Első Hallásra – 2017. március

Március hónapban a kiadók aztán bekeményítettek, és óriási nevű bandák köpködték ki a lemezeket. Persze a kérdés az volt, hogy a 10-es listánkról jelenleg talán legtrendibbnek számító Mastodon idén is besöpri-e a szaksajtó elismerését. Méltó kihívók akadtak, és a HRM fel is vonultatott olyan neveket, akik nemcsak megközelítették, de le is győzték az őskori szörnyeteget. Régi klasszikusok, alternatívabb bandák egyaránt találhatóak ezen az izgalmas és színes listán.

Eclipse: Monumentum (8,3 pont)

rune: Mi lehet az Eclipse titka? Hogy lehet az, hogy Erik Mårtensson albumról albumra ontja magából a jobbnál jobb dalokat, holott ismeretes, hogy nem ez az egyetlen projekt, ahol mozgatja a szálakat. Ezek a kérdések kavarogtak bennem, na meg az, hogy meddig lehet ezt fokozni? Vajon meddig elég a bevált recept szerint adagolni az összetevőket? Ez még a jövő zenéje, mindenesetre a 'Monumentum' olyan lett, mintha csak az 'Armageddonize' B oldala lenne, vagyis inkább az A, mert itt még inkább sikerült eltalálni a megfelelő arányokat. Így hiába kezd agresszívabban az 'Armageddonize', a 'Monumentum' mégis tovább marad szórakoztató, az átgondoltabb dalok miatt. Mert hiába az egyenletesen magas minőség, ha mellette elveszíti az ember az érdeklődését, mert nincs igazán csúcspontja a lemeznek. A 'Monumentum' már hagy némi kapaszkodót annak, aki rétegeltebb szórakozásra vágyik, szerencsére felkerültek a lemezre olyan dalok is, mint a Killing Me, a The Downfall of Eden és a '80-as éveket idéző Born to Lead. Remélem, legközelebb a maradandó dalok száma lesz négyzetre emelve, és akkor megint teljes lesz az öröm. (Pontszám: 9)

karpatisz: Nem könnyű olyan lemezt találni manapság, amiről egy hallgatás után azt mondhatja az ember, hogy itt kérem nincs mit magyarázni. Nos, a svédek újdonsága megütötte ezt a szintet. A szokásos vesszőparipámat veszem elő most is, mert bizony nem kell más, mint jó dalokat írni. Addig, amíg Erik Mårtensson és társai olyan műveket tesznek le az asztalra, mint a Vertigo vagy a Born To Lead, addig nagy baj nincsen. Pontszámomat csak azzal az egy dologgal kívánom magyarázni, hogy egy idő után azt éreztem, elég a slágeres rockból. Nagyon jó a lemez, de a műfaj formulái több hallgatás után már nem voltak annyira izgalmasak. (Pontszám: 9)

Savafan: Az ember azt gondolná, hogy OK, sikerült egyszer megírni egy fasza albumot (sok zenekarnál láttunk már ilyet). Jó, a második is sikerült valahogy, de egyszer úgyis elcseszik! Aztán egymás után jönnek a jobbnál jobb albumok, akkor már tényleg azt mondja az ember, nem lehet mindig jót írni. Erre tessék, az utolsó király albumot is überelik és csinálnak egy még jobbat. Ilyen ez az új album, tele gigaslágerekkel, amiknek egy-egy riffjéért vagy refrénjéért zenekarok tucatjai adnák a fél karjukat. Láttunk már olyat, hogy egy jól megírt lemezt kritikán aluli minőségben rántottak fel és szarul is szól, de itt a zenészek is tökéletesen teszik a dolgukat, és a felvételeknél sem holmi fakezűek bábáskodtak. Amit a góré, Erik kitalált, azt tökéletesen meg is valósították, az év egyik legjobb albumát tették le az asztalra, már az év elején. Azt gondolom, nálam helye lesz az év végi toplista dobogóján, és egy nagyon erős kilencest kapnak. Egy kiskaput még nyitva hagyok az év hátralevő részére. Hátha… (Pontszám: 9)

Mastodon: Emperor of Sand (7,5 pont)

Pálinkás András: Véleményem szerint a Mastodon az egyik legjobb dolog, ami a metalban történt az elmúlt másfél évtizedben. Ez a négy muzsikus sikeresen kialakított egy egyedi hangzást, melyben ott rejtőzik a '70-es évek prog-rockjának izgalmas világa, a Neurosis súlyossága és a The Melvins pimaszsága. Ugyan az utóbbi két nagylemezükön egy lazább, dallamosabb irányba ment el a banda, most mintha a Crack The Skye összetettebb dalai köszönnének vissza, ami annyira nem meglepő, hiszen ez is egy konceptalbum, ez is Brendan O'Brien producer bábáskodásával jött világra, és ezt a lemezt is személyes tragédiák árnyékolják be. Azt talán mondani sem kell, hogy egy újabb mesterművel bővült a Mastodon-diszkográfia. (Pontszám: 10)

rune: A Mastodon hetedik sorlemezén az életről, halálról, a megadatott időről és a mulandósággal való szembesülésről mesél. Az 'Emperor of Sands' dalaival egy komor, ugyanakkor rettenetesen mozgalmas albumot adott ki a kezei közül az atlantai négyes, melyre rányomta a bélyegét a tagok közelmúltban megélt egyéni tragédiáinak élménye. Ezen élmények hatására az utóbbi lemezektől is súlyosabb anyag készült. Az album első harmadát uraló könnyedebbre vett témák egyből beleragadnak az ember agyába és nem is igen feledtetik magukat, de a lemez további részén terpeszkedő progresszívabb részek is ígérnek meglepetést, nincs oka szégyenkezni a srácoknak. A dalok remekül szólnak, a vintage hangzás nem követi a mostanában divatos irányt, miszerint minden a pincéből vagy a szomszéd kertjéből szól. Brann Dailor továbbra is fantasztikusan dobol, és ezúttal is kiveszi a részét a vokálokból. Még épp csak elkezdődött 2017, de az 'Emperor of Sands' már most biztos helyet bérel magának az idei év legjobb albumainak tízes listáján. (Pontszám: 8)

Adamwarlock: 2017-ben egy kvázi hibátlan alkotással rukkolt elő az atlantai kvartett, amely egyesíti a Mastodon szinte összes stílusjegyét, és mindezt egy mélabús, tragikus, érzelmekkel teli hangulatra húzza fel. Hangzásilag és hangulatilag is tökéletes kiadvánnyal van dolgunk, ami végig nyitott marad az értelmezésekre, és lassan, kérlelhetetlenül kúszik bele az ember fejébe, hogy ott mindörökre tanyát verjen. Az év albumai listákon feltehetőleg előkelő helyet fog elfoglalni. (Pontszám: 9)

Steve Hackett: The Night Siren (7,4 pont)

karpatisz: A szirén ismét dalol és természetesen a csábító hatása is rögtön működött. Steve Hackett lemezén megtalálható minden, amit a progresszív, a jazz, a klasszikus zene szerelmesei remélhetnek, az meg különösen izgalmassá teszi a produkciót, hogy mindez egy helyen van. A dalok mögött álló koncepció sem mindennapos, hiszen egy igazi multikulturális album született a gitáros ötletei nyomán. A klasszikus prog dalok mellett az arab zene világába is betekinthetünk, különleges pengetős hangszerek hangját is hallhatjuk, ezek közül a flamenco gitár lett a személyes kedvencem. Igazán sokszínű alkotás, amit érdemes végighallgatni. (Pontszám: 9)

Adamwarlock: Az én érzéseim eléggé vegyesek voltak Hackett legújabb mutatványa kapcsán, ugyanis akárhogyan is hallgattam végig a 'The Night Siren'-t, valahogy nem tudott ütni nálam a dolog, pedig végig éreztem a mester kreatív energiáit a produkció mögött. Valószínűleg nem én vagyok a célközönség, mert például viszolygok a keleti zenétől, és az ennyire eklektikus dalokat sem komálom. Mondjuk rossz pontot nem akarnék adni így sem. (Pontszám: 6)

Pálinkás András: Valami ellenállhatatlan elegancia árad ebből a lemezből. Steve Hackett bőkezűen méri a keleties témákat és a dögös rock riffeket, de mindig képes egyensúlyt teremteni, pedig veszélyes vizeken evez. Könnyen lehetne giccses vagy éppen fárasztó ennek a két világnak az egyvelege, de Hackett rutinosan kerüli el ezt a csapdát. Dalai varázslatos hangulatot árasztanak, zeneileg fordulatosak és izgalmasak. Azt hiszem, az év egyik legjobb prog-rock korongjával van dolgunk. (Pontszám: 9)

Sinner: Tequila Suicide (7,1 pont)

JLT: Rég volt már, hogy új lemezt dobjon piacra a nyughatatlan örökmozgó Mat Sinner saját bandája égisze alatt. Egész pontosan 6 év telt el az utolsó stúdiólemez óta, ami elég rendesen megváratta a rajongókat. Viszont miután végighallgattam a lemezt, azt kell mondjam, nagyon megérte kivárni a 6 évet. Röviden és tömören: Mat és bandája felsorakoztat mindent, amitől Sinner a Sinner. Sőt, egy kicsit talán többet is. Egy igencsak színes és változatos anyagot dobtak össze, erre a legjobb példa a Sinner Blues. Igen, nem tévedés, nem elírás, tényleg játszanak egy bluesos hangvételű dalt. Emellett lehet bulizni, piálni, csajozni is rendesen, például a Go Down Fightingra, lehet kicsit emlékezni és merengeni a Battle Hill dallamaira, és persze lehet headbangelni is bőven. Jómagam első perctől az utolsóig élveztem az albumot, és igaz, hogy Mat Sinner továbbra sem egy mesterdalnok, de az ő hangja nélkül el sem tudnám képzelni ezt a lemezt. Meg úgy egyáltalán. Mat Sinner nélkül unalmasabb lenne a fémzenei világ. A következő Sinner-albumra pedig csak akkor szeretnék 6 évet várni, ha az is ennyire jó lesz. (Pontszám: 9)

Adamwarlock: Nagyon-nagyon bejött az album minősége. Mind hangzás, mind alapkoncepció terén. A ’Tequila Suicide’ pontosan olyan nagylemez, amit bárkinek szívesen ajánlok, ha jófajta fundamentális hard rockos, metalos projektet akarna hallgatni 2017-ben. Nekem az hiányzott, hogy nem kaptam igazán maradandó alkotásokat, valahogy külön-külön egyik dal sem kiemelkedő, de albumként nagyon jól működik a dolog. (Pontszám: 7)

baumann: Mat Sinner számomra a német metal megénekeletlen hőse. Bár ugyanúgy a szcéna őskövülete, mint mondjuk egy Roland Grapow, Udo Dirkschneider, etc, valahogy a nevét viselő bandája sosem lett olyan híres, avagy jól jövedelmező, amennyire ez megérdemelte volna. Holott az újkori Sinner maga az állandóság: az új évezredben, ahol annyi és annyi klasszikus csapat hoz szégyent saját életművére, a Sinner stabilan és kiszámíthatóan szállítja a magas minőségű anyagokat. A ’Tequila Suicide’ a 2000 óta tartó ’End of Sanctuary’ – ’There Will Be Execution’ – ’Mask Of Sanity’ – ’One Bullet Left’ vonal bár kissé komótosan született, ám egyenes folytatása. Sem minőségében, sem a dalok harapását tekintve nem gyengébb, mint a felsoroltak bármelyike. Ez pedig nem kis szó, hiszen kiváló anyagokról beszélünk. Csak azt sajnálom, hogy Uli Kusch nincs már a bandában, esetleg az ő dobjátéka még egy fokkal emelhetné a lemez fényét. Ha az újkori Sinner eddig bejött, akkor ígérem, a ’Tequila Suicide’ sem fog csalódást okozni! (Pontszám: 8)

House Of Lords: Saint Of The Lost Souls (6,4 pont)

JLT: Bármennyire is elfogult (vagy elvakult) vagyok James Christiannal és brigádjával, ez a lemez mégsem tudott maradéktalanul elbűvölni. Pedig eleget hallgattam, de mégis a lemez feléből nagyjából semmire sem emlékszem. Gyorsan megjegyzem: nem azért nem emlékszem, mert tudatmódosító szerek hatása alatt álltam. A koncepció ugye az volt, hogy több billentyű szerepeljen a lemezen – ezt meg is oldották –, illetve hogy a régi lemezek slágeres világát visszahozzák. Na, ez viszont már nem sikerült maradéktalanul. Írtak ugyan zseniális dalokat, mint például a címadó, vagy a lemezt nyitó Harlequin, vagy éppen a kedvenc nótámmá avanzsáló Grains of the Sand, de ezek a remekül sikerült számok jóindulattal csak a lemez felét teszik ki. A másik fele meg az átlagos teljesítmények ködébe vész. Egy kezdő bandától igen dicséretes lenne egy ilyen album, de a House Of Lords esetében ez a lemez csak egy korrekt, rutinból összerakott anyag. De lesz még jobb is. (Pontszám: 7)

karpatisz: A Frontiers kiadványai között mindig találok valami izgalmasnak ígérkező anyagot. A House Of Lords új lemezének népszerűsítése kiválóan sikerült, hiszen a megjelenés előtt több szerzeményt is volt szerencsém megismerni. Akkoriban megfogtak a jó dalok és az izgalmas hangszerelések. Nagyon tetszett, hogy a gitár mellett a billentyűtémák is dominálnak. Az egész lemezt megismerve viszont az az érzésem támadt, hogy itt bizony a korábban megismertek mellett pár töltelék dal is beszaladt. Az új felállás egy viszonylag jó anyagot tett le az asztalra, de a helyenkénti gumihangzás visszavetette az összteljesítményt. És a néhány slágeresebb daltól eltekintve a többi kellemes, de középszerű a számomra. Ha lesz a közeljövőben nyugis időszaka az életemnek, akkor biztos meg fogom hallgatni a korábbi, keményebb, rockosabb oldalukat. (Pontszám: 7)

Savafan: Kedvelem a Lordok muzsikáját, de ez az album nem fogott meg teljes egészében. Vannak rajta egyből magával ragadó tételek, de vannak, amiket simán „skippelnék” a lejátszóban. JLT írta a teljes lemezismertetőben, hogy a dob iszonyat furcsa neki, nekem is ez ugrott be, túl sterilnek hat, mintha tényleg egy gépnek hála lett volna olyan, amilyen. A sok szintinek köszönhetően itt-ott már popos hangzást kapott a lemez, ez nem éppen a legjobb irány tőlük. Az utóbbi időszakban kiadott lemezeik közül nem ez lett a legerősebb, de pár szám miatt érdemes rá időt fordítani. Csak ne túl sokat, erősebb lemezek is vannak a placcon. (Pontszám: 7)

Night Ranger: Don’t Let Up (6,4 pont)

Dzsó: A banda részvényeit közel 40 éve jegyzik a dallamos rock tőzsdén. Voltak hosszabb szünetek, távozások és visszatérések, de az ősmag, ami a Blades-Gillis-Keagy triót jelenti, még mindig együtt van. Az árfolyam volt már a jelenleginek a sokszorosa azon a bizonyos dallamos rock tőzsdén, de ez csak a piaci értékükre vonatkozik. A '80-as évek platina- és aranylemez sikerei nem fognak visszatérni, mert megváltozott a zeneipar, és a zenéjük sem divatos, de a minőségbe nem lehet belekötni ezúttal sem. A Frontiers kiadóval kapcsolatban kialakult egyfajta előítélet, hogy kiadnak válogatás nélkül szinte minden „good old fashioned” anyagot, ami az útjukba kerül, de ez kétséget kizáróan a prémium kategóriát képviseli a portfóliójukban. Már a negyedik Night Ranger-stúdiólemez a ’Don’t Let Up’ a 12-ből, ami a Frontiers gondozásában jött ki, de én nem akarom egyikkel sem összehasonlítani, mert önmagában is megállja a helyét: hagyományosan nagy dallamok, nagy kórusok, klasszikus gitárszólók. Lendületes kezdés után sem követték azt a tipikus hibát, hogy ellövik az összes muníciót az album első harmadában, mert az anyag végig érdekes tud maradni. Kicsit old-school cucc, a dalok nagy részének eléggé kiszámítható a felépítése és a hangszerelése, de dallamos rock gyöngyszem ez akkor is. Itt-ott előbújt a Damn Yankees szelleme is, a We Can Work It Out – amúgy nemlétező – klipje pedig éjjel-nappal menne az MTV-n, ha visszatekernénk egy harmincast az időgépen. (Pontszám: 8)

Adamwarlock: Amikor meghallottam a Somehow Somewayt, mint a lemez kezdőszámát, azt hittem, hogy megvan a hónap lemeze… Nos, aztán pedig nem történt kb. semmi különös a lemezen. Igazából „fillerekkel” lett telepakolva a dolog. A hangzást meg nem nevezném rossznak, de mindenképpen elavult, avíttas. Egy nosztalgiaalbum lett a Night Ranger új lemeze, de a végén a Nothin Left of Yesterdayért azért jár még pont. (Pontszám: 6)

Danko Jones: Wild Cat (6,4 pont)

TAZ: Danko Jones egy igazi partiarc. A punkos attitűddel beoltott rock and roll dalok nagyon jól állnak ennek a fazonnak (vagyis a róla elnevezett csapatnak), és egyszerűen nem tud hibázni. Élőben is iszonyat energikus a csomag, így nem csoda, hogy a 2015-ös fezenes koncert után idén ismét visszatér hazánkba. A ’Wild Cat’ egyébként a szokásos hangulaton kívül semmi újat nem ad, viszont tele van energiával és lökettel, úgyhogy kár lenne kihagyni, ha szereted az ízes rockzenét. (Pontszám: 7)

Dzsó: Elég a már-már ciki dalcímeken végignézni és nagyjából sejthető, hogy mit fogunk kapni, és mivel „Első Hallásra” a rovat címe, nem titkolhatom el az első benyomásomat a lemezről: ez kőbunkó rock and roll! Viszont mielőtt Danko Jones rajongói elkezdenék anyukámat és egy ősi mesterséget emlegetni a kommentekben, azért kis kiegészítés jár a tömör minősítés mellé, amit nem is leszólásnak szántam. Ha a mainstream felől közelítek a lemezhez, akkor olyan, mintha egy torzított gitárokkal felturbózott és alaposan begorombult Mistery Ganget hallanánk, vagy éppen egy vékonyabban megszólaló Volbeatet. Nyomokban pedig Thin Lizzyt tartalmaz és a nyomok esetenként hétmérföldesek, a You Are My Womant Phil Lynott is megirigyelhetné. A magam részéről ezt nem tekintem nyúlásnak, inkább tisztelgésnek a nagy előd előtt. Egyébként hagyományosan punkosan-nyersen és tökösen szólal meg Danko Jones 8. stúdióalbuma, de a teljes munkássága felületes ismeretében azt kell mondanom, hogy voltak már fényesebb pillanatai is. A lényeg az utolsó mondatban van: se változatosnak, se kiemelkedőnek nem nevezhető az album, jónak viszont igen, fogom még hallgatni! (Pontszám: 7)

Adamwarlock: A Danko Jones egyedül van a saját műfajában, és még ezen felül maga a névadó frontember is egy teljesen egyedi figurája a rockszíntérnek. Kevés olyan bandát tudok mondani, akik a rock’n rollt teljesen a saját ízük szerint alakították át úgy, hogy közben teljesen hitelesek tudtak maradni. Talán utoljára a Motörhead volt ilyen. Mindent összevetve a magas pontszám azért jár nálam a ’Wild Cat’-ért, mert olyan lemezt adott ki most a csapat, ami pontosan ugyanazt a feelinget hozza, mint az összes Danko-lemez, azaz laza kivagyiságot és macsósággal átitatott őrjöngést, mégis az alázat és a hangulatteremtés továbbra is tökéletes, így az én szótáramban ez megérdemel egy maximális pontszámot (egy teljes kritikában alacsonyabb pont járna). Egyszerű zene lenne ez? Nos, a gitártól nem petézel le, de a ritmusszekcióban óriási meló van. (Pontszám: 10)

KXM: Scatterbrain (6,2 pont)

Adamwarlock: A KXM ezúttal mindenképpen túlteljesítette a kötelezőt, azaz a debütáló albumot felülmúlták. Mondjuk nem volt nehéz dolguk, mert az nekem cseppet sem tetszett. Viszont 2017-ben sokkal jobb dalok születtek a bandától, és az egész album koherenciája is rengeteget javult. Van itt minden, mint a búcsúban: könnyedebb darabok, alteres nyitások, sötétebb groove-olás. Nekem még mindig nem átütő a dolog, de halad afelé. Ez egy majdnem nyolcas. (Pontszám: 7)

TAZ: Három különböző stílusból érkező arc egyszer csak összefog, és valami különlegeset, egyedi dolgot alkot, melyben rengeteg stílus vegyül. Az első lemez engem nem igazán fogott meg, de tény, hogy voltak rajta pulzusemelő témák. Ettől függetlenül előítélet nélkül ültem neki a ’Scatterbrain’-nek, és azon kaptam magam, hogy jobban esnek ezek a dalok, mint amit a debütlemezen hallottam, viszont továbbra sem tud száz százalékig elkápráztatni a produkció. Gyorsan hozzáteszem, hogy kifejezetten tetszenek George Lynch gitártémái és Doug Pinnick dallamai, egy idő után azonban kicsit szürkévé és kicsit szétesővé válik a lemez. Mondjuk tipikusan olyan album a ’Scatterbrain’, ami több hallgatás után érik be úgy igazán, de én így sem tudtam vele teljes mértékben azonosulni. (Pontszám: 6)

Dzsó: K – mint Korn, X – mint King’s X, M – mint Lynch Mob. A formáció 2. albuma is kompromisszummentes önmegvalósítás, olyan ötletek fúziója, amik nem mentek volna át az anyazenekarok szűrőin, így viszont létrejött ismét valami új a kreatív kölcsönhatások mentén, nekem ez a legizgalmasabb lemez az áprilisi csomagban. Olyan disznó nemgép-dobok és basszusok találkoznak Doug Pinnick énektémáival és George Lynch mélyre (és nem mélyre) hangolt gitárjaival, hogy majdnem tizes! Kezdőknek nem javaslom, nehéz falatra lehet számítani, meg izgalmas elszállásokra is pl. a Not A Single Wordben. Beskatulyázhatatlan zene, csak az illik rá, hogy na, ez az… (Pontszám: 9)

Steel Panther: Lower the Bar (5,5 pont)

TAZ: Semmi változás. Igazából így is összefoglalhatnám a Steel Panther legújabb lemezét. Imádom a srácokat, mivel jó zenét csinálnak, ráadásul Satchel remek gitáros, Michael Starr orgánuma pedig tökös és itt is kifejezetten jól énekel, de egyszerűen ismétlik önmagukat a ’Lower The Bar’-ral. Nem tudom, hány bőrt lehet még lehúzni erről a koncepcióról, vagyis hogy ontjuk magunkból a trágár szövegeket és folyton a dugásról, bulizásról nyomjuk a vakert. Zeneileg magas szintű anyag, még akkor is simán ott vannak a hard/glam élmezőnyében, ha a régi nagyokhoz hasonlítjuk őket, de a mögöttes tartalom miatt egyszerűen kezd leereszteni ez a lufi. (Pontszám: 6)

baumann: Míg a nemzetközi kritikák ódákat zengenek a párducok legújabb kiadványáról, én úgy tűnik, kifogytam a lelkesedésből. Ha magában nézném a lemezt, mind zeneileg, mind egyéni teljesítményt tekintve nagyon is rendben lenne: megvan az összes kötelező hajmetál komponens, a groove-ok, az egész dinamika ott van, az ének magas minőségű, ahogy a gitárszólók is. A hangzás pöpec, kiegyensúlyozottan gitárközpontú, soroljam még? De elétesszük az ’All You Can Eat’-et a maga fülbemászó tételeivel, amit én magam magasztaltam az egekig itt, és így a ’Lower the Bar’ épp azt teszi, amit a cím ígér: mintha az előző albumról lemaradt dalkezdeményeket turbózták volna eladhatóra. A kivitelezés profi, de dalszerzésből erős hármasnál nem ér többet. A szövegek inspiráltsága csak tovább ront a produkción: már a polgárpukkasztás sem az igazi, a közönségesség a régi, sőt egy szinttel durvább, de ezúttal kimaradt a humor. Szerintem pihentek két évet a srácok, aztán rutinból odatettek egy lemezt, hogy mehessen rá a turné, legalábbis ilyen szaga van cuccnak. De mivel ők amúgy is alapvetően live banda, ezzel nincs is nagy baj, csak maximum majd otthon nem pörgetjük annyit a ’Lower the Bar’-t. (Pontszám: 5)

Savafan: A Párducok lemezteljesítménye nagyon hullámzó. A kezdés remek volt, viszont azóta bőven kiadtak langyosabb albumokat. Élőben viszont még mindig egy remek banda. Ez a lemez érzésem szerint felszálló ágban íródott. Nagyon kellemes témák vannak rajta, azt nem mondom, hogy vannak olyan tételek, mint a debütalbumon, amiről néhány szám egyből a fejemben ragadt. Itt nincs ilyen, de összességében egész jó lett. Talán van 1-2 olyan nóta a lemezen, ami hosszú időre koncertnóta lesz és hatalmasat lehet rá bulizni a koncerteken. És egy glam bandától sokkal többet nem vár el az ember, csak érezze jól magát a lemez hallgatása és a koncert közben. Azt pedig hozza a lemez. (Pontszám: 7)

Blaze Bayley: Endure and Survive (5,3 pont)

Pálinkás András: Mindig is úgy gondoltam, hogy Blaze Bayley-ben van potenciál, csak a megfelelő emberekkel kell körülvennie magát. Ugyan énekesként is megvannak a maga korlátai, de nagyobb problémát okoz neki a professzionális körülmények kialakítása, ezért néhány lemeze produkciós szempontból a nagy átlag alatt maradt. Pont egy ilyen album lett a 2012-es 'The King of Metal', ami után nem sokkal Blaze új zenészek után nézett, sőt a tavalyi év során egy új menedzserrel és egy friss lemezzel igyekezett karrierjét új vágányra terelni, szerencsére sikeresen. Az új felállással grandiózus terveket szőtt Blaze, hiszen három – egymással szorosan összefonódó – lemez megjelentetését tűzte ki célul, melyet könyv és számítógépes játék is követni fog. Most megérkezett a sci-fi történetet második albuma, ami folytatja az 'Infinite Entanglement' által megkezdett utat. Az azonnal feltűnik, hogy az Absolva soraiból verbuválódott jelenlegi zenekar érti a dolgát. A hangzásba nem lehet belekötni, a zene pedig felvonultat mindent, amit csak Blaze hangja alá lehet játszani. Van itt galoppozós metal, durva riffek és érzelmes lassú dal is, sőt főhősünk is hallhatóan a maximumot hozza ki magából. Azt hiszem, Blaze Bayley-től aligha fogunk ennél jobb lemezt hallani. (Pontszám: 7)

Adamwarlock: Annak én kifejezetten örülök, hogy Blaze nyomatja a karrierjét, de szerintem sok jó elképzelés után rossz irányba halad. Én nem akarok tőle konceptalbumokat hallani, főleg nem trilógiában. Az meg eleve elborzaszt, hogy évi rendszerességgel jelenteti meg a sorozata darabjait (igen, a következő bizony érkezik jövőre). A csávónak van annyi jó száma, hogy ha még belepakol 3 szál Maiden-nótát, akkor olyan óriási bulikat nyomhatna, amitől leesik az állunk. Közben meg most hallgathattam egy izzadtságszagú, erőltetett gagyi sci-fi sztorit, ami azon túl, hogy nem érdekel, még valami gumióvszerbe öltözött emberről szól… vagy nem, mindenesetre a borítón az van. Inkább turnézna jó dalokkal, és mondjuk 3 évig gyűjtené az ötleteit, és akkor lenne megint jó albuma. Így meg most nincs. Amúgy nem hallgathatatlan, de én nem kérek belőle többet. (Pontszám: 5)