Wolfpakk: Wolves Reign

írta JLT | 2017.07.08.

Megjelenés: 2017

Kiadó: AFM Records

Weblap: http://www.wolfpakk.net

Stílus: hard rock / heavy metal

Származás: Németország

Dalcímek

Értékelés

Amikor hat évvel ezelőtt, útjára indult a korábbi Crystal Ball-énekes Mark Sweeney és a Mad Max-vezér Michael Voss projektje, elég rendesen „rá voltam indulva” a dologra. Mivel az anyazenekarok munkásságát kifejezetten kedvelem, ezért nagy figyelemmel követtem a két zenész ügyködését. Arról nem is beszélve, hogy egy rakás nagy nevet maguk mellé állítottak, hogy amolyan szupergroup jellege legyen a dolognak. Ez mind szép és jó, csak valami sehogysem akart összeállni. Persze lehet, az én készülékemben van a hiba, de a banda eddigi három albuma maximum a szódával elmegy kategóriába fért bele nálam. Nem volt egyik sem rossz, abszolút hallgatható produktumok születtek, csak annyi történt, hogy a rakás zseniális vendéggel telepakolt anyagoktól többet várt volna az emberfia. Rutinból korrektül megoldott lemezeket csináltak, egyedül az isteni szikra hiányzott. De az nagyon. Lehet, hogy a vendégek stílusához kellett volna jobban igazítani az adott nótát, lehet, némileg többet kellett volna agyalni és erősebb megoldást választani, ki tudja. Most pedig eltelt újabb két év, és ez egyet jelent az újabb Wolpakk-lemezzel.

Némileg tehát félve vettem kézbe a farkasok új lemezét, még akkor is, ha újfent kiváló vendégeket, sőt élő legendákat igazoltak maguk mellé. Impozáns névsor, annyi szent. Igaz, ezzel korábban sem volt gond. Ami rögtön szemet szúr, hogy a farkas motívum továbbra is megmaradt a borítón, és továbbra sem a kreatív és ötletes formában. Na mindegy, a lényeg úgyis a korongon van és nem a borítón. A recept (milyen meglepő) maradt a régi, avagy a pincér hozta a szokásosat negyedszerre is. Heavy metal, úgy németesen, precízen és kiszámíthatóan. A rutin nem kopott meg, sőt némileg sikerült előrébb lépni az előző lemezekhez képest.

A nyitás rendben van, mégha a Falling elég sablonos és már ezerszer hallott megoldásokkal operál is (a Crystal Ball és  Mad Max is írt hasonlókat, nem is egyet). Előnye, hogy tempós, lendületes, így könnyen hangulatba kerül az ember, nem kell valami lassú és vontatott valamivel kezdeni a lemez hallgatását. A sebességen emelnek egy-két tempót a második tételben, és Mike Vescera segítségével már-már power metalba hajlik a dal, a billentyű-aláfestés pedig ad neki egy kis plusz színt. A lemez harmadik szerzeménye igazi meglepetés. Lehet, főhőseink éppen Coopert vagy Mayt olvastak, mert lazán metalosítottak egy kis indián „sámánkodást”. Mindenképpen jó ötlet volt, hiszen az előző dalok után kis változatosságot kap a hallgató a most is remeklő Biff Byforddal a főszerepben. (Ha lennének Wolfpakk-koncertek, a refrént kellően hangosan lehetne kiabálni.) Innentől kicsit visszasüpped a lemez az eddigi szinthez képest, a címadó dal majdnem hét perc hosszú, de ezt semmi nem indokolja, lévén nem sikerült olyan jól, hogy ilyen sokáig kelljen elhúzni. A No Remorse-ban tekernek rendesen az urak, próbálnak „helloweenkedni”, de ezt a műfajt mások sokkal jobban csinálják. Ami jó pont, hogy legalább nem egy kaptafára íródtak a dalok. A hatodik tétel azonban felébresztett kissé unott állapotomból. Sokat sejtet az Inside The Animal Mind cím, és aki mondjuk a '80-as évek metaljára gondol, az jó úton jár.

A korong legszebb és legmegindítóbb része a Scream Of The Hawk. Nem azért, mert olyan brutálisan jó lenne (korrekt, dallamos németes metal, mint a dalok nagy része), viszont egyik szereplője sokat dob a dalon. A súlyos betegségen áteső, és jobb lábát térd alatt elveszítő Steve Grimmett akkorát énekel, hogy arra nem nagyon lehet szavakat találni. Még mindig a műfaj egyik legjobbja. A kritika elején kicsit panaszkodtam, hogy korábban nem sikerült mindig megtalálni a legjobb dalt egy-egy szereplőnek, most viszont ezen is javított a szerzőpáros. Ez általánosságban is igaz, de Pasi Rantanen esetében különösen. Mintha fő munkaadójában énekelne, sőt konkrétan a Thunderstone is írhatta volna a The 10 Commandmentset. Tudnak ők speed metalt is írni, ha akarnak. (Kár, hogy a fentebb említett No Remorse-nál ez nem jött össze.) Akad még egy hosszú alkotás, a több mint nyolcperces Mother Earth. Némileg innovatívabb, mint másik terjedelmes társa, és az ezerhangú Ronnie Atkins előadása is segít azon, hogy ne fulladjon unalomba a dal. Középtempós zakatolása és riffelése nem rossz, de a kiváló dán dalnok nélkül ez is csak egy vontatott massza lenne. A lemez vége sajnos megint a gyengébb részhez tartozik. Egy teljesen felesleges ballada, zongorával meg a többivel. Ezt a műfajt mások lényegesen jobban prezentálják. A zárótétel meg… hát, nem csodálnám, ha a Hoffmann-Baltes páros azt mondaná: „Ezt nem mi írtuk 30 éve?”. Nem rossz, de ennyire direkt „hatásokkal” azért nem kéne profi zenészeknek élni.

Akad a lemeznek az említett gyengébb (közepes) dalok mellett egy másik hibája. A hangzás nagyjából annyira steril, mint egy amcsi kórház. Másképp mondva annyira gépies, mint egy japán gyár, ahol kizárólag robotok dolgoznak. A dobról például a legendás Angelo Sasso „játéka” ugrik be (bocs a rosszindulatért). Némileg több időt és energiát is ölhettek volna a megszólalásba, az sokat emelne a lemez fényén.

Pontszám: 7