam. A ’House of Gold and Bones’ az etalon még mindig, de a ’Hydrograd’ is közelít. (Pontszám: 8)

Wardrum: Olvasom, hogy Corey-ék egy kicsit rádióbarátabb zenét hoztak tető alá ezen a lemezen. Nos, én aztat nem tudom, mert a Stone Sour vonatra csak ezzel a lemezzel ültem föl, de legyen. Amit hallok az egy nagyon patent és élvezetes zene, ami talán pont azzal a 3-4 dallal hosszabb, mint kellene. Cserébe a többi tele van jó ötlettel, bólogatós pillanatokkal és némi önironikus giccsel is. Azt a cirkuszt, amit meg a Nickelbackkel levágnak, inkább hadd ne kommentáljam. Talán berakom még egyszer a ’Hydrograd’-ot. (Pontszám: 6)

The Ferrymen: The Ferrymen (6,1 pont)

JLT: Hogy mi történik, ha a dobmágus Mike Terrana, a fenomenális énekes, Ronnie Romero és korunk egyik legjobb gitáros-dalszerzője, Magnus Karlsson összeáll? Lesz egy vérprofi produktum, aminek csak a szórakoztatás a célja. Nincs agyalás, ötletelés, világmegváltó törekvés. A Frontiers produktumoktól megszoktam már a magas szintet és profizmust, és ez most sincs másként. Igaz, hogy jól bevált sablonokból áll a lemez, és igaz, hogy semmiféle újdonságot nem hoz, de nekem erre nincs is szükségem. Minek lenne, amikor Terrana feszes alapjai (amiket kb. kisujjból ráz ki), Romero kiváló hangja és Karlsson jellegzetes gitárjátéka hallható a lemezen. Nekem ennyi kell és más semmi. (Pontszám: 9)

rune: No, lássuk csak. The Ferrymen. Egy újabb szupercsapat? Meh... Volt már ilyen ezer, de azért lessük meg, kik tolják a szekeret. Magnus Karlsson. Oké, jöhet! Magnus nálam az Allen/Lande-albumokkal örökre bepengette magát a gitármágusok pantheonjába. Most is formában van, hozza a jobbnál jobb ötleteket a tőle már megszokott stílusban, de valahogy túlontúl homogénnek érzem az albumot, mintha végig ugyanazt a két három dalt hallgatnám. Ezen sajnos Terrana játéka sem változtat, az ő sajátosan monoton játéka inkább csak felerősíti a Karlssonnál megfogalmazottakat. Romero viszont mit sem törődve az egésszel, bitangul odatette magát az összes dalnál. Végeredményben ez egy hallgatható, remek album, ami egy kicsit frissebb dobbal maradandóbb is lehetne. (Pontszám: 6)

Wardrum: Nem tudom, mi a helyzet odaát a Frontiersnél, mivel gyakorlatilag nem telik el úgy nap, hogy ne jelentenének be valami szupergroupot, de ez a felállás történetesen az én kedélyeimet is megborzolgatta. Romero? Terrana? Karlsson? Hát, ebből valami nagyon maradandó fog kisülni! Aztán pukkant a lufi. Már egy kicsit az előzetes videók alapján is aggódtam, mert például Terrana elég rezignáltnak tűnt az egész sztorit illetően, de aztán megnyugtattak a kezdő, End of The Roaddal. De csak azért, hogy aztán végigunatkozhassam az egész lemezt. És szó se róla, az urak saját nevükhöz méltóan magas színvonalon ütnek/énekelnek/pengetnek, de egyszerűen nem ragadnak a dalok. Pedig Karlssontól ez a minimum. Terrana is éppen csak a minimumot hozza, és ismét csak Ronnie Romero az, aki megmenti a produkciót. (Ebben már nagy rutinja van úgyis.) Nem olyan vészesen rossz lemez ez azért, de nem csapott a falhoz. Annyira biztosan nem, mint amennyire szerettem volna. (Pontszám: 5)

Iced Earth: Incorruptible (5,8 pont)

TAZ: Az európai power metal híveként sosem kattantam rá igazából az Iced Earth zenéjére, ettől függetlenül mindig is követtem őket, ráadásul Stu Block érkezésével kiemelt figyelmet szenteltem lemezeiknek, hiszen Stu ténykedése az Into Eternity soraiban nekem nagyon bejött. Ettől függetlenül ezzel az új albummal nem tudok mit kezdeni, számomra kissé terjengős és már túlságosan is epikus, ami nem feltétlenül áll jól a zenekarnak, mert a zene esetükben könnyen unalomba fullad itt-ott. Mr. Schaffer hozza jól megszokott, döngölős riffjeit és pergő szólóit, Block pedig olykor már-már King Diamondot idézi meg, ettől függetlenül nem tudok különösebben lelkesedni az ’Incorruptible’-ért. (Pontszám: 6)

karpatisz: Az amerikai társaság tizenkettedik lemezével kapcsolatban többszöri hallgatás után is csak annyit tudok mondani, hogy nagy meglepetés nem ért. Megvannak itt is azok a jegyek, amiket már eddig is ismerhettünk az Iced Earth-től: dögös riffek, jó dallamok, pergő ritmusok. Ez így sokadjára nekem kevés, nem tudott lekötni. A sipítozós énekkel sem tudtam megbékélni, a rendes ének mellé lehetett volna más színt is tenni, például egy-egy helyen hörgést. (Pontszám: 6)

Pálinkás András: Mindenkinek a saját gyermeke a legszebb, a legokosabb és a legügyesebb, ami természetes dolog, és az az érzésem, hogy Jon Schaffer is így van ezzel, amikor azt nyilatkozza az 'Incorruptible' dalairól, hogy a 'Something Wicked This Way Comes' óta nem születettek ennyire erős nóták az Iced Earth műhelyében. Ugyan szégyenkezni ezúttal sincs semmi oka a bandának, de semmi különleges nincs ebben az albumban, ami abba a magasságba emelné, mint a fent említett klasszikust. Standard Iced Earth. Nem több, nem kevesebb. (Pontszám: 6)

Doyle II: As We Die (4,6 pont)

TAZ: Doyle nem tud szólólemezt készíteni. Nem mintha volna ennek valamiféle szentírása, de az átgondoltság és a valamiféle koncepció köré építkezés helyett ebben a lemezben inkább egyfajta stílusmixet vélek felfedezni. Van itt punkos mozgolódás, de Panterát és Metallicát idéző groove-ok, riffek, amik azért néha érdekessé tudják tenni a hallgatását az ’As We Die’-nak. Tetszik a dalcentrikus hozzáállás, de iszonyatosan egy kaptafa gitározás fárasztja a hallójáratokat, különösen idegesítőek a faék egyszerűségű, ötlettelen témák és szólók, valamint az idegsejtégető üveghangok, amit kábé minden tizedik másodpercben elsüt Doyle, ilyen szinten pedig felülmúlja a technika nagymesterét, Zakk Wylde-ot. A különbség a két bárdista között, hogy Zakk sokkal magasabb ligában játszik, mint Doyle. Kultstátusz ide vagy oda, de ez a lemez nem lett jó, és ezzel még finoman fogalmaztam… (Pontszám: 4)

Adamwarlock: Nem lepődnék meg, ha én lennék az egyetlen a szerkesztőségben, akinek Doyle albuma bejön (valamennyire). Én végig bírtam hallgatni, néhol még egészen ötletesnek is véltem, persze ehhez ismerni kell az ő kis horrorvilágát. A Misfitshez én úgy gondolom, jobban illett a gitárjátéka, mint ehhez a modernebb megközelítéshez, de a kigyúrt zombicsávó muzsikája szerintem alapvetően jó szorakozás az arra fogékonyaknak. Mondjuk, a végére nagyon lefáraszt. (Pontszám: 6)

Wardrum: Szerintem egy lemez értékelésnél iszonyú sokat nyomnak a latba az előzetes elvárások. Várhatunk bármi eget rengető, stílusteremtő, korszakalkotó dolgot ettől a zenekartól? Dehogy! Viszont ahogy élvezetes tud lenni akár egy B-kategóriás horrorfilm, vagy egy suttyó vígjáték, úgy tud kellemes pillanatokat nyújtani az ’As We Die’ is. Na, nem mondom, ezek pongyola, múlandó élvezetek. De egyszer-egyszer jól esnek. (Pontszám: 6)