Itt a vége??: Aerosmith, Foreigner – München, Königsplatz, 2017. 05. 26.

A könnyűzene elmúlt évtizedeiben minden kétséget kizáróan rengeteg megkerülhetetlen előadó bukkant fel, akár a rock, akár a popzenét nézzük. Ide tartozik a bostoni rosszfiúk csapata, az Aerosmith is, akik több mint négy évtizedes karrierjüket készülnek lezárni (????). Az életkorukból kifolyólag – illetve amit már letettek az asztalra – a döntés teljesen érthető, másrészről az ilyen kijelentéseket valamilyen szinten óvatosan kell kezelni, hiszen láttunk már nem egy példát arra, hogy egy csapat búcsúturnéra indult cirka 7-8 évvel ezelőtt, és azóta sem tudnak leállni.

Ez persze nekünk rajongóknak jó, csak nem biztos, hogy egy bizonyos kor felett nem hat-e károsan az ilyesmi a szóban forgó zenészekre, hiszen tavaly Joe Perry a színpadon esett össze, és bizony imádkozhattunk, hogy ne történjen komoly baja. A turné ’Aero-Vederci Baby!’ néven fut, és állítólag tényleg a lezárása ennek a nagyszerű karriernek – bár ezt az elmúlt időszakban máris megcáfolták –, amelynek voltak mélypontjai  és olümposzi magasságú állomásai is.

Előbbivel most ne foglalkozzunk, nézzük meg inkább a dicső pillanatokat: A hetvenes években – amikor még csak az Egyesült Államokban voltak ismertek – letettek legalább két klasszikust az asztalra a ’Toys In The Attic’ és a ’Rocks’ képében. Ezen lemezek kiválóságához kétség sem fér, ahogy a nyolcvanas évek végén a ’Permanent Vacation’-nel kezdődő trilógiához sem, ami a ’Pump’-pal gördült tovább, és a tehéntőgyes borító mögé rejtett kiváló ’Get A Grip’-pel végződött. Hazánkat már több mint húsz éve elkerülik, pedig akkoriban fél éven belül kétszer is felléptek Budapesten, de azóta nem túl sűrűn jöttek át még Európába se, és ha mégis, mi mindig kimaradtunk a menetrendből. Ezért tehát „utolsó alkalom” címén az egyik legközelebbi állomást, azaz Németországot, azon belül München városát kellett megcélozni, ha látni szerettük volna őket.

A bulinak a város Königsplatz nevű tere adott otthont, és meg kell hagyni, igen impozáns helyszínnek bizonyult. A közelmúlt sajnálatos eseményei miatt a biztonsági rendszert megszigorították, és rendőröket is kivezényelték a térre. Mindezek ellenére a beengedés gyorsan és zökkenőmentesen történt, kényelmesen el tudtunk helyezkedni a kiemelt állórész mögötti kordonnál.

A bostoni rosszfiúk vendége ezen az estén a Foreigner volt, akik éppen fennállásuk negyvenedik évfordulóját ünneplik. Pontban 19:00-kor el is kezdték műsorukat. Mivel egy-két slágerüket leszámítva komolyabban sosem merültem el a munkásságukban, így nem tudtam, mire számítsak, de azt kell mondanom, hogy nagyon jól bemelegítették a közönséget, ráadásul annyira lendületesen játszottak, mintha csak a tizedik jubileumukra készültek volna. A számok nagyon jók voltak, és a bő egy órában – ami a rendelkezésükre állt – maradéktalanul felpörgették a jelenlévőket a főhősök számára. A koncertjük végére a tér szépen meg is telt, és nem hivatalos információk szerint kb. huszonkétezren gyűltünk össze az est fénypontjára várva. Ezután egy viszonylag hosszúra nyúlt átszerelés következett, mert egy bő háromnegyed órát vett igénybe a kifutóval is rendelkező színpad átalakítása.

Setlist: Double Vision / Head Games / Cold As Ice / Dirty White Boy / Feels Like The First Time / Urgent / Keyboard and Drum Solo / Juke Box Hero /// Long, Long Way From Home / I Want To Know What Love Is / Hot Blooded

Kilenc után pár perccel aztán elhallgatott a hangszórókból a zene, és a háttérben felszerelt kivetítőn elindult valami. Először egy hatalmas robaj, majd hirtelen feltűnt a szárnyas logó, és egy video-összeállításban bemutatták a zenekar pályafutását 1973-tól napjainkig, az összes lemezborítóval és olyan régi fényképekkel, mint a legendás Newberry Streeten található Intermedia stúdió épületének fotója, ahol az első albumuk is rögzítésre került. A kisfilmet a szárnyaival csapdosó Aerosmith logó zárta, majd szinte berobbantak a színpadra a Let The Music Do The Talking című klasszikussal.

Steven Tyler énekes rögtön a kifutó végét vette birtokba, és napszemüvegében, jellegzetes sálakkal teleaggatott mikrofonállványával egyből át is adta magát a zenének. Táncolt, tombolt és valami hihetetlenül jó formában énekelt. Csatlakozott hozzá a kifutó végén Joe Perry gitáros is, hogy aztán a refrént közösen énekeljék. Brad Whitford gitáros Tom Hamilton basszerossal többnyire meghúzódtak a háttérben, csak néha jöttek előre, miközben mögöttük Joey Kramer atompontosan hozta dobfelszerelésén az alapokat.

A látvány fő elemeiként a színes reflektorok szolgáltak, nem voltak pirotechnikai elemek, de ezek ide egy percig sem hiányoztak. Ez az este a zenéről szólt, és a fiúk olyan energiával tarolták le a színpadot, hogy meg nem mondanánk róluk, hogy lassan betöltik a hetedik X-et. Steven Tyler vitte a hátán a show-t. Mit is mondhatnék róla, amit nem írtak már le százszor? Azt, hogy kiváló frontember és énekes, eddig is tudtuk, de hogy mennyi energia van még mindig benne, az tényleg páratlan. Mintha semmit sem öregedett volna, és amennyire együtt élt a zenével, arra nincsenek szavak. Énekhangja még mindig remek, és minden egyes alkalommal, amikor elővette a védjegyévé vált sikításokat, a közönség hatalmas ovációja fogadta azt.

Teljesen hitelesen átadták élőben is a lemezeken hallható – a zenekarra jellemző – lendületet, amit nagyon nagy élmény volt végre a valóságban is megtapasztalni. Nem hiába kerültek a rockzene palettáján oda, ahol vannak.  A nyitódalt egyből követte a kiváló ’Pump’ album indítószáma, a Young Lust, amit valami eszméletlen dögösen játszottak el, de időt sem hagytak a pihenésre, ugyanis utána igazi slágerdömpinget toltak az arcunkba a frenetikus Cryin'-nal kezdődően (volt is rá beindulás rendesen), ráadásul az egész tér együtt énekelte a dalt Stevennel.

Sorban érkeztek a jobbnál jobb alapművek, mint például a hihetetlen Livin’ On The Edge, majd újra a ’Pump’-ról a nagy sláger, a Love In An Elevator. A „Going down” résznél Tyler levetette magát a padlóra, és úgy énekelte az ismert sorokat, párszor végiggördült jobbra-balra, majd újra felpattant és a befejező sorokat táncolva nyomta el. Mivel több operatőr is vette kamerákkal a koncertet, így a kivetítőn végig lehetett látni minden apró mozzanatot és részletet. A hihetetlen slágerparádé után kicsit komorabb vizekre eveztünk, ugyanis jött a nyomasztó – a tinilányok szexuális zaklatását feldolgozó – Janie's Got A Gun, amihez akkoriban egy zseniális klipet is forgattak. Hatalmas – és egyben  hátborzongató – élmény volt ezt a nótát élőben hallani, mindenképp a koncert egyik csúcspontja volt.

Kis pihenőt tarthatott az énekes, ugyanis Joe Perry gitárosé lett a főszerep, az ő énekével adták elő a blues-feldolgozásokat tartalmazó ’Honkin' On Bobo’ lemezről a Stop Messin' Aroundot a Fleetwood Mactől, amit az Oh Well-lel is összekapcsoltak. Ezután  igazi meglepetés következett: az idén harmincéves ’Permanent Vacation’ albumról eljátszották ugyanis a déli mocsárszagú Hangman Juryt, amit bármelyik blues/southern banda megirigyelhetne tőlük. Stevennek és Joe-nak kihoztak a színpad közepére egy-egy széket, és arra leülve nyomták a dalt. Az énekes természetesen szájharmonikázott is, és bár nem kizárólag ez volt az egyetlen dal, amiben elővette hangszerét, de az biztos, hogy itt volt a legfeelingesebb. Ezzel a gyöngyszemmel sem volt még vége a meglepetéseknek, hiszen következett Joe Perry kedvenc balladája, a Seasons Of Wither. Páratlan volt ezt is hallani élőben, ráadásul tudtommal már sok-sok éve nem szerepelt a műsorban.

Visszatértek egy újabb slágercsokorral, aminek első nótája a Sweet Emotion volt. Tom Hamilton bőgős előre is jött Steven mellé eljátszani a bevezetőt, és énekesünk úgy konferálta fel, mint Tom „Sweet Emotion” Hamiltont. Igazi tombolás alakult ki rá a nézőtéren, főleg a vége felé, ahogy az egész nóta beindult. A Rag Dollt is hasonló ováció fogadta, de az igazi fékeveszett megőrülést az első blokkot záró Dude (Looks Like A Lady) váltotta ki, pedig a hangulatra addig sem volt panasz. Ahogy a dal elkezdődött, az egész tér egy emberként üvöltötte, hogy: „Dude (Looks like a lady)”, amire a frontember „meglepődötten” visszakérdezett: „What??” Persze a kezét a füléhez emelte, mintha nem hallaná rendesen, mit kiabálunk, és tovább hergelte a tömeget, hogy még hangosabbak legyünk. Nem egyszer a közönség feje fölé emelte a mikrofont, hogy „jobban hallja”. Hatásos volt, és teljesen el is szabadult a pokol a nóta alatt. Persze nem maradhattak ki itt sem a jellegzetes sikításai, amivel csak még jobban feltüzelte az egybegyűlteket.

Egy ilyen zárás után tényleg kellett egy kis pihenő mindenkinek, így bő másfél óra után elköszöntek a Königsplatztól, de ez természetesen nem volt végleges. A visszataps alatt a kivetítőn az „Aerosmith – Munich - you're number 1!” szöveg volt olvasható. Aztán betoltak egy fehér zongorát a színpadra, és már mindenki tudta, hogy a ráadás a gyönyörű Dream Onnal kezdődik. Itt alkalmaztak először speciális effekteket, ugyanis a dal közepén a zongora fehér füstbe burkolózott, miközben Joe Perry felment a zongora tetejére és ott játszotta el a szólót. Ezernyi öngyújtó és az okostelefonok fényei gyúltak fel a közönség soraiból, melyek csak még jobban fokozták a hangulatot. Zseniális volt, hogy amint a dal véget ért, egyből átcsaptak a Walk This Way című remekműbe. Szinte felocsúdni sem volt időnk, és már csak úgy szaggatta a dobhártyánkat Perry gitárja a nóta indító riffjével. A dal végén konfettieső hullott a nézőtérre, és a füstgépek újra beindultak.

Teljesen kifacsartak mindenkit a buli végére, és zárásként mindannyian előrejöttek a kifutóra, hogy aztán Steven egyenként bemutassa ezeket a kiváló zenészeket, akiknek köszönhetően egy letaglózó előadásban lehetett részünk. Öregességnek vagy fáradtságnak nyoma sem volt. Lendületes és profi fellépés volt, amit nagyon kár lett volna kihagyni. Kizárt, hogy bárki hiányérzettel távozott volna, és igaz, hogy még elfért volna egy-két klasszikus a dallistában (mondjuk a feldolgozások helyett), de nyilván egy ekkora életműből nem lehet minden dalt úgy összeválogatni, hogy mindenkinek megfeleljen. Ezen az estén a legnagyobb slágerek hangzottak el, néhány olyan igazi csemegével megfűszerezve, amiket már rég vettek elő. Ahogy az elején írtam, a búcsúturné kijelentést már megcáfolták, de ezzel egyet is tudok érteni. Egyszerűen nem utal semmi sem arra, hogy abba kellene hagyniuk. A nagyobb baj viszont tényleg az, hogy ha egyszer megtörténik – és nem csak náluk, hanem más hasonló korú és kaliberű bandánál is – akkor sajnos utánpótlás már nem lesz, ezért aki teheti, addig nézze meg ezeket a páratlan tehetségeket és egyéniségeket – vagy ha úgy tetszik: legendákat –, amíg van rá lehetőség!

Setlist: Let The Music Do The Talking / Young Lust /Cryin' / Livin' On The Edge / Love In An Elevator / Janie's Got A Gun / Stop Messin' Around / Oh Well / Jaded / Hangman Jury / Seasons Of Wither / Sweet Emotion / I Don't Want To Miss A Thing / Rag Doll / Come Together / Dude (Looks Like A Lady) /// Dream On / Walk This Way

Szerző: Kidlacee
Képek: Aerosmith Paradise,  Aerosmith forever and ever,  AP Photo
Köszönet a Todibusznak az utazásért!