Kedvenc lemezeim – Aerosmith: Get Your Wings (1974)

A hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején kezdődő rockzenei forradalom legnagyobb hatású bandái főleg az Egyesült Királyságból indultak világhódító útjukra, olyan zseniális zenei társulatok képében, mint például a Deep Purple, a Black Sabbath vagy a The Rolling Stones, de ide lehetne sorolni a hatalmas hisztériával övezett The Beatlest is. Az Egyesült Államokban ekkorra már lezajlott a rock and roll láz, és igaz, hogy akadtak ott is hard/heavy együttesek, de ezek nagy része még nem volt annyira ismert hazájukon kívül. Persze mint mindenben, itt is voltak kivételek.

A bostoni Aerosmith a hetvenes évek elején alakult, miután két jó barát, Steven Tyler és Joe Perry elmentek megnézni egy The Rolling Stones-koncertet. Utána állítólag úgy döntöttek, hogy ilyen zenét ők is tudnak játszani, így együttest alapítanak. Brad Whitford gitárossal, Tom Hamilton bőgőssel és Joey Kramer dobossal karöltve jelentették meg első lemezüket ’Aerosmith’ címmel, 1973-ban. Sajnos kiadói támogatás hiányában szinte teljesen visszhangtalan maradt, de azért a kislemezként kiadott Dream On a Billboard-lista 59. helyét meg tudta szerezni, ami óriási szerencse, mivel a lemezből jóval kevesebb talált gazdára a kiadó által elvárt negyedmillió példány helyett, így ki akarták rúgni őket. Akkori menedzserük, Steve Leber javaslatára adták ki kislemezen a Dream Ont, aminek eredményei meggyőzték a lemeztársaságot, így megtartották a zenekart és készíthettek még egy korongot.

Az első lemezen kapott helyet jó pár később klasszikussá érett nóta, melyek a koncerteken szinte állandó vendégek a mai napig, ilyen például a Mama Kin, a One Way Street és a Dream On. Az együttes szerint az első album akkori sikertelenségéhez az is hozzájárult, hogy hangzása a végletekig vékony és steril lett. Elmondásuk szerint ebben az is közrejátszott, hogy teljesen tapasztalatlanok voltak a stúdiózást illetően, illetve ekkor még eléggé hatott rájuk a brit rockzene, és nem volt kiforrott, saját stílusuk. Utóbbit mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Steven Tyler sem a saját jellemző hangszínén énekelt, hanem James Brown és Sly Stone stílusát próbálta erőltetni.

A második lemez, a ’Get Your Wings’ dalcsokra nagyjából 4 hónap alatt született meg, főleg egy bizonyos Drummer's Image nevű hangszerbolt alagsorában. Az első albumhoz képest érezhetően keményebb lett a hangzás, és Tyler is inkább a rá jellemző stílusban énekelt. Jack Douglas lett az anyag producere, aki nagyon jó viszonyba került a srácokkal, szinte úgy is mondhatnánk, hogy az Aerosmith hatodik tagjává vált, ráadásul ezek mellett még kitűnő munkát is végzett.

Az indító Same Old Song And Dance-et egy jellegzetes riffel kezdi Joe Perry – amit elmondása szerint egy kanapén heverészve talált ki egy nyugis este során –, hogy aztán az egész banda csatlakozzon hozzá. Vibráló lüktetés jellemzi az egész nótát, jobb kezdést el sem lehetne képzelni ide. Jobban is mertek kísérletezni a keményebb dolgokkal, akárcsak a Spaced című dalban, ami a Same Old Song nyomdokait követi. A pörgős középrész szinte elfojtott dühöt áraszt magából, és ez volt az utolsó dalok egyike, amit írtak, hiszen ez már a stúdiózás közben készült. A világban zajló mérhetetlen káoszról szól, amit az előbbiekben említett vadulós rész nagyon is jól visszaad.

A lemez egyik csúcspontja mindenképp a Woman Of The World című klasszikus, amit Steven Tyler előző együttesében, a The Strangeursben írt meg. Zseniális bevezető jellemzi a dob ütemével és a gitár futamaival, hogy aztán begyorsuljon az egész, majd újra lassulás következik és Tyler is rákezd hangulatos énekére, amit visszafojtott dörrenések kísérnek a gitárosok által. Mindezek tetejébe egy fenomenális refrén és gitárszóló is megkoronázza ezt a gyöngyszemet.

Tiny Bradshaw Train Kept A Rollinjának a feldolgozása is felkerült az albumra, ami azóta is nagyon sokszor a koncertprogram része. Az érdekessége, hogy ez a verzió egy feldolgozás feldolgozása, mivel a The Yardbirds is rögzítette ezt a nótát a hatvanas években, és a fiúk inkább ezt a verziót játszották fel a lemezre. Eredetileg koncerten szerették volna felvenni, de arra nem volt lehetőség, így Jack Douglas Joey Kramer doberősítőjét és a hangfalakat kitette a stúdió lépcsőházának 10. emeletére, majd bemikrofonoztatta a második, a hatodik és nyolcadik emeletet, hogy csúszásokat kapjon, és így játszotta le a felvett dalt. Ráadásul még közönségzajt is kevert a szám alá, amit – függetlenül a jó viszonytól – a banda tagjai elleneztek.

Feltűnő, hogy a dal elején ez egyáltalán nem hallatszik, majd a végére felerősödik, és ilyen közönségzajjal megy át a Train a Seasons Of Wither című számba. Perrynek ez a kedvenc dala a balladáik közül. Steven Tylert egy téli táj ösztönözte a megírására egy korai hajnalon. Az énekes azt mondta a szám megszületéséről, hogy nem tudott aludni, hallgatta a fák süvöltését, és épp azon mérgelődött, miért kell olyan sok adót fizetnie. Mivel dühösen mindig jól ment neki a dalírás, ezért lement a nappaliba és elkezdte kidolgozni a részleteket. Mindez egy csirkefarm közelében történt Needhamben, ahol akkortájt Joey Krammerrel lakott. A végeredmény pedig egy kiváló andalító dal lett, tele érzelmekkel és szinte az elmúlást idéző pillanatokkal. Mire a munkálatok végére értek, kiderült, hogy egy dal még kell a lemezre, így megírták a Lord Of The Thighs-t, aminek a bevezető dobüteme nagyon hasonlít az egy évvel később megjelent ’Toys In The Attic’-en helyet kapott klasszikus, a Walk This Way elejére. Tom Hamilton basszusgitáros szerint ezt a dalt az éjszakai élet élményei ihlették.

A lemez anyagát körülbelül két hét alatt vették fel, és Jack Douglas producer, valamint Ray Colcord producersegéd – aki szintén besegített a rögzítésbe – úgy emlékszik vissza, hogy a stúdióban nagyon lámpalázasak voltak a fiúk, ami állítólag az első albumnál is megvolt bennük. Ezúttal viszont még nagyobb nyomás nehezedett rájuk, mivel mindannyian feszesebben, pontosabban akartak játszani, és mindannyian azt szerették volna, ha nagyon jól sikerülnek a dalok. Egymást is folyton piszkálták, így összességében elég balhés menet volt, mire eljutottak a lemezfelvétel végére.

Tyler a ’Bobbing for Piranha’ címet szerette volna adni az albumnak, és a borítóra húsevő halakat képzelt el, melyek hordóhoz kötött kisgyerekeket harapdálnak. A képen mindent vér borított volna, miközben a gyerekek arcából pedig már jókora darabok hiányoznak. Természetesen ezt hamar elvetették, mivel rajta kívül senkinek sem tetszett az ötlet, így egy zenekari fotó került rá, a cím pedig végül ’Get Your Wings’ lett, ami két dologra is utal: egy motoros beavatási szertartásra, valamint az új logójukra, ami ezen a borítón szerepelt először, igaz az évek során kicsit megváltoztatták.

Ezzel a lemezzel sem foglalkozott a kiadó, és mivel nem kapott semmilyen promóciót, ezért nem is fogyott jól, nem jelent meg semmilyen írás vagy értékelés a médiában, valamint a rádiók sem játszottak róla semmit. A lemezcég megint ki akarta adni az útját az Aerosmith-nek, de az egyik menedzserük, David Krebs egy tízoldalas kérvényt írt, hogy tartsák meg az együttest. Közbenjárásának hála ez sikerrel is járt, és miután jobb reklámot kaptak, kiadták kislemezen a Same Old Song And Dance, a Train Kept A Rollin' és az S.O.S. (Too Bad) dalokat. Ezek sajnos nem fogytak jól, de a Same Old Song And Dance valahogy felverekedte magát a listák 54. helyéig. A jobb promóció és a rengeteg koncertezés azonban valamennyire meghozta a gyümölcsét, mert végül a Billboard 200-as listáján a 100. helyig jutott az album, és megjelenése után egy évvel aranylemez lett, bár ebben a nagy áttörést hozó ’Toys In The Attic’ is szerepet vállalt, ami szintén 1975-ben jelent meg.

Miután jobb promóciót kapott a korong, a rocksajtó is elkezdett vele foglalkozni, és összességében pozitívnak értékelték az anyagot. Dicsérték, hogy az első lemez után inkább a saját útjukat járják, mintsem hogy másokra hajaznának.

Az a helyzet, hogy a ’Get Your Wings’ egyfajta átmenetet képez az első album és az 1975-ös ’Toys In The Attic’ stílusa között, amit már teljes egészében a saját képükre formáltak, és amellyel végre az Államoknak is meglett az egyik leghíresebb saját rockegyüttese úgy, ahogy a briteknek a Led Zeppelin vagy a Deep Purple. Ezen a lemezen rengeteg átfedés és hatás hallható igazi Aerosmith-stílusban, ennek ellenére még nem teljesen kiforrott.

Ha kíváncsi vagy a bostoni rosszfiúk zenéjére úgy, hogy már elhagyták az első lemez irányvonalát, azonban még egy nagyszerű keresési útvonalon járnak, melyen próbálják felfedni igazi énjüket, mindenképp tegyél egy próbát a ’Get Your Wings’-szel, mert nem fogsz csalódni.

Számlista:

1. Same Old Song And Dance
2. Lord Of The Thighs
3. Spaced
4. Woman Of The World
5. S.O.S. (Too Bad)
6. Train Kept A Rollin'
7. Seasons Of Wither
8. Pandora's Box

Tagok:

Steven Tyler – ének, billentyűs hangszerek
Joe Perry – gitár
Brad Whitford - gitár
Tom Hamilton – basszusgitár
Joey Kramer – dob