Images, Words & Beyond: Dream Theater – Tüskecsarnok, 2017. 05. 10.

Ismét ünnepre jöttünk! Legutóbb, amikor a Dream Theater nálunk járt, akkor a zenekar három évtizedes működése kapcsán láthattunk egy „best-of” programot a Barba Negra Trackben. A 2016-os év viszont teljes egészében a ’The Astonishing’ operáról szólt. Ahogy megérkeztünk az idei évre, az először csak pár alkalomnak látszó megemlékezés mostanra úgy felduzzadt, hogy várhatóan egész évben az „Images, Words & Beyond” műsorral járják be a világot John Petrucciék. Hogy miért hagyták abba a rockopera népszerűsítését, csak elképzeléseink lehetnek, de talán az a kézenfekvő magyarázat, hogy az idén 25 éves ’Images And Words’ talán jobban megmozdítja a koncertre látogató közönséget. Így már talán érthető, hogy miért is járunk már most a második európai sorozatnál, amelynek a közepén – hála a Concerto Musicnak – Budapesten is fellépett a progresszív metal ikonja.

A Tüskecsarnokban én még soha nem jártam, így kíváncsi voltam, hogy milyen adottságokkal vár majd minket ez az új, budai helyszín. Az eredetileg sportlétesítménynek készített épület nagytermébe az ajtókon keresztül is be lehetett pillantani, ahol már kora délutáni érkezésemtől kezdve láthattam, hogy a zenekar technikusai készítik elő a terepet. A színpad felépítését sajnos nem sokáig csodálhattam, mert a koncert előtt is volt dolgom, ami a helyszín más részére vitt.

Már sokadik alkalommal mondhatom el, hogy az előre meghirdetett kapunyitás ez alkalommal is időben megtörtént, így mindenki időben elfoglalhatta álló- és ülőhelyét a csarnokban. A közel kétórás várakozás is hamar elment, a jó társaság mellé kiváló zenék is érkeztek, a Deep Purple, a Queen vagy épp a Metallica egy-egy klasszikus tétele. A sportpályáról több irányból lehetett megközelíteni a büfét, a mosdót vagy a merchandise pultot. A mostani vásáron ismét különleges mintájú darabokat lehetett venni, de én személy szerint sajnáltam, hogy csak fekete színű póló volt. Régebben lehetett szürke, barna vagy épp fehér pólókat is találni, ezt most hiányoltam. A helyszín átvizsgálása után eljött az idő, hogy a koncert is elkezdődjön, így elfoglaltam a helyem a keverőpult magasságában, a küzdőtéren.

A rövid bevezető után rögtön a metalos oldalra kalandoztunk, hiszen az első rész műsorát a Dark Eternal Night indította. Azt azért lehetett látni, hogy a zenekar is óriási lendületet akar adni a bulinak, hiszen egy ilyen erős dalra nem véletlenül esett a választásuk. Ami külön tetszett, hogy ez a tétel nem száz százalékig megkomponált, így volt arra lehetősége például Jordan Rudessnek, hogy a szólókat ezúttal az iPadjén prezentálja. 

Mike Manginit is mondhatom nyugodtan, akinél az is feltűnt, hogy a régi dalok dobtémáit most már a saját képére formálva játszotta. Persze a legtöbb helyen a megírt kötelezőt hozta, de ahol adott volt a lehetőség, akkor inkább az általa elképzelt ritmusokat ütötte. Szerintem ez nem baj, sőt jobb is, hogy évről évre erősödik az, hogy ő nem valaki utódja, hanem most már a Dream Theater dobosa. A hangzásra sem lehetett panaszunk, hiszen az első perctől kezdve tisztán lehetett mindent hallani, bár személyes megjegyzés ezúttal is, hogy a nagy hangerő a vastagabb részeken elfedte a basszust. Az olyan érzékenyebb szövetű dalokban, mint a most élőben is bemutatkozó The Bigger Picture, a hangzás élvezhetőbb volt, mert a kisebb hangerő megengedte, hogy a technikailag finomabb elemek is jobban hallatszódjanak. Az est egészére elmondható újítás, hogy James LaBrie sokat beszélt, sztorizott a 25 évvel ezelőtti dolgokról, vagy hogy mennyire is szeretnek Budapesten koncertezni, és mindegy, hogy egy szabadtéri helyszínen (emlékezett rá, hogy ilyenből már kettő is volt) vagy épp egy csarnokban lépnek fel, imádják a magyar közönséget. A tavaly megjelent ’The Astonishing’ kritikájában már említettem, hogy kíváncsi leszek, hogyan fogják megoldani a jövőben, hogy rövidebb, de összefüggő részleteket bemutassanak az operából. Nos, ez alkalommal két igazán rövid dalt ismerhettünk csak meg, mindkét felvonásból egyet-egyet.

A műsor első részének egyik pikáns eleme volt, amikor a frontember egy újabb történettel állt elő. Ezúttal John Myungról mesélt, hogy ő volt az, aki az első repülőútja után felvette őt a repülőtéren és elvitte a próbaterembe. Persze a poénkodás is kifért, hogy a basszeros az elmúlt negyed évszázadban semmit sem változott. Annyit még elárult James, hogy rövidesen JMX egyik példaképének a dalát hallhatjuk – mellette még Geddy Lee vagy Steve Harris hatását idézte – az A Portrait Of Tracy előadása során. Jaco Pastoriusra célzott a basszusgitáros.

Az üveghangokra épített dal John kezében is kiválóan szólt, élmény volt hallgatni ezt a kis átdolgozást. Ezek után kétség sem férhetett hozzá, hogy az As I Ammel folytatódik a műsor. A ’Train Of Thought’ az egyik legkedvesebb DT lemez nekem, ezért a koncerteken mindig örömömre szolgál, ha épp elkapunk egy dalt róla. A szerdai előadás meglepetése az volt, hogy a fiúk Petrucci dalába egyszer csak beleépítették a Metallica Enter Sandmanjét. Felkaptam a fejem, hogy „mi van, jól hallok?”, de igen, a küzdőtér elején is volt rá tombolás. A kis intermezzo után visszatértünk oda, ahonnan indultunk, így egy felturbózott As I Am után kíváncsian vártam, mivel is zárul az első rész. Az ’A Dramatic Turn Of Events’ legjobbja, a már sok koncerten zárótételként elhangzó Breaking All Illusions érkezett. Az első rész összességében nem volt rossz, de mégis azt vártam, hogy mikor érkezik a főfogás.

A szünet után egy hangbejátszással indult a program: egy újévi köszöntőt hallhattunk, amiben elmondták, hogy 1992-t írunk és akkoriban megjelent más szerzők dalai mellett kitűnt egy, a legsikeresebb MTV sláger, a Pull Me Under. Az egész csarnok beleremegett abba, ahogy az ötfős zenekar mellett a magyar közönség is végigénekelte a slágert. Energiaszint a maximumon. Megvan, ez az, amiért jöttünk! Innen egy pillanatra sem tágítunk! Alapvetően a lemezen hallható módon hallhattuk a dalokat, bár egy két pici különbség azért volt. Gondolok itt például az Another Dayben hallható szaxofonszólóra, melyet ezúttal Jordan vett kézbe. Igazi szólóbetétre a Take The Time végéig kellett várjunk, ahol természetesen a gitáré volt a főszerep. John Petrucci egy kis bluesos lelassítás után újra a meglepetés-kártyát húzta elő a pakliból, hiszen a Glasgow Kiss című dalának dallamát csempészte bele önálló perceibe. Ezt követően újabb meglepetés már csak a Metropolisban ért. Az est legnagyobb elképedését számomra az okozta, amikor a DT egyik védjegyének számító gitár-billentyű ikerszólót most másképp adták elő. Ezúttal lelassítva és egy bónusz hangszerrel kiegészülve, a basszusgitárral megfejelve ment a dallam tovább. Ez nagyon ötletes húzás volt. Az ilyeneket már nagyon rég hiányoltam, erre tessék, végre megkaptam. Mike Mangini dobszólója sem volt piskóta. A géppuskalábtól kezdve az egykezes pergetésig mindent hallhattunk és láthattunk most is. Mike hozta ismét azt a formát, amit már többször is láthattunk tőle, a virtuozitását is megcsillogtatta egy pillanat alatt. A 25 éves jubileumot ünneplő lemez vége felé járva a „varázsló” kapott önálló perceket. A romantikus stílusú zongoramotívumok után egy kicsit meredek váltásként jött a Wait For Sleep. A zongora hangszín mellett a vonós alap, amit Jordan beprogramozott, egyszerűen a zseniális kategóriába emelte a dalt.

Az egész ’Images And Words’ rész kapcsán szeretnék az egyik tag, nevezetesen James LaBrie teljesítményéről beszélni. Aki ismeri ezt a lemezt, az tudja, hogy helyenként bizony embertelen magasságokat énekelt ki 1992-ben. 25 évvel később viszont már nem ezzel brillírozott, hanem azzal, hogy milyen jól tudta átírni a saját témáit. James mindent megtett azért, hogy ő is hozzátegyen valami pluszt a zenekar teljesítményéhez. Szerintem ezt ő most fejben tette hozzá, mert azt ugye mindenki belátja, hogy 50 év felett már a hangszalagok nem azt a teljesítményt nyújtják, mint a húszas éveinkben. A lemezfelvételhez kapcsolódó egyik sztoriban James megemlítette, hogy a stúdiózással egy időben kapták meg a hírt, hogy Freddie Mercury meghalt. Amellett, hogy megviselte a példakép elvesztése, viszont erőt is adott neki a folytatáshoz, hogy jól tudjon énekelni a rögzítés ideje alatt.

A Learning To Live záróhangjai után nem kellett sokat várnunk arra, hogy kedvenceink ismét a színpadon legyenek és egy extra dallal ajándékozzanak meg minket. Pár perc telt el és John Petrucci ismét fent volt a színpadon, nyakában ezúttal egy héthúros Majestyvel. Én tudtam, hogy mi jön, és nem titkolom, hogy már nagyon régen vártam ezt a pillanatot, hogy élőben hallhassam az A Change Of Seasont. A kétezres évek elején volt olyan nap, hogy a ’Live Scenes From New York’ harmadik korongja egyszerűen nem került ki a CD lejátszómból, és bizony, az ott is felcsendülő dalt újra, újra és újra csak hallgattam, egyszerűen elvarázsolt. A mostani előadás is nagyon élvezetes volt, de valahogy mégis hiányérzet maradt bennem, hiszen a szöveg szerzője, Mike Portnoy nem volt ott velünk.

A Dream Theater gépezete ezúttal is óramű pontosságú volt, hiszen 23 óra után pár perccel véget ért a háromórás buli. Ezúttal is olyan élménnyel gazdagodtam, amit nem felejtek majd el, hiszen nyolcadik alkalommal nemcsak egy sima DT bulit láthattam, hanem a zenekar karrierjének ékkövét, az ’Images And Words’-öt. Teljes egészében, autentikusan, de mégis újrahangszerelve, picit kibővítve, modernizálva, hogy megmutassa: a Dream Theater – azaz John Petrucci, John Myung, James LaBrie, Jordan Rudess és Mike Mangini – 2017-ben előadásban továbbra is verhetetlen.

Intro / Dark Eternal Night / The Bigger Picture/ Hell’s Kitchen / The Gift Of Music / Our New World / A Portrait Of Tracy / As I Am / Breaking All Illusions // Happy New Year 1992 / Pull Me Under / Another Day / Take The Time / Surrounded / Metropolis Pt.1: The Miracle And The Sleeper / Under A Glass Moon / Wait For Sleep / Learning To Live /// A Change Of Seasons

Szerző: karpatisz
Képek: TT
Köszönet a Concerto Musicnak!
További képek ITT