Veszprém felett a léghajó...: Led Zeppelin Session – Veszprém, Hangvilla, 2017.05.20.

A kétezres évek elején történt, hogy havi rendszerességgel elkezdtünk járni a helyi művelődési központba (közismertebb nevén „Dimitrov”), mert egy huszonéves srácokból álló banda a Led Zeppelin dalait játszotta. Nem is akárhogy, ez már az első koncerten kiderült. 

Kialakult egy lelkes „B-közép", akik minden alkalommal eljöttek. Megismerkedtünk velük, beszélgettünk, a zenekar tagjaival is, hiszen az előadások szünetében mindig elvegyültek köztünk, így alkalmunk nyílt cseverészni is velük. Nem csak a Zepről, úgy általában a zenéről. Egyre többen jöttek kamerákkal, hangfelvevő berendezésekkel, már nem csak a városból vagy a környékről. Számtalan esetben nem mentünk haza, ott maradtunk beszélgetni, vagy elmentünk a város valamelyik későig nyitva tartó becsületsüllyesztőjébe, hogy aztán ott cseréljünk eszmét. Végre nekünk, rockereknek is akadt egy klub a városban, ahova rendszeresen eljárhattunk, minőségi zenét hallhattunk, és hasonszőrű rockfanatikusokkal találkozhattunk. És ez így ment körülbelül három évig.

Aztán vége szakadt a kvartettnek, a koncerteknek is. Igaz, próbálkoztak más énekesekkel, velük nem volt meg a varázs. Szétmentek, szomorkodtunk. Bár mindegyiküket láttuk zenélni itt-ott (azt is élveztük), a közös buli csak nem akart összejönni. És ez így ment tizenkét évig…

Mondhatom, először hitetlenkedve fogadtam a hírt, hogy újra együtt lép fel Gergő, Tomi, Balázs és Roland. Fel is hívtam Gergőt, aki megerősítette, valóban így lesz. És mindehhez sikerült megszerezni – nem a város, hanem – az ország egyik legkiválóbb koncerttermét, a Hangvillát. Igen, nagy megelégedésemre ülős bulit rendeztek. Ugye nem kell mondanom, hogy teltház fogadta a srácokat?

Nos, ahogy kezdetnek odacsaptak a Rock’n’ Roll-lal, azért már megérte eljönni. Nemcsak a hihetetlen energia miatt, ahogy zúzták a negyedik Zep-album egyik legismertebb dalát, hanem a megszólalás is ütött: tiszta, erős és kellőképpen hangos: nem bántóan, de a zene bennünk zakatolt három órán keresztül. Ez egy rockkoncert legfőbb ismérve. No, és az a több percen keresztül zúgó vastaps, amely az első szám után zúgott… Kifejezte, hogy valami nagyon-nagyon hiányzott a városból. A klasszikus rock, a közösség, a beszélgetések, az együtt gondolkodás. És a Zep: az a sokszínű zene, mely egyszerre elektromos, akusztikus, andalító, földbedöngölő. Nemcsak nekem volt az egyik legcsodálatosabb zenei élmény. És ez a négy srác szívbemarkolóan hozta, tizenkét év után is. Egy kicsit ugyan tébláboltak a színpadon két szám között a tapsviharok közepette, de ez abszolút érthető ennyi kihagyás után. Nem csak nekünk volt új a szituáció. A dalok közt Roland kommentárjaiból éreztem a megilletődöttséget, ilyen fogadtatásra talán ők sem számítottak. Nagyon készültek a visszatérésre, hiszen már hónapokkal a fellépés előtt elkezdték a próbákat.

A repertoár… derekasan végigjátszották a Led Zeppelin életművét, egyedül a utolsó album, az ’In Through The Out Door’ maradt ki. Arról én sem tudnék egy emlékezetes, ütős dalt kiválasztani, számomra tájidegen az album a Zep karrierjében. Az első két LP dinamit slágerei viszont nem maradtak ki, ütött a Good Times Bad Times, kattogott a Whole Lotta Love, sokkolt a Dazed And Confused, dübörgött a dob a Moby Dickben. Tetszett, ahogy összefűztek dalokat akár külön lemezekről is: ötletesen hangzott, ahogy a Dazed and Confusedba beleszőtték a ’Presence’ nyitódalát, a pokoli erejű Achilles Last Standet, továbbá jó volt a Black Mountain Side-Kashmir füzér is. A Heartbreakerbe pedig egy idegen témát, Jimi Hendrix instrumentális fantáziáját, a Villanova Junctiont illesztették be. Most sem hagyták ki a számomra talán az egyes számú kedvenc Zep-nótát, Leadbelly börtöndalát, a Gallows Pole-t a jobbára akusztikus hármas lemezről.

Persze a kései Zep progresszív, elvontabb világát is prezentálták a srácok. A No Quarter például nem volt annyira pszichedelikus, inkább jazzes, klasszikus, szóval más. Nagy Róbert "Robertson"-t hívták meg billentyűzni, aki – mint kiderült – egy kiválóan képzett muzsikus, hasonlóan a Led Zeppelin Session négyeséhez. Apropó, meghívottak: ne feledkezzünk el Czuczor Tamásról, Cuciról, aki most is segítette a srácokat, amikor valami akusztikus témát – mondjuk a Thank You-t – játszottak.

Szóval jó kis bulit láttunk. Az újrakezdés gyermekbetegségeit talán magán viselte a koncert, hiszen apróbb hibák becsúsztak, de istenem… semmit sem von le a produkció értékéből, és megerősítette a tényt, hogy a városban igen is van igény a minőségi rockzenére és a Zep Sessionre. Nem akarom egyiküket sem kiemelni, mind a négyen kiváló teljesítményt nyújtottak. A zsűri alig akarta leengedni őket a színpadról, úgyhogy műsoron kívül még „kénytelenek” voltak eljátszani az 1982-es posztumusz albumról, a ’Coda’-ról a We’re Gonna Groove-ot.  Bár újabb bulikról nem szólnak hírek, nem csak én bízom benne, hogy nem egyetlen fellángolást láttunk. Folytatni kellene, srácok, a közönség nagyon vár benneteket!

Első rész: Intro / Rock And Roll / Bring It On Home intro - Black Dog / Nobody's Fault But Mine intro - Good Times Bad Times / Heartbreaker - Villanova Junction / The Song Remains The Same / Over The Hills And Far Away / Thank You / Since I've Been Loving You / Dazed And Confused - Achilles Last Stand

Második rész: Going To California / Gallows Pole / In The Light / Black Mountain Side – Kashmir / No Quarter / Trampled Under Foot / Moby Dick / Stairway To Heaven / Whole Lotta Love

Ráadás: Rain Song / Your Time Is Gonna Come / We're Gonna Groove

Szerző: Bigfoot
Képek: Facebook