„It’s been twenty fuckin’ years”… aztán küzdőtérré vált az egész aréna: Foo Fighters, God Damn – Papp László Budapest Sportaréna, 2017. 06. 26.

Tényleg majdnem 20 éve volt hétfőn annak, hogy anno a Nirvana romjain építkező – akkor még kétlemezes – Foo Fighters fellépett a (Pepsi) Szigeten. 1997. augusztus 20-át írtunk akkor, és – bár sikeres volt a rövid fesztiválműsoruk – az akkori hírek nem róluk szóltak, hanem David Bowie-ról, a Motörheadről, a Faith No More-ról. Kevesen mertek volna arra fogadni, hogy mára a világ egyik legnépszerűbb rockzenekara válik belőlük 25 millió eladott lemezzel, 11 Grammy- és 4 Brit Awards-díjjal, teltházas arénakoncertekkel; Dave Grohl számításai beváltak, amihez persze szükség volt a megszállottságára és az istenadta tehetségére is.

De először pár mondat a God Damn nevű brit előzenekarról, akik pont akkor kezdtek, amikor a biztonsági ellenőrzésénél éppen a seggemet fogdosta az illetékes elvtárs egy kulcscsomóra hivatkozva. Na, már itt hallani lehetett, hogy a decibelek nagyon dolgoznak odabent, pedig a lelátók ajtajai zárva, a küzdőtéri bejárat pedig egy szinttel lejjebb van! Ami azt illeti, az utóbbi idők arénás koncertjeit inkább egy kicsit halknak találtam, de a nézőtérre lépve most olyan irgalmatlan hangerő fogadott, hogy lobogott a szemöldököm, szó szerint gyomorba vágó élmény volt!

Ebben nagy szerepe volt a gépi basszusalapoknak, ugyanis a bandának nincs basszusgitárosa az alapító-basszer, Dave Copson 2013-as súlyos balesete óta. Most is fix turnézenészükkel, James Brownnal kiegészülve játszottak, aki a gitárt cserélgette számok közben a frontember Thom Edwarddal, a cserealap pedig valami billentyűzet volt, ami kevéssé érvényesült a nagyon kásás hangzás miatt, de láthatóan piszkálta a két fiú szinte folyamatosan. Mindehhez a dobalapokat Ash Weaver szolgáltatta, aki az irgalmatlan hangerőhöz irgalmatlan csépelést rendezett, nekem egy másik dobosatléta, Tommy Clufetos ugrott be róla. 7 szám, jó félóra a kétalbumos repertoárból, ennyi jutott a bandának, meg a közönségnek a zúzós-zajos-mikrofoneffektes-pszichedelikus hangzavarból, amihez mindkét fél odatette magát, nem lehet panasz. Nem véletlenül mondtam hangzavart, ettől azért jobb hangosítás járt volna a produkciónak. Érdekes módon a műsorból is kiemelkedő, záró Skeletons akusztikus részeinél elő tudott bújni a zene a sarokból, és utána se bújt vissza; a franc se érti ezt a hozzáállást. Ahogy azt se, hogy az előzenekart miért nem lehetett fotózni. Így a csapatról csak egy korábbi koncerten készült képet tudunk bemutatni.

Elég hosszú átszerelés következett, ami sejteni engedte, hogy itt hangban és képben valami nagyon más fog következni, szép lassan beszivárogtak a hanyagok és jól öltözöttek (utóbbiak meglepően sokan) a büféből és a Class FM kinti standjától, az aréna lassan megtelt. Ekkor a biztonságiak úgy gondolták, hogy a küzdőteret a keverőpultnál kettéválasztó kordont lezárják, és nem engednek több embert előre, na, ebből lett egy kis felfordulás, mert nem volt kiemelt állójegy, és akik nyolc sörrel a kézben igyekeztek a színpadnál maradó haverokat megmenteni, azok elkezdtek idegesek lenni. A maroknyi biztonsági különítmény nagyon gyorsan belátta, hogy a helyzet tarthatatlan és félrehúzódva megelőzték a bajt, és százak tódultak előre egyszerre, ez volt aznap estére a harmadik „franc se érti”.

Közben a háttérben a Whole Lotta Love, a Revolution, a With A Little Help From My Friends, és ilyenek mentek, felvezetés a Foo Fighters nagy hatásaival, de egyszercsak sokatmondóan megváltoztak a fény- és hangviszonyok, és már ettől megőrült a közönség, hátborzongató érzés volt ennek a közepébe kerülni, most is feláll a szőr a karomon, ahogy belegondolok. A félhomályban besétált Dave Grohl és csapata, fények fel, elhangzott a címben szereplő félmondat, majd Dave a tekintetét (és önmagát is) körbejáratva, vigyorogva és elégedetten szívatta a közönséget az időt húzva, eszméletlen egy figura! Végül csak belecsaptak az Everlongba, telitalálat, kép és hang helyreállt, a közönség készen volt, mint a házi feladat. A lelátókon mindenki felállt – vagy legalábbis az állók eltakarták az ülőket –, ami lentről nézve felemelő látványt nyújtott, de aki nem tud, vagy nem akar végigállni egy koncertet és egy versenyló árát fizette ki kis családja jóféle harmincezres jegyeiért, az nagyon ideges lehetett, erre mondjuk, nem nagyon tudok jó megoldást.

Körülöttem csupa húszas-harmincas, mindenki kívülről fújta a szövegeket és a közönséggel – szájában golflabdányi rágóval – vidáman kacérkodó Dave Grohl láthatóan ura volt a helyzetnek szuggesztív kiállásával. Született frontember, egy két lábon járó energiabomba, hogy a torka hogy bírja ezt az ordítást egy egész estén át, arra meg nincs tippem. Egész este, de nem Phil Rudd-módra (aki képes volt a májusi monstre megmozdulásán 45 percet játszani), mert több, mint két és fél órás volt a koncert, benne nagyjából egyenletesen helyet kapott mind a 9 stúdióalbum, plusz a 2009-es válogatáslemezről a Wheels és az eredetileg ’DOA’-kislemez B-oldalas Skin And Bones, ami a tangóharmonika-betétjével az este legkülönlegesebb pontja volt számomra.

A hang mellett essen szó a képről is: közvetlenül a színpad fölött volt egy óriás LED-fal és oldalt két kisebb, ezen többé-kevésbé jól követhették az eseményeket a távolabb ülők/állók is, az idő előrehaladtával pedig egyre meredekebb animációkat kevertek a kameraképekhez; nekem bejött a dolog, passzolt a zene hangulatához. A világításra szerintem az illik legjobban, hogy ami ezen a szinten elvárható, az megvolt, profi kategória.

Félidőben Dave bemutatta a tagokat, mindenki lehetőséget kapott egy rövidke villantásra, volt ebben Pink Floyd Money-basszusriff és Rainbow Tarot Woman-billentyűintró, a többit nem ismertem fel vagy nem is volt mit felismerni, aztán magát Dave-et Taylor Hawkins dobos mutatta be, neki ajánlva az ’In Your Honor’ (vagyis 'Tiszteletedre') albumról a Cold Day In The Sunt, amit el is énekelt.

Nem ez volt az egyetlen énekes megmozdulása a mindig mosolygó, szimpatikus dobosnak az estén, mert végig vokálozott, és az új lemez Sunday Rainjét is ő követte el. Kiváló énekesről van szó, életre szóló élményt jelentett, mikor a 2012-es Kennedy Center Honors gálaesten átadta a helyét a doboknál Dave Grohlnak és frontemberként adta elő a Rock And Rollt a Led Zeppelin tiszteletére.

Szintén szimpatikus volt a gitáros Pat Smear és – a most már főállású zenekari tag – Rami Jaffee billentyűs kiállása, de a basszer Nate Mendel és a másik gitáros, Chris Shiflett meglehetősen fásultan tolta a szekeret. Értem én, hogy nehéz minden estét végigmosolyogni, meg nem is volt hiba a teljesítménnyel, de akkor is… És ez minden fanyalgás a részemről, meg hogy a dobsound talán kicsit hátra volt tolva, ennyi.

Óriási show-t adott a Foo Fighters, számomra az utóbbi idők legjobb arénakoncertjét. Végig magasan maradt a színvonal, nehéz lenne kiemelni bármit is a programból, és nem voltak leülések sem. A – tulajdonképpen nem is elhatárolható – ráadásra se vonultak el, a végén éktelen gitárgerjesztés, meghajlás, balra el.

Koncert közben azt mondta Dave Grohl, hogy ha újabb 20 évet kellene várnunk, ő akkor még csak 68 éves lesz. Részemről rendben, de azért jöhetnének gyakrabban.

A garázslejárónál várakozva érdekes volt hallgatni, ahogy kisebb elhaladó külföldi társaságok értékelték az estét: amerikai angol akcentussal, spanyolul, németül, lengyelül, szlovákul, szerbül…

Foo Fighters: Everlong / Monkey Wrench / Learn To Fly / Something From Nothing / The Pretender / Big Me / Congregation / Walk / Cold Day In The Sun / All My Life / Times Like These / These Days / My Hero / Skin And Bones / White Limo / Arlandria / Rope / Wheels / Run / This Is A Call / Sunday Rain / Best Of You

God Damn: Vultures / Ghost / Horus / I'll Bury You / Dead To Me / Heavy Money / Skeletons

Szöveg: Dzsó
Képek: TT és God Damn FB-oldal
Köszönet a Live Nationnek!
További képek ITT