Távolról sem volt rossz A Boss!: Ross The Boss, Rebel – Dürer Kert, 2017. 06. 01.

Ha már a nagy Manowart nem lehet elhozni kis hazánkba, akkor a két egykori zenészt a soraiban tudó Ross The Boss bandának volt a feladata, hogy a hazai „Metal Warrior”-ök szomját enyhítse. Ezen a kellemes nyárias napon kellett is egy ilyen szomjúság elleni szer, és ha kisebb negatívumokkal is, de összességében nagyon jó kis bulit kaptunk.

Felvezetőként a hazai Rebel melegítette be a közönséget, az elején még nagyon kevesen voltunk, de szépen lassan megérkezett a közönség is a műsoruk végére. A '80-as évekbe repítő időutazás első felvonása volt a koncert: mintha a korai Pokolgép és Ossian stílusa megfagyott volna, és a Rebel olvasztotta volna ki azt. Jó volt ilyesfajta muzsikát hallani, egy idő után a bólogatásom is magától beindult. Az elején egész jól is szóltak, előzenekarhoz képest meg pláne, aztán a koncert utolsó harmadában mindez egy pillanat alatt megváltozott. Az énekes hangja szinte teljesen eltűnt, és annyira túlvezéreltnek éreztem a hangzás egészét, hogy konkrétan zavaró volt a hangerő. Nem volt egy tiszta hang, csak egy hatalmas zajmassza érkezett a fülembe.

A kipróbált rutinos zenészek jól hozták a tételeket, de őket is elkapta a mozgástalanság betegsége. Én tutira leültetném a TV elé, vagy elküldeném pár külföldi zenekar koncertjére a teljes magyar mezőnyt. Szinte egy helyben tolták le az egész estét, pedig az ilyen bólogatós muzsika mellé bőven elférne valamilyen színpadi látvány is.

Szávai Gery is lecövekelt a ventillátora elé, és onnan tekerte ízes szólóit. Igaz, még egy technikai malőr is közbeszólt a koncert felétől, Utasi András gitárját csak elég furcsa tartásban tudta használni.

Devil amúgy nem egy hangszálakrobata, de ehhez a fajta muzsikához nagyon jól passzolt a hangja. A Rebel közönségének fanatikus keménymagja a színpad közelében láthatóan jól érezte magát, teli torokból énekelték a szövegeket. Ami még feltűnő volt, hogy a fiatal basszeros fazonilag mennyire kilóg a sorból. Mindent egybevetve kellemes csalódás volt a zenekar, bár az utolsó harmadbéli hangzásprobléma picit rontott a produkció élvezeti faktorán.

Setlist: Gyűlölöm a világot / Legyen elég / Magányos vándor / Nem / Pokol tüze / Reaktor / Nincs amiért / Istenek istene / A föld árnyékos oldala

Azt hittem, már mindent láttam, ami a metal színpadképeket illeti. Most egy újabb fejezetéhez érkezett ez a történet. Az impozáns dobszerkót a Rebel zenekar hozta az estére, mivel nagyon minimális motyóval turnézik a banda. Természetesen a lábdobok hártyáján ott virított a Rebel-logó. Erre mit tesz a furfangos technikus, magához vesz gyorsan két Ross The Boss zenekari pólót és ráragasztószalagozza a dobra.

Ettől eltekintve egy igazán fincsi időutazáson vettünk részt. Ross The Boss teljesen lecserélte maga körül a zenekart, és a mostani körre kizárólag régi, klasszikus Manowar-tételekkel készült. Semmi saját szám, jól bevált tételek és kuriózumok szerepeltek a műsorban. Tapasztalt figurákkal vette körbe magát a turnéra, sőt még egy csavart is tett a produkcióba: az a Rhino ült a dobszerkó mögött, aki szintén Manowar-tag volt, de az anyabandában sosem játszottak együtt, pont váltották egymást.

A kezdetre egész pofás tömeg gyűlt össze, rengeteg régi Manowar-pólót és felvarrót lehetett látni. Aki az utóbbi években nem jutott el külföldre egy Manowar-koncertre, az itt igazán kitombolhatta magát. Erre meg is volt minden esély, Marc Lopes énekesnek egész könnyű dolga volt, folyamatosan énekeltünk mellette/helyette. A hangzás az egész bulin hozta a „rebeles hangzást", számomra nagyon bántóan szólt. Az nem lett volna baj, hogy nagyon hangos volt, de érzésre túl volt vezérelve a motyó, Marc hangját néha alig lehetett hallani, pedig a sikolyai simán utat törhettek volna maguknak ebben a hangmasszában. Ám ez nem mindig sikerült, viszont pörgésben nála nem volt hiány. A magyarok példát vehettek volna róla!

Ezzel szemben a két hangszeres nem szántotta fel a színpadot, ez részben a koruk miatt valahol érthető is. A kezdő Blood of the Kings alatt az első sorokban elszabadult a pokol, és ebből a hangulatból nem is nagyon engedtek a rockerek. Azt nem lehet ráfogni a főnökre, hogy kizárólag a nagy slágerekre fókuszált volna, mert kuriózum is volt a programban, illetve a buli után több ismerőssel folytatott beszélgetésből kiderült, hogy biztosnak hitt favoritok is kimaradtak. Én is betettem volna 3-4 slágert, de nem valami helyett, hanem inkább mellett. Ross tudja, mivel lehet őrületbe kergetni a rajongókat, folyamatos gesztikulációival és a gyakori „Brother”-özéssel hamar a magyar közönség szívébe zárta magát. Persze a játékával sem volt semmi gond, bár a hangzás miatt voltak részek, amik számomra a homályban maradtak.

A turnéra beugró Symphony X-basszeros, Mike LePond viszont látott pár Manowar-bulit, az biztos. Pózaiban, mozdulataiban többször is Joey DeMaióra hasonlított, a buli utáni kérdésemre mondta is, hogy nagyon szereti Joey játékát, ha emlékeztetett néha rá, az könnyen előfordulhat. Igaz, Joey „Truemetalwarrior” státuszát senki sem homályosíthatja el, és játékban is nehéz utolérni, de Mike egész jól hozta a tételeket. Hangszerének megszólalása nem volt annyira mennydörgő, mint az eredeti, viszont tudtommal Joey nem is használ 8 húros (!) basszusgitárt. Mike is csak két szám erejéig kapta elő ezt a különleges hangszert. Bevallom, nem éreztem hangzásban akkora különbséget a simához viszonyítva.

A programot Ross úgy állította össze, hogy pár ritkábban játszott tétel közé beiktatott egy gigaslágert, amiket a hangzástól függetlenül nagyon gyorsan fel lehetett ismerni. Az embernek beégtek a hallójárataiba Eric Adams dallamai és hangja, persze őt nem nagyon lehet pótolni vagy helyettesíteni, ez Marcnak sem sikerült. Eric mélyei és jellegzetes mozgása szintén benne vannak az ember agyában, ezeket a számokat hallva nehéz elvonatkoztatni tőle. Marc a Kill With Power refrénjében hallható sikolyokat is inkább a közönségre bízta, jó kezekben – vagy inkább torkokban – volt ez a megbízatás.

Az utána következő Thor akár a banda negyedik tagját is szimbolizálhatja, Rhino az impozáns és látványos dobszerkó mögött nagyon nagyot alkotott. Kőkeményen tolta a srácok alá az alapot, közben folyamatosan cifrázta a játékát és adott a látványra is. Rövid dobszólóra is futotta a teljesítményéből, vadember külseje mögött végigmosolyogta a koncertet.

A koncert végére hagyott trióra már teljes őrület uralkodott a teremben, a jellegzetes kéztartások folyamatossá váltak, az ember tényleg egy Manowar klubkoncerten érezte magát. Persze azért voltak különbségek, de egy egész jó kis megemlékezés volt a Manowar korai időszakára! A záró Hail and Kill sorait Marc inkább már csak vezényelte, a teremben összegyűlt rockerhad énekelte és kiabálta magától, ahogy kell.

Setlist: Blood of the Kings / Death Tone / The Oath / Blood of My Enemies / Kill With Power / Thor / Each Dawn I Die / Gloves of Metal / Sign of the Hammer / Dark Avenger / Fighting the World / Battle Hymn / Hail and Kill

Egy olyan nosztalgikus haknira is fel voltam készülve, ahol az említett zenékkel nem nagyon lehet hibázni, mert szinte bárkinek az előadásában ütnek. De mégis sokkal jobb volt, mint azt előzetesen vártam. Olyan egyéniségeket nehéz másolni, akik a metal szcéna meghatározói, és Eric Adams ennyi idősen is a krém tagja. De nem is ez volt a cél, hanem olyan számok interpretálása, melyek nagy része a metal műfaj megkerülhetetlen tételei, és amelyek megszületésében a gitárosnak is oroszlánrésze volt. Amíg az eredeti Manowar nem jut el hozzánk, addig ez a formáció nyugodtan hazajárhat, élvezetes bulit adtak, a közönség reakciót látva pedig nem kérdés: Manowar-bulit Magyarországra!

Szöveg: Savafan
Kép: Savafan, TT
Köszönet a Concerto Musicnak!
További képek ITT